Egyre többet gondolok manapság nagyszüleimre. Néha azt érzem, szeretném megölelni mindegyiket, és elmondani, mennyire tisztelem őket. Mindig így volt, de most, mint mikor a szellő átsuhan a nappalin, engem is meglebbentett egy érzelem. Életem szerencséje, hogy csak megérintett, nem több. Fulladunk a maszkban, mérgelődöm, egyedül vagyok, hiányzik a család, a közös ünnepek, az ölelések, puszik, nagy nevetések, a koncertek, a színház, a kávézgatások, látom befordulni a gyerekeimet, figyelem ahogy a társas kapcsolataik szűkülnek, érzem szüleim értetlenségét, félelmét, szorongok a jövő miatt, aggódom szeretteimért, a megélhetésünkért, a munkámért.

Ekkor jutnak eszembe nagyszüleim, mennyire félhettek, retteghettek, nem is beszélve dédszüleimről, akik egyszer már megkönnyebbülhettek, majd újra bekövetkezett. Talán a legszörnyűségesebb, mikor túléltük, tanulunk újra élni, felszabadulunk, és megint lecsap. Hogy csinálták? Mi éhezés, öldöklés, erőszak nélkül is már azt gondoljuk egy év után, ez kibírhatatlan, hogy végünk, nem lesz újra a régi.

Nem lesz az, és ki fogjuk bírni. Miért gondolom? Mert nagyszüleink és dédszüleink ennél sokkal többet kibírtak, túléltek, és mi vagyunk a tanúi, hogy tudtak még szeretni, ölelni utána is, és képesek voltak mindent újrakezdeni. Miért jutnak eszembe? Mert talán ők értenék meg, milyen, mikor minden bizonytalan, de világ szinten, mikor naponta halljuk szeretett barátaink, ismerőseink, családtagjaink halálhírét, amikor a mentő szirénája már nagyon sok. Mikor nem tudjuk hogyan tovább, mikor a gyerekek is már nézik a híradót, mikor nincs karácsony, nincs húsvét már másodszor. Nincs hangos nevetés, csak temetés, temetés után, van hogy egy héten ötször is. Mikor családok tűnnek el szinte nyomtalan, és egyre több család hord feketét. Mikor nem lehet elbúcsúzni, nem tudni, ki, hol és merre és mikor. Tegnap beszélgettünk, ma már nincs. Minden bizonytalan és sötét. Ők pontosan értenék.

Persze ez nem hozza vissza szeretteink, nem öleli át és könnyít az egészségügyi dolgozók fizikai és lelki terhein. De nekünk türelmet adhat, biztatást, új szemléletet egy jobb jövőre. Ahol több a megértés, a szeretet, az egymásra figyelés, a békesség, ahol értéke van az ölelésnek, egymásra nézésnek, jó szavaknak, biztatásnak, az egymás iránti tiszteletnek.

Rendíthetetlen a hitem a szabadságban, az ember tiszteletében, a feltétel nélküli szeretetben és az imában. Tudom, így voltak ezzel nagyszüleim és dédszüleim is. Azt is tudom, hogy ők is megküzdöttek és újrakezdtek. Ahogy én is fogok, és a gyerekeim is. Mi volt a koronás pályafutás egyik nagy túlélési tapasztalata? A fegyelmezettség, a türelem, a befelé figyelés, és a megszerezett tudásomba, tapasztalataimba vetett hit. Kikre gondoltam? Nagyszüleimre, és dédnagyanyámra, aki a második világháborút háromgyermekes özvegyként vészelte át, akinek a fia a fronton volt. Férfi nélkül, két lánnyal egyedül. És tudott szeretni, nevetni. Tőle származom én is, bennem él tovább, akkor én is tudni fogom, amit ő tudott. Most úgy megölelném őt is, és nagyszüleim is, hogy kérdezzem őket, meséljenek, hogy csinálták? Nem nagyon beszéltek azokról az időkről, kérdés nélkül semmiképp. Sosem panaszkodtak azokról az időkről. De tény, hogy kis dolgokon kevesebbet idegeskedtek, lassabbak voltak, megfontoltabbak, elfogadóbbak az élet nehézségeivel, és makacsabbak. Valamit tudtak már. És most érzem, kár volt, hogy nem kérdeztem többször. Talán tanulhattam volna belőle. Többet kéne emlékezni és tanulni.