A vizsgálat hosszú percekig tartott, az orvos arcán láttam a diagnózist, és persze gyakorló anyaként a csendekből is értettem. Amikor a feltett kérdésre ilyen sokáig nem tud válaszolni, akkor nem látja, tehát baj van. Bíztatóan mosolyogtam közben fiamra, igyekeztem humorral kezelni a helyzetet a mellettem ülő nővérével együtt. De belül összeszorult picit a szívem. Régóta sejtettem, sőt, kicsit már nálam ez több is volt, hogy a színekkel hadilábon fog állni. De más, amikor ez hivatalosan is kimondattatik, és nincs már kitérő, feltételezés. Nem betegség, rendellenesség. Csak nyilván vannak következményei. Ez nem tragédia, azok máshol kezdődnek. De mégiscsak meghatározza ennek a kicsi fiúnak az életét, lehetőségeit majd. Főleg neki, aki olyan csodálatosan rajzol. DE tudom, ő pont ettől lesz majd egyedi művész, alkotó ember.

És még egy valami vált egyértelművé számomra, a gének játéka, milyen nyomon követhető magunkon. Benne, édesapámat kaptam meg, és ez minden kétséget kizáróan ezzel igazolódott. Azt a kromoszómát adtam tovább, amit tőle kaptam. Tehát benne ő tovább él, kromoszómaszintig visszavezethetően. Sajnálat is volt bennem és szorongás. Miért is nem jöttem eddig erre a vizsgálatra, miért vártam ezzel a hivatalos diagnózissal ilyen sokáig? Mert az apja, ha megtudta volna, ellene fordítja. Számára a leggyűlöltebb ember az én apám, nem lenne képes elviselni ezt az igazolható egyezést. Utalt már ezekre a házasságunk, és házasságon túli kényszer együttélésünkben is többször. Óvni akartam a fiam ettől. Pedig ez nem tragédia, nem betegség, csak olyan ősökön átívelő és követhető védjegy a családon. Amit valószínűleg a lányom is továbbvisz majd.

Mint mindig, most is elkalandoztak ott a rendelőben gondolataim. Eszembe jutott, mennyire nehéz napról napra gyerekből felnőtté válni a munkában, aztán anyává, majd szüleimmel szemben újra gyerekké. Elviselni, hogy az ő szemükben akármi történik, én akkor is gyerek leszek, maradok. Még úgy is, hogy sokszor már ők a gyerekek inkább, és én a felnőtt. Nem is igazán beszélek már senkivel erről, mert aki ilyen helyzetben nem élt, nem volt része, képtelen elfogadni, megérteni. Hallom, ahogy vitáznak a gyerekeimmel, hogy vegyenek fel papucsot. Mintha évtizedeket ugranék időben, amikor ez velem történt, és csak azért sem vettem már fel. Én pedig közben nyelek egyet, mert épp áthaladtam fáradtsággal, nehezen megspórolt percekben a porszívóval a nappalin, mikor apukám a munkából belépett a nappaliba és a gyerekekre figyelve átbattyog poros, sáros cipőjében. Számára értelmetlen amúgy a takarítás, és fogalma sincs mitől sóhajtozom. Más világ, és nyelek egyet, nem kiabálok, hogy papucs. Már nem. Csak egy újabb porszívó kör után jegyzem meg halkan, hogy most én jövök ám azzal, papucs.

Más világ, nem érti a dolgokat. Ő az a hatvanon túli férfi generáció, aki általában autószerelőnek képzeli magát, és mellette ezermesternek, mindentudónak és megmondónak. No, és persze azt hiszi, az idő felette sosem jár el és örökké dolgozni fog. De azért érzi, már fáj és fárasztó sok minden számára. Főleg a fiatalok, akiket képtelen megérteni, miért pazarolják a pénzt drága holmikra, előre lefoglalt utazásokra, csodapalotákra. Hiszen szerinte az autó, a ház, a ruhák mind-mind csak munkaeszközök. Amikor muszáj berregtetni valamit a ház körül, képtelen elpihenni akár csak egy napra is. Vagy esténként álmosodásig diót kell törni, és a kazánban minden elég környezettudatosságot látva, rájövök, ő már az én nagy gyerekem. Játszik, szófogadatlan és rendetlenkedik, és bizony sokszor nem érti a világot. De őt nem szúrhatom le, mert az apukám. Már más valóságban mozgunk, vívjuk csatáinkat. Az ő ideje lelassult, és sokszor csak idegesen szemléli a rohanó világot. Ez az idegesség, és a nemértés, a nem ehhez a világhoz tanult eszköztár türelmetlenné és mogorvává teszi.

És eszembe jut, mikor nyaranta egy-egy végtagom a hülyeségeim miatt gipszben volt, a legnagyobb kánikulában, csak levitt a Dunára és ölben cipelt be a vízbe, nehogy kimaradjon számomra a hűsítő nyári pancsolás. Nem érdekelte hányan látják, vagy majd megszakad a cseppet sem pehelysúlyom alatt. Emlékszem mikor friss gipszlevétel után leszáguldott velem a Balatonra, majd első vízérintésre elvágtam a másik lábam egy kagylóval. Rohanás, varratok, és másnaptól a nyakában járta velem végig kastélyt, múzeumot. Mert nem maradhatok le róla. Ciki volt, hogy minden osztálykirándulásra jött velem. Mégis ennyi év távlatából már bevallhatom, roppant jó érzés volt, mikor a fiúkkal focizott, mikor a fiúk kérték ugye jön velünk, vagy kivezetett minket az erdőből, mert a tanárnő GPS-e nem tervezett újra. És az is, ahogy a kórház rendelőintézetében várattak szinte nyakig gipszben, és ő megjelent felkapott és elindult velem. A beteghordó hirtelen rákapcsolt és rohant már a székkel, de akkor az apukám ezt a váratást megelégelve, elviharzott az ő egyke lányával.

És emlékszem nehéz pillanatokra, amikor senkit nem akartam magam mellett, mindenki idegesített, okoskodásnak éreztem minden szót. Nem engedett egyedül maradni, de csendben volt, órákon át képes volt csendben lenni mellettem, és békén hagyott.

Ő tanított vezetni. Bár utáltam akkor, mindig veszekedésbe torkollt az oktatás. Egy darabig nem is ültem autóba, mert úgy éreztem, én képtelen vagyok erre a feladatra. Azóta eltelt vagy 23 év és nagyon sok kilométer van mögöttem. Ebben volt kerékcsere, defekt, hóviharok, úttalan utak, fülembe ordító utas, aki ki akar ugrani 140-nél a sötétben. És mindig velem volt, amit tanított, amiért veszekedett velem. Olyanokra készített fel, amire csak ő volt képes. Amikor az ország lebénult a hótól, a telefonba végig mondta, mit csináljak, és még elém is jött, mert tudta meddig leszek képes eljutni egy ilyen vészhelyzetben. És igaza volt, mert amikor 10 órányi araszolás után kiszálltam, remegtek a lábaim, és még csak félúton jártunk.

Kemény fizikai munkával kereste egész életén át a pénzt. Térdelve, csúszva, emelve, cipelve, mérgeket belélegezve. Mindebből én gyerekként emlékszem elsők között kaphattam magasszárú sportcipőt, a határon túl vehettünk milka csokit és kindertojást, music centert. És még szerzett egy használt videokamerát is, amivel ma visszanézhetőek mindazok, akik már nincsenek, és retro élményt adnak a felvételek a gyerekeknek. Mindent meg akart adni, és ez sikerült is. Most rajtam a sor, a példát felállította számomra szülőként. Kemény munkával teremtette elő szorgalmasan a hátteret számomra.

Ő tanította meg gyerekeimet biciklizni, amint hordozható korúak lettek, vitt minket, és nem volt olyan, amit ne akart volna megmutatni nekik. Amikor nagymamám és anyukám is kórházban volt, én dolgoztam, képes volt még pelenkázni is az unokáit. Mert mikor sikerül nyakig kakisnak és pisisnek lenni egy unokának? Naná, hogy amikor a nagypapa kényszerből egyedül vigyáz rá, és anya pont ezt kerülné el a leginkább. De megoldotta, jobban mint a fejemben lejátszottam előre.

Nehéz eset, sok könny is jár ehhez a vallomáshoz, de senki sem egyszerű történet. Mire tanított? Hogy látni kell az önzetlen szeretetet a tettek mögött. Szeretem ahogy az unokáit szereti, ahogy „anyukámnak velem szemben mindig igaza van” nevelést adta, szeretem ahogy együttérző másokkal, szeretem ahogy mindig mindenkinek segíteni akar, szeretem ahogy a nagyszüleimet szerette és tisztelte. Még akkor is, ha most már én vagyok a felnőtt, és ő a gyerek a maga meg nem értettségével, kétségbeesésével és szófogadatlanságával. Mert az évtizedeket egyben nézzük, és hatalmas áldozatot hozott értem, értünk. Mi jut róla eszembe? Tisztelet, szorgalom, segítőkészség, család és becsület. Avitt szavak ma már, de nekem a tartást adta. És naponta jut eszembe, amikor a munkát és a napi robotot feladnám, mert elfáradtam. Egyre többször ugranak be emlékek, ahogy porosan, fáradt tekintettel hazajön késő este, és olyan korán indul, amikor még senki sem. Belegondoltam hány kilométer van a lábában és a karjaiban. Mert az autót vezetni kell, a gépeket tolni, húzni, emelni. És értem tette, nem másért. Ma már én is tudom, milyen érzés, hogy egy szülő a gyerek minden óhaját, vágyát meg akarja adni, jobbat akarunk, mint magunknak van. De azt is tudom, milyen amikor nevelni is akarjuk. Ezek nehéz egyensúlyok, kihívások. Az övé sikeres volt, az enyém majd pár évtized múlva elválik. Szeretem, tisztelem és becsülöm.

Félelem nélküli létezés, ez számomra megfoghatatlan és elérhetetlennek tűnő fogalom jelenleg. Itthon naponta küldöm magam sarokba anyai mivoltomban, a munkámban pedig olyan vagyok, mint a gazda jó kutyája barátnőm szavaival élve. Egy jó szóért csillagokat akarok lehozni, fáradhatatlanul meg akarok felelni. Az e-mail fiókom, naptáram pedig folyton riasztóként figyelmeztet az újabb hivatalos megmérettetésekre. Épp a napokban kaptam meg volt férjem beadványát a bíróságtól, és ezt olvasva ismét felerősödött bennem, ennek sosem lesz vége, nincs szabadság és nyugalom számomra. Öt éve hivatalosan is elválasztottak bennünket, és még mindig visszaélhet közös életünk alatt szerzettekkel. Egy őszinte, tiszta szívből szerető nő vallomásait, gyenge pillanatait meghamisítva, kiforgatva rángatja elő mint a kredenc fiókot újra és újra. Ezzel ásva alá minden maradék önérzetem, élő és halott rokonaim becsületét. Meddig tűrik, engedik, hagyják még ezt?! Hol van ennek a vége?! Miért nem lát át ezen senki?!

Zakatolnak a kérdések, nincsenek válaszok. Újra és újra számomra már elérhetetlen mennyiségű pénzt kell áldozni azért, hogy a becsületsértésig menő vádakat cáfoljak. Nem tudom, mivel tudnám végre ezt leállítani. Talán világíttassam át az egész családfámat, hogy nincs, és nem volt elmebeteg köztük?! Persze nagyon szeretem azokat a megjegyzéseket, miért nem jelented fel rágalmazásért, fenyegeted meg, vágsz vissza. Ilyet csak az mond, aki még sosem járt bíróságon, nem költött a mindennapi megélhetéséből önérzetére és igaza bizonyítására. Lassan megszokom, hogy a mocskot hagyni kell, nem érdemes reagálni, mert abból többször be tudnék vásárolni gyerekeimnek.

Egyik éjjel épp ismét azon kattogott az agyam, mi lesz, mi jön még, és vajon tényleg én vagyok a hibás, és az egészet magamnak köszönhetem. Ezt tényleg szépen civilizáltan el lehetett volna rendezni, mint mindenkinek, aki átesett a váláson. És akkor jön egy újabb emlék, vagy egyik gyerekem kifakadása, hogy neki ebből már elege van, és ne jöjjenek érte, ne kérdezzék arról, el akar-e menni, mert ő már olyan sokszor elmondta.

És akkor előjött egy nagyon-nagyon régi emlék, melyet valahogy hosszú ideje szégyellek is. Kb. 26 éve annyira erősen hittem abban, sokakat meg tudok szólítani, és szót emelni a gyerekek jogaiért egy háború sújtotta országban, hogy végül emlékeim szerint 11 ezer aláírás gyűlt össze. A facebook nélküli univerzumban, csupán a postát használva sikerült ennyi gyereket elérni. Gúnyolódtak rajtam, kinevettek, cikiztek. Édesanyám és akkori igazgatónőm hitt csak ebben a gyermeki álomban, naivitásban. Anyai és tanári példaképeim rendíthetetlenül támogatták újabb és újabb ötleteim, ahogy igyekeztem minél több helyre eljuttatni üzenetem, hogy emeljük fel gyermeki hangunk a szomszédos országban dúló háború gyermek áldozataiért. Nagyon hittem, mai fejjel érthetetlen is. De mégis, talán ez a lehetetlent nem ismerő, mindig a megoldást kereső énem volt már akkor is jelen. Sosem szerettem, ha valamire azt mondták lehetetlen, én akkor is meg akartam oldani. Ma is ilyen vagyok, az motivál, hogy megoldjam, kiderítsem, megvalósítsam. Akkor, lassan közel 30 éve felnőttek gúnyos megjegyzései mellett hívogattam zöld tárcsás telefonunkról a politikusokat és a köztársasági elnöki hivatalt. Mindezt iskola után, délutánonként. Fel sem merült bennem, ez röhejes és értelmetlen. Csak a cél lebegett előttem, és a gyerekeket láttam magam előtt, akiket a tévé esténként mutatott a híradóban. Ahogy napról napra érkeztek az ország különböző pontjairól a gyermekaláírások, éreztem, itt valami nagy dolog történik. És tényleg az volt. A szavunk eljutott a parlamentbe és a köztársasági elnökhöz is. Mai napig őrzöm levelét….. Egy nagyszerű Ember sorai egy kislányhoz. Mit értem el, volt-e értelme? Igen. Felnőtt fejjel is emlékeznek sokan körülöttem arra, amire akkor felhívtam a figyelmüket. Minél több embernek kellene megértenie, mit okoz a háború, miért nem szabad gyűlölködni, és felelősek vagyunk azokért, akik gyengébbek, vagy épp elesettek. Fontos, megtanulni a segítést, kiállni másokért. A hangunk elért a politikusokig, beszélni kellett róla, és mindez csomagokat indított útnak a menekülttáborokban élőknek. Aki gyerekként talán még cikizett is érte, de részt vett, most felnőttként gyereket nevel, és nem felejtette. Szeretnék újra ilyen rendíthetetlen lenni, újra ennyire hinni. Mert igenis, fontos, hogy tegyünk azokért, akiknek a hangját nem hallják, akik nem tudnak magukért kiállni. Meg kéne találni ezt a kislányt.

És itt jön egy vallomás, ami már régóta érik, szégyenletes módon régóta. Van egy ember ezen a Földön, akivel a legtöbbet vitázom, veszekszem – bár ehhez kezd felzárkózni kiskamasz lányom –, mégis kimondhatatlan sokat köszönhetek neki. Mindig csodáltam, szerintem ezt nem is tudja. Mikor annyi idős volt, mint én most, Ő volt a legszebb nő az én szememben, és a legnagyobb példakép, akire mindig szerettem volna hasonlítani. Csinos volt, és bátor. Hihetetlenül bátor egy olyan rendszerben, melyben sokan megbújtak, csendben maradtak. Ő kimondta, vállalta, és ha kinevették is ment előre. Szervezett, olvasott, Szabad Európát hallgatott recsegve, engem is csendre intve, görnyedve a konyhában, és szamizdatot olvasott. Mindig sok ember vette körül, izzott körülötte a levegő. Iskolából parázs vitákra értem haza. Forradalmi hangulat övezte. Így képzeltem a márciusi ifjakat. Számára nem volt lehetetlen és elérhetetlen. Ragyogott az én szememben. Fáradhatatlanul szónokolt elesettekért, gyerekekért, szabadságjogokért, demokráciáért egy olyan korban, amikor ilyenekről nem volt hétköznapi, sőt szabad sem igazán.

Az évek elteltek, sok minden történt velünk, most én vagyok annyi idős, mint Ő volt akkor. Hitt bennem, támogatott. Ennek köszönhetem, hogy az lettem, aki. Segítette a pályaválasztásom, amit akkor szerintem még ő sem tudott, mekkora csavar lesz. Kinevettek, mikor vidéki iskolából az ország egyik elit iskolájába akartam menni, cseppet sem kitűnő bizonyítvánnyal. Próbált lebeszélni, mert féltett, aggódott, de nem akadályozta meg, pedig most anyaként tudom, nagyon félthetett. Aztán négy évig segített különórákra járni, hogy megálmodott karriert fussak be elsőgenerációs értelmiségiként. És mégis képes volt cinkos együttműködésben asszisztálni ahhoz, hogy utolsó pillanatban a barcelona-i olimpia mámorában úszva sportriporternek jelentkezzek. Talán a szegedi dómban imái meghallgattattak, és legalább a képzés nem sportriporter lett, hanem annál jóval több. Amit persze én ott már cseppet sem bántam, igazából nem is érdekelt. Életem legszebb öt évét köszönhetem ennek a csavarnak. De hiszem, ezek az imákért jártak neki. Évek óta hallgatom, olvasom, ahogy szidják és Őt teszik felelőssé válásunkért. Pedig nem, talán ismételt szoros együttélésünk adott annyi erőt, és tartott tükröt, hogy kilépjek egy olyan helyzetből, aminél több vagyok, jobb vagyok.

Megkésett, és régóta készülő beismerés ez, melyet a szemébe képtelen lennék elmondani, mert az elmúlt évek „együttélés gyönyörei”, megtépázták kapcsolatunk. Türelmetlen vagyok vele, és sosincs időm meghallgatni, óránként képesek vagyunk összeveszni. Sosem sikerül összehozni egy közös mátrixot. Ő még mindig forradalmár lelkülettel éli hétköznapjait merész és kemény vélemény-nyilvánításokkal. Én pedig a dolgos, elcsigázott anyaként egy karrierista teljesítmény-centrikus, sokszor embertelen valóságban küzdök a mindennapokért. Mégis nagyon szeretem, és hálás vagyok az Édesanyámnak, hogy az lettem, aki vagyok, még akkor is, ha mostanában minden éjjel megkérdőjelezem érdemes-e, jól teszem-e. Szabad-e, kell-e az embernek saját és gyermekei akaratáért, igazságáért küzdeni.

Este összebújva sugdolóztak kiskamasz lányommal és eszembe jutott Nagymamám…. Anyuval sok-sok parázsvita, nézeteltérés volt mindig, nem igazán voltunk egyszerre egy mátrixban, de Nagymamám más volt. Ő megértett, neki lehetett panaszkodni, és mindig tudott még jobban kényeztetni, és hihetetlenül örülni nekem. Hát, mostanában valami ilyesmi zajlik két gyermekemmel a szemem láttára. Az én köszönetem, hogy többszörösen is nagymama lehet, ami szerintem a legnagyobb kiteljesedés számára, bár ezt szerintem nem hitte volna annak idején.

Mindenkinek nehéz mellettem, szeretném megölelni és megnyugtatni őket. De nincs erőm, és nincs hangom sem elmondani, mindazt, ami bennem zajlik. Furcsa egy érzés. Magam sem tudom megmagyarázni, csak napról napra túl akarok élni. Van egy kőbevésett dátum és zakatol az agyamban, lelkemben, mégpedig a 40. születésnapom. Nem az idő, az öregedés a problémám. Arra koncentrálok, hogy aznap könnyek, remegés nélkül álljak majd a bíróságon, és vele szemben. Ne lássa rajtam, mennyire összetört, megvisel ott lenni. És a legfontosabb, amiről nem tudok, képtelen vagyok beszélni, hogy mondom el a gyerekeimnek mi történt, mi a döntés.

Éjjeleket virrasztok, kattog az agyam, zakatol a lelkem. Hogy mondjam meg, folytatódik ez a rémálom, akárhányszor mondták el, bárhogy kértünk, kértek segítséget, vagy még inkább eldurvul, mert mindenképpen el kell menniük, nincs választásuk, nem tudom megvédeni őket.

Naponta megyek, dolgozom, mert a megélhetésünk miatt muszáj, nem kockáztathatok, ellátom a gyerekeket, nem érezhetik semmiben a hiányt. De többre nincs időm, nem akarok gondolkodni, morfondírozni, tervezni, annak semmi jó vége nem lenne. Ép elmével akarok ott állni, ülni, utána nem tudom mi jön, de ott akkor erősnek kell lennem.

Az a durva, hogy sem az ügyvédek, sem a bíró, sem senki nem tudja, milyenek a hétköznapjaink, mi mindenen megyünk keresztül évek óta. Mennyire pattanásig feszültek vagyunk, és mennyire elég már ebből. Csak a naptárt és a napokat nézem. Mindehhez még jön ahogy ismerőseim, barátaim ünneplik születésnapjaikat. Tíz éve nem volt ilyenben részem. A 36-ot megpróbálták széppé tenni kollégáim, sikerült is nekik, hihetetlen erőt adtak, hogy bírjam, kibírjam.

Amikor közölték, a tárgyalás időpontját, elmosolyodtam és még mutogattam is a mellettem ülő ügyvédemnek, a 40. születésnapom lesz. Ő ezt nem is értette, miért veszem úgy fel. Akkor abban a pillanatban azt hittem, ez egy égi jel, egy erőt adó üzenet, hiszen azon a napom velem semmi rossz nem történhet, ez csak jó lehet. Aztán ahogy telt az idő, egyre több emlék jött az elmúlt 10 évből. Mi minden történt velünk, amiről azt gondoltam, csak filmekben látni ilyet, ha valaki mesélné, sem tudnám elhinni. De megtörtént, át kellett élni, meg kellett élni és túl kellett élni. És ez tölt el félelemmel, mi jöhet még. Ha meg kell fogalmazni, talán az alapvető létfenntartás mellett, csak arra van erőm és energiám, hogy összetartsam az elmém és a lelkem eddig a napig. Bezárkóztam, elzárkóztam, mert nem engedhetek ebből a koncentrációból. A napi rutin összetart, és segít, pörgeti a napokat addig. Nem akarom felkavarni, megélni mindazt, ami hiányzik, ami fáj és szomorúsággal, rettegéssel tölt el.

Bánt, hogy olyan könnyen megkapom, találj egy pasit! Kell neked egy pasi, ha férfi lenne melletted…. szerezz már be valakit. Mintha ez olyan könnyen menne, és persze kivétel nélkül kapcsolatban élők mondják. Ettől még selejtesebbnek érzem magam. Ez ugyebár olyan természetes, hogy bemegyek a boltba, válogatok a polcon lévő portfóliókból és beteszek egyet a kosaramba, majd a pénztárnál fizetek és az árukiadás felirat alatt díszcsomagolásban, masnival a nyakán átveszem. Visszavásárlási garancia mellett!

Szóval, ez egy ilyen könnyű feladat. És azt is tudom, szeretetből mondják, de még sem akkor, amikor ők is egyedül vannak, vagy voltak. Pár hete beismertem már magamnak, vannak félelmeim, hiányzik belőlem a bizalom ezen a téren, és valószínűleg nem is tér vissza. Valami eltört, megtört, és sosem törölhető ki. Hiszem, hogy van szerelem, szép és jó, varázslatos, de nem nekem. Ezt a lapot én már kihúztam és újat nem osztanak, nem is merném elvenni. Könnyen is írom le, mert kínálkozni sem kínálkozott, kísértés nélkül könnyen mond ilyet az ember.

Ami hiányzik, hogy szerethessek. Álarcok, megjátszás nélkül őszintén, egyenrangúan. Önmagamat adni valakinek, és tudni, van aki ezért szeret, ami vagyok. Az életben pontosan elég játszma van ahhoz, hogy erre vágyakozzon az ember. Őszintén szeretni. És ez hiányzik. Mindamellett, hogy életem legfájdalmasabbja ez a csalódás, mégis hiányzik az az érzés, amikor őszintén szerethettem, teljes odaadással, játszmák, színlelések nélkül. De pont ez tart vissza most bármilyen hasonló próbálkozástól, hogy akkor azt hittem, ez kölcsönös, és visszaélhetnek vele még sok év múlva is, és háziőrizetben tarthatnak. Ezt az érzést nem lehet máson levezetni, pótolni. Félre lehet tenni egy polcra, amire nem figyelünk a folyamatos rohanásban, gondok között. De bőven akad helyzet, amikor azért emlékeztetnek rá, van egy ilyen üres befőttesed a polcon. Na, akkor nagyon rossz. De mint tudható, túlélhető, velőt rázóan fájdalmasan, de túl.

És biztosan megbotránkozást kelt, hogy nem a szexualitás hiányzik a legjobban. Kiábrándító tény, hogy a napi kegyetlen rutinban és túlélésért folyó küzdelemben bizony ez az ösztön háttérbe tud szorulni. Sőt, vannak olyan történések, sebek az ember lelkén, amikor ezt feleleveníteni talán mindennél fájdalmasabb, jobb nem gondolni rá. És pontosan ezért olyan nehéz az ilyen helyzetben a „találj magadnak már valakit!” tétel, mert nem csak erre kellene, aki és ami hiányzik. És ez nagy hiba valószínűleg. Hogy is szokták mondani a definíciónkat?! A nehéz élethelyzetben nem ez a fajfenntartó ösztön kerekedett felül, hanem az óvó-védő és polcra kerültek érzelmek, hiányok.

Az úszás a hét kedvenc programja számomra, bár én itt a partról kibicelő vagyok. Már nem tördelem a kezeim, aggódva csemetém fennmarad-e a vízen, vagy bátorítás kell-e a mélyvízben. Szerencsére ezeken már túl vagyunk. A sofőr, fogas, hajszárító fodrász szerepét töltöm be leginkább, és bevallom cseppet sem bánom ezt a kisegítő komornyik szerepkört, mert a nap végére sok kapacitást nem kíván, inkább pihentet. Arról még csak álmodom, hogy egyszer fürdőruhában, imádott vizes közegemben úszva élvezem én is ezt az egy órát. Rózsaszín ködös álmaimban bikiniben szelem a habokat és métereket, mosolyogva gyermekeimre, és kecsesen sétálok az öltözőkig. Na, itt ezen a ponton általában jön az ébredés és a valóság. Nincs bátorság bennem fürdőruhában szaladgálni és csobbanni szülővárosomban, ismerős szemek kíséretében. Még ha ez kissé nagyképű feltételezés is, hogy ekkora feltűnést keltene jelentéktelen megjelenésem. Bár a látószögeket elég erősen kitakarnám. A lényeg, idáig még nem jutottam el. Azt hiszem, ehhez hosszú fényévek kellenek.

De mégis szeretem, évek óta állok, ülök a medence szélén és gyönyörködöm, vagy éppen kitolom a munkaidőm és telefonon ügyeket intézek, vagy akár barátnői csevejben fürdőzöm. Néha még olvasni is sikerül. Múltkor épp barátnőmtől kapott Hadas Kriszta Egy tökéletlen anya naplóját sikerült magamévá tennem. A gyerekek különösen örültek ennek, hiszen bőven kaptak időt még csobogni, mert anya annyira belemerült a könyvbe, velünk zárták végül az uszodát. Fogtam a fejem, miért nem 2012-ben olvastam én ezt?! De sebaj, így is jó pillanatokat okozott. Jó volt! Ajánlanám minden anyának, aki bizony néha érzi tökéletlennek magát. Én naponta többször.

De megint elkanyarodtam az úszásról, ahol olyan jó látni, ahogy fejlődnek a gyerekek. Ott lehet a legjobban követni, merre is tartanak. A víz kihoz mindent. Fantasztikus, mekkora utat is tettek meg, míg én csak rohantam, és próbáltam napról napra helyt állni. A nagyobbik már sorvezetőként halad elől, kötelességtudóan és lazán siklik a vízen, minden feladatot megért, képes végrehajtani. A kisebbik a középmezőny végén a sorvezető, és teszi mindezt boldog és büszke mosollyal játékosan néha kis kitérőkkel. Pontosan tudja, mekkora érték ez, milyen sokat is haladt ő előre ezért. Én pedig csodálom, és morzsolom a könnyeim felszabadultságuk és mosolyaik láttán. Külön kis melegség anyai szívemnek, ahogy elhaladnak egymás mellett és integetnek, váltanak két szót. Érzik, észlelik egymást. A kicsi pedig, felnéz a nagyra. Persze mindezt mellettem nem így teszik, ott a testvérharc minden pillanatos és oly szükséges, mint a lélegzetvétel.

Nagyobbik gyermekem épp a Walesi bárdokat tanulja, és persze vele együtt a kicsi is. Furcsa módon a matematika és a sport nem terjed ilyen gyorsan.

Elhangzik az a rész, hogy „Ti urak, ti urak! Hát senkisem koccint értem pohárt?” mire a kisebbik megjegyzi: na, ez pont olyan, mint amikor apa kérdezi tőlünk „na, senki sem ad nekem puszit!?” És ezen a ponton megállt a kezem, a levegő, és úgy talán az idő. Hihetetlenek a gyerekek, olyan finomságokat éreznek meg, és élnek át, amelyeket sok felnőtt képtelen. Pakoltam ki az iskolatáskákat és teljesen kizökkentett az egész napi rohanásból. De ők mintha semmi sem történt volna, haladtak ketten előre tökéletes összhangban.

Néha még engem is meglep az az ellentmondást nem tűrő tisztánlátás és bölcsesség, mely belőlük árad. Természetesen az én megvilágosodásom pillanatoknál tovább nem tarthatott, hiszen ezer kérdés, mese következett és a rohanás a következő programra. De az a pillanat, ott a garázsban, azt hiszem, emlékezetes marad. Ahogy a walesi bárdok is, és bennem is ismétlődik pár sor:

„Ötszáz, bizony, dalolva ment

Lángsírba velszi bárd:

De egy se birta mondani

Hogy: éljen Eduárd.”

A minap bevásároltam, és egy idősebb úr kedvesen és együttérzően rám köszönt. Először az jutott eszembe, már megint eszelős rohanásban vásárolok biztos, és szeretne megnyugtatni. Aztán kedves mosollyal megkérdezte jól van, fogunk hamarosan újra találkozni? És akkor esett le, hogy a bírósági épületben ő a biztonsági őr. Az elmúlt öt évben negyedévente ültem a bíróság folyosóján, kis szünetet leszámítva idén. De voltak időszakok, amikor nem csak itt, máshol is ültem. Halmoztam az élvezeteket. Durva, hogy már a bírósági biztonsági őr rám köszön a boltban, vagy a parkoló őr messziről üdvözöl. Sokat elárul életem minőségéről mindez. De kedvességük és figyelmességük mégis olyan jól esik azokban a nehéz pillanatokban. Megnyugtató hangjuk, mosolyuk olyankor félelmetes magányomban mindig egy támaszt jelentettek. És bizony nincs még itt a vége, nem köszönhetek el tőlük, remélem, ők sem akarnak elfelejteni. Amikor gombóccal a torkomban belépek és besípolok, remélem, mosolyogva rám néz és biztat, hogy menjek.

Minden nap várom a fejleményeket, kissé az elmúlt hónap összekuszálta az eseményeket. De ami biztos, és kitörölhetetlen, hogy a kerek és régen várt születésnapomat is a bírósági folyosón és tárgyalóteremben fogom tölteni. A tét sem kicsi. Így szomorúan, de konstatáltam magam számára, hogy előre amúgy sem ünneplünk, de nekem ahhoz most kedvem sincs, és aznap sem. Nem szeretném, hogy abban a nyomorult állapotomban kelljen ünnepelni, és mosolyogni, amikor amúgy sem megy. Elég nehezen dolgozom ezt fel, minden nap nekifutok, hiszen az elmúlt egy évben barátaim és ismerőseim sorban tartották ünnepeiket, melyek mind a jó hangulatról, a büszkeségről és mérhetetlen szeretetről tanúskodtak. Terveztem….. de most mást dobott az élet, mint az elmúlt tíz évben olyan sokszor. Nagyobb a tét és többről van szó, mint a születésnapomról. És lehetne rosszabb.

De mindezek ellenére egyet nagyon szeretnék. Emlékeket visszakapni. Az elmúlt öt év feszültsége és gondjai sok emlék törlését is hozták. Talán, ha nem töltünk időt azzal, hogy emlékezzünk, felidézzünk, el is felejtődnek. És én így jártam. Néha szégyellem már bevallani, hogy nem, tényleg nem emlékszem, és nincsenek is ilyen emlékeim. Például a gyerekkorom, kamaszkorom, iskola….. Egyre több minden vész a feledés homályába és úgy látom, főleg a jók. Ha itt lenne egy jó tündér, ezt kérném tőle. Ne írjon, mondjon senki olyat, hogy boldog születésnapot, mert nekem nem lesz az, akárhonnan nézem. Ez most nem az a helyzet. De adjon emléket, köszöntsön azzal, hogy elmeséli mi a legjobb emléke velem, mi jut eszébe rólam, mivel járultam hozzá az ő életéhez. Erőt, szeretet, emléket szeretnék kapni. Már tudom, hogy a tárgyak nem jelentenek semmit, jönnek és mennek az ember életében. A csokoládé pedig pillanatnyi örömöt ad, de a tükörbe nézve szörnyű áron. Amikor nagyon sötét van, amikor minden tünékeny és nehéz, akkor ilyesmik adnak erőt, hogy van más, jön más, lehet más. Ezt kérem, és persze világbékét!

Van egy síró utam. Igen, az elmúlt nyolc évben otthonom és munkahelyem települései között van egy egyenes útszakasz, amely az én lelki depóm lett. Ebben az egyenesben kiszakad a félelem, az aggodalom, a düh és a fájdalom. Innen hazafelé pont annyi az út, hogy hazaérve ennek a barátnőm által lelki hányásnak nevezett attrakciómnak már nyoma sincs, illetve befelé a munkába reggelente szintén elegendő a távolság. Ez az egyenes a barátommá lett, megőrzi a titkaim és gyengeségem. Itt lehet, amit máshol nem, az üvöltő zene mellett. Mintha a pezsgős üvegből robbanna a dugó, úgy szakad ki belőlem. Itt lehet, amit máshol nem, nem kérdezget senki, nem fegyelmez, hogy tartani kell magam, vagy megijesztem, nem szánakoznak rajtam.

Ez a műszakváltás nálam, amikor a családanya, karrierista dolgozó robottá válik, majd hazafelé mindez vissza. Meg kell vallani az átállás nem mindig zökkenőmentes. De ezek az alkalmak pontosan annyira elegendőek, hogy a következő műszak végéig, azaz az éjszakai pihenőig meggyőzzem magam arról, igazából szerencsés vagyok, és boldog. Mert a végén mindig rájövök, vannak dolgok, amelyek csodáját csak ebben a helyzetben tapasztalhattam meg.

Ez a hét sem volt sokkal egyszerűbb, mint a többi, és valahogy egy hónapja mintha minden ólomsúllyal nehezedne rám. De tegnap este egy pillanatra megállt a levegő. Fáradtan, nyűgösen, idegesen álltam az étkező közepén. Dühös voltam mindenkire, mert még mindig nem indultak fürödni és lefeküdni, mert én már annyira várom ezt a kikapcsoló gombot minden nap. Akkor lekerülhet az álarc, a kötelező mosolyok, kiengedhetem a torkomból a gombócot, és ami a legnagyobb, hogy csend van, és nekem nem kell megszólalni. Mostanában ezt nagyon várom.

Egy harmóniára lettem figyelmes, ami nagyon a szívemhez szólt, hirtelen másként éreztem magam, öröm és nyugalom árasztott el. Figyeltem a dallam szerkesztőjét, ahogy teljes odaadással és beleéléssel adta át magát a zenének. Az egész testét beleadta a játékba, és látszott rajta az átszellemülés. És azt is éreztem önmagán kívül, nekem játszik. Ez az Ő nyelve, így adja a tudtomra, hogy szeret és bántják a rossz jegyek, feketék, és egyéb dolgok, amiken köztünk konfliktus van, és hálás, hogy nem adom fel. Akaratlanul is feltört a sírás a lelkemből, hihetetlen volt látni, ahogy beszél a saját nyelvén. És ez a mi nyelvünk. Amikor befejezte, tökéletesen elégedett is volt az eredménnyel. Pontosan ezt szerette volna, hogy ezt a megkönnyebbülést, és szeretet lássa rajtam, és érje el. Ő a Fiam.

2018.08.17.

Van egy álmom….. és minden nap álmodom róla. És azt is tudom, tündérmesébe illő. Hinni akarok az igazságban, és abban is, ez nem nézőpont kérdése. Ahogy abban is, hogy nekem, nekünk is jogunk van. Mert a jogszolgáltatás is érvényesülhet úgy, hogy a miénk is kimondattasson. Bármennyire meg akarnak győzni arról, hallgassak, fogadjam el, és egyfajta bölcs mondásként rendezzem el a lelkemben. Nem, és nem.

Nem fogok beletörődni abba, hogy nekünk csak az elfogadás, beletörődés és a bölcsességek, a belső béke jut. Igazság és szolgáltatás is, sőt, a védelem is. Hiszem, hogy egy 8 éves kislányt nem lehet arcul köpni, nem szabad rendőrrel szembe állítani, és kényszeríteni. Hiszem, hogy egy anyának, kötelessége védeni a gyermekei nyugalmát, és hinni nekik. Hinni és érvényesíteni az akaratukat.

Igenis egyszer el kell jönnie annak a pontnak, amikor végre hivatalosan is kimondják, elhiszik, hogy igazat mondunk lassan öt éve, és egy másik ember nem tarthat rettegésben, félelemben egy családot. Hogy a gyalázkodás, mocskolódás nem járható út, és nem kell azt elviselni. Hogy a gyereked nem köpheted le, nem gyalázhatod, viheted el erőszakkal.

Ezek nem egyszerűen csak jogi kérdések, hanem morális, az egész társadalmat érintő kérdések. Mit üzenünk a jövő generációjának, a bajban lévőknek, akik nem mertek még segítséget sem kérni, akik épp ott tartanak, hogy vajon megérdemlik-e ők is a nyugalmas, jobbnak gondolt életet.

Ami még ennél is fontosabb, álmodom arról, hogy a gyerekeim megerősítést kapjanak még itt a kamaszkor küszöbén, van segítség, bátran merjék elmondani, ha félnek, ha bántják őket, és nem ez a követendő példa. Attól, hogy valaki letagad valamit egy gyerekkel szemben a bíróságon, még nem úszhatja meg, a gyerek szava nem ér kevesebbet, mert nem látta más.

Van egy nap, amikor hallani akarom a csodát, a mi csodánkat, az én álmom.