Könyvnek lennie kell az ember táskájában. Ez a legszükségesebb kellék. Mesélték a táskáim és a gardróbom. Nélkülözhetetlen, mint a levegő. Bármi történhet, bármikor szükség lehet rá. Ha várni kell, csak előkapom és már máshol járok, nem is sietek. Az idő repül. Nyáron nagy hasznát vettem az egészségügy útvesztőiben, és a sok rossz hír között. Rájöttem ez az egy kellék, mely minden korszakomban, minden élethelyzetemben velem volt. Megvan a közös többszörösöm. A könyv! Mindenevő vagyok. Sőt! Minden elől is, szeretek elmenekülni a könyvek birodalmába. Tovább megyek. A legjobb dolog, ami közös élmény gyerekeimmel, az olvasás. Nagyon meggyászoltam, amikor abbamaradt ez az esti program. El sem merem mondani, milyen sokáig kitoltuk. Nehezen váltam meg ettől. Imádtam, élveztem minden percét, a közös kalandjainkat. A legjobb az volt, mikor még kirándulni is vinni kellett, mert olyan helyen voltunk a történetben, amit nem lehetett abbahagyni, és kevés volt az esti lefekvés előtti egy fejezet. Szuper közös kalandok.

Nehezen engedtem el ezt a projektet az életemből. Már maguk akartak olvasni, saját kedvenceik, kalandjaik lettek. De végre én is rátaláltam a sajátjaimra. Elfelejtem a gondjaim, a valóságom, a bánatom. Messzi tájakra repülök, időutazom a történelemben, romantikázom, majd kémkedem, nyomozok, önmegvalósítok. Bármit megtehetek. Szeretem. Sírok, nevetek, dühöngök. Múltkor ledobtam a könyvet, mélyen megbántva éreztem magam, mert a főhősnő bepasizott. Elöntött a sárga irigység, mert addig annyira hozzám hasonlónak éreztem. Puffogtam egy sort, majd hangosan felnevettem, visszavettem a könyvet és felfaltam egy éjjel alatt. Még jó, hogy ezt az intermezzot senki sem látta a kutyámon kívül! Szerettem Tommal kommandós lenni, Ambrózy báróval és Milli kisasszonnyal nyomozni, évődtem, flörtöltem a romantikus hősökkel, bejártam egy csésze kávéért Koppenhágát, vagy a kis pékséget a világítótoronyban. Megmártóztam a holokauszt túlélők regényeiben, világában, történeteiben. Sírtam és nevettem velük. Borzongtam a második világháborúban, hálát adtam az életemért, és gondjaimért. Megértettem Tisza Katával a bántalmazás lélektanát, szembesültem sebeimmel, erőt merítettem a Döntésből. De politizáltam és filozofáltam is, fociztam fejben az elmúlt hónapokban. Pont ez a lényege az olvasásnak. Nincs két ember, akik ugyanazt a könyvet olvasva, ugyanazt élnék át. Személyes történetek lesznek.

Megszerettem a könyvtárat is. Mint a jó terapeuták és gyógyszerészek, tudják, kinek mi a jó, mi használ. Ajánlottak, segítettek, megértettek, ismerik titkaim. Teljesen rájuk hagyhattam magam, és csak élveztem a sok gyümölcsöt, édességet, amit kaptam. Mert a könyvtár olyan nekem, mint az édességbolt, benne pedig én, mint Gombóc Artúr. De mondhatom azt is, olyan mint a titokzatos boszorkánykonyha, ahol tündérboszorkányok ejtik varázslatba az embereket.

Mostanában gyerekeim egyre többet szerepelnek. Hallgatom őket, mikor felolvasnak, beszélnek. Ösztönösen érzik a ritmust, a hangsúlyt, értően tudnak ismeretlen szöveget is olvasni. Ilyenkor megsimogatom a lelkem. Talán itt visszaköszön a sok hangos olvasás, hogy igyekeztem ezzel átitatni a fülük, talán magukba szívták a kottát. Na, ezek a kapaszkodók kellenek az ember gyermekének, hogy minden reggel felkeljen, menjen tovább, mikor minden borús, szürkés, zűrzavaros és rosszindulatú.