Ez a hét sem volt sokkal egyszerűbb, mint a többi, és valahogy egy hónapja mintha minden ólomsúllyal nehezedne rám. De tegnap este egy pillanatra megállt a levegő. Fáradtan, nyűgösen, idegesen álltam az étkező közepén. Dühös voltam mindenkire, mert még mindig nem indultak fürödni és lefeküdni, mert én már annyira várom ezt a kikapcsoló gombot minden nap. Akkor lekerülhet az álarc, a kötelező mosolyok, kiengedhetem a torkomból a gombócot, és ami a legnagyobb, hogy csend van, és nekem nem kell megszólalni. Mostanában ezt nagyon várom.

Egy harmóniára lettem figyelmes, ami nagyon a szívemhez szólt, hirtelen másként éreztem magam, öröm és nyugalom árasztott el. Figyeltem a dallam szerkesztőjét, ahogy teljes odaadással és beleéléssel adta át magát a zenének. Az egész testét beleadta a játékba, és látszott rajta az átszellemülés. És azt is éreztem önmagán kívül, nekem játszik. Ez az Ő nyelve, így adja a tudtomra, hogy szeret és bántják a rossz jegyek, feketék, és egyéb dolgok, amiken köztünk konfliktus van, és hálás, hogy nem adom fel. Akaratlanul is feltört a sírás a lelkemből, hihetetlen volt látni, ahogy beszél a saját nyelvén. És ez a mi nyelvünk. Amikor befejezte, tökéletesen elégedett is volt az eredménnyel. Pontosan ezt szerette volna, hogy ezt a megkönnyebbülést, és szeretet lássa rajtam, és érje el. Ő a Fiam.