Azt hiszem, Béláim ezt most túl fogom tolni. De muszáj. A minap a közösségi médiában kalandoztam, és gyorsan túladagolódott bennem a rosszindulat. Délre elértem a hülyeség adag maximumát, kikapcsoltam mindent, és elmentem sétálni a kutyámmal. A bíbor köd kezdett tisztulni az erdőben. Rájöttem, a gondolkodás kemény munka. Néha fájdalmas is. De nem is ez a legrosszabb. Az egymás taposása és a rosszindulat. Nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy ilyen a világ, és ebbe törődjünk bele. Nem akarok.

Azt gondolom, mindannyian cipelünk egy hátizsákot, senkinek sem kevesebb, csak más. Nincs értelme méregetni. Eldönthetjük, hogy viselkedünk. Néha elengedő egy mosoly, bátorítás is. Tovább megyek, a bocsánat kérés! Mert ez is egy kuriózum. Lehet hibázni, és őszintén kérni. Arra is rájöttem, ha valakit dicsérek, megjegyzem csinos, ügyes, jól csinálja, kivirul és sokkal jobban végzi bármi is a dolga. Amitől persze én is jobban járok például a boltban, vagy akár a kórházban. És nem került semmibe, leszámítva a kis erőfeszítést, gondolkodást.  Az elmúlt hónapokban feltűnt olyan emberektől kaptam erőt, akiknek a mosolyuk mögött sokkal keményebb történetek vannak, mint képzelné bárki kívülről. Jól megpakolt túrazsákok, mégis mosolyognak, erőt próbálnak adni, megállnak megkérdezni, hogy vagyok, bíztatnak, gondoskodtak rólam, jó szót kaptam. Néha teljesen ismeretlenül elsőre. Mosolyt váltottunk, és egymásra találtunk.

Olyan jó lenne, eljutni oda, hogy egymást segítve gyorsabban és hatékonyabban haladunk. A taposás, gúny, bántások hátráltatnak, elveszik az életkedvet. A kórházi ágyban kiszolgáltatva éreztem ezt leginkább. A kedvesség, egymásra figyelés segített át minket a hatágyas szobában a legnagyobb fájdalmakon, tehetetlenségen. Nem számított a hálóing, a frizura, a smink, a nézésünk és a járásunk. Minden külsőség helyett, csak a pillanat, az érzések, az érzelmek, a nyomorúságunk volt. Nem versenyeztünk, ki megy előbb a vizsgálóba, vagy a műtőasztalra. Nem volt miért vetélkedni. Amikor egyikünkön kezdett elhatalmasodni az érzés, valamelyikünk mondott kedveset, vagy egy idő után vicceset, amikor már picit bírtunk legalább nevetni. Még az őrzőben is, ahol egymásra se tudtunk nézni. Olyan könnyű morcosnak, mérgesnek lenni. Nem kell uralkodni a saját érzelmeinken, mérlegelni, bántó-e. Egyszerűen átnyomjuk az egész világra. De akkor minden jó kedv eltűnik, nekünk sem jut. Manapság a nehéz pillanatokban eszembe jut a kórházi félhomály nyomorúsága. Amikor felkelni is hosszú percek voltak. Nem lehetett elbújni, mert mindkét oldalról volt mellettem valaki. Sorsközösség. Kijutni a mosdóig hegymenet volt, hát még a zuhanyzás. De beosztottuk, bíztattuk egymást. Így lett napról napra könnyebb. Értem, de befogadni nem megy az a gondolat, miért kell egymást bántani, miért jó valakit lefelé nyomni, döngölni. Ettől jobb nem lesz, sőt! Az sem fog menni, ami addig. Tudom, a gondolkodásom nem trendi. De látom, nem vagyok vele egyedül. Akik rajtam segítenek, mind tudnak mosolyogni, nem a morcosságuk látszódik, és a világfájdalom. Élnek, mert talán a nagy csomag a hátukon megtanította ezt. Sosem fogom elfelejteni, amikor meghallottam, a gyerekeim arra a legbüszkébbek, ahogy az elmúlt éveket viseltem. Sokszor kapott el a düh, a harag, a keserűség. Ledöntött. De fel kellett állni. Újra és újra dönteni, átadom magam ennek, ilyenné válok, másokon vezetem le, a fájdalmam éreztetem velük, vagy azt mutatom az élet azért szép és értékes. Hogy azt tanulom-e ebből, hogy ránézek egy megtört emberre, és éreztetem vele, értem. Megértés, barátság, kedvesség, támogatás, bátorítás csupa olyan, amitől nekem is jobb lesz. Ez pedig nem az idétlen mosolygást jelenti, hanem a jó szándékot tetteinkben, mozdulatainkban, tekintetünkben. Néha a boltban kipróbálom. Megjegyzem „De kedves! Köszönöm” és látom a meglepetést, megkönnyebbülést.  Mosolyra mosoly. Az arcbőrnek is jót tesz.