Barátnőmtől okosító könyvet kaptam karácsonyra. Olyan negyvenes nőknek szólót. Már egy ideje olvastam, de nem haladtam vele úgy, mint a romantikus regényekkel. Aztán a korona belehúzott. Felfaltam, és próbáltam belé kapaszkodni, biztos fog valami útmutatást adni, bölcsek köve szerű varázsigéket mormol nekem. Nem így lett. Tükröt tartott. Bár lehet azt is akart volna eredetileg, csak én ültem háttal a moziban. Tényleg. Remélhető életem felén túl vagyok, ami már megismételhetetlen, javíthatatlan. Csak újratervezni, és élni lehet a hátralévőt másként. Nem igazán gondolkodtam ilyeneken eddig. És igen, mintha mindig is vártam volna arra, majd felnövök. Én még nem vagyok az a megmondó, okos és bölcs ember. Akár a barátnőim, akiknek mindig volt tapasztalatuk, bölcsek, higgadtak, megfontoltak, decens úrinők. Aha. De rájöttem, idősebbek is többnyire nálam. Lehet, tényleg rá kell jönnöm, most már nincs tovább várni, élni kell, ha tetszik, ha nem.

Gyerekeim a háború kirobbanásakor hazajöttek az iskoláikból. Zaklatottak voltak. Szüleim a nappaliban nézték rémült tekintettel a híradókat váltakozva. Pillanatok alatt vita kerekedett, nem is akármekkora. Mindenki harsogta a saját álláspontját és félelmeit. Akadt, aki arra hivatkozott, „én erről nem is akarok tudni, ez engem nem érdekel, mert kamasz vagyok, van elég gondom”. Más pedig már a harmadik világégést vizionálta. És én még meg sem szólaltam, a magam újságírói hírfüggőségemmel. Akkor már jó ideje nem aludtam és mindent elolvastam munka mellett, vagy éjjel, meghallgattam, megnéztem. Nagy levegőt vettem és ösztönből beleálltam a vitába. Szüleimet felküldtem. Kikapcsoltam a netet, tévéket, gyerekeket leültettem az asztalhoz. Mondtam most én beszélek, az én történelem előadásom, és élet tudósításom következik, amely után annyit kérdezhetnek majd, amennyit csak szeretnének. De ezen így hárman most végig fogunk menni csendben minden pittyegés és hangos dolog nélkül. Nem egy óra volt, több. Kérdések özönét kaptam, pedig duzzogva ültek le az asztalhoz, puffogva. Nem tervezett, nem felkészült beszéd volt, csak ösztönös reakció. Órákkal később eszméltem, milyen jó kérdéseik voltak, nagyon büszke voltam intelligenciájukra és látásmódjukra. Rálátást adtam, amelyet nagyon jól megértettek és hasznosítottak. Valamint szabadságot, hogy van joguk különbözően kezelni a helyzetet, de érteniük kell, és a döntést tudatosan hozni. És azt is tudniuk kell, bármennyire elfoglaltak, kamaszok, háborúra nincs ok, mentség, magyarázat. Ezt pedig most élesben elraktározzák, mert egy-két év és ők lesznek már döntésképes választópolgárok. Nagyon nem mindegy mit visznek tovább. Aztán a könyv olvasása közben ez eszembe jutott. És talán magamra is büszke lettem. Rájöttem, igen, a tudás számít. Bárki akarja is ezt elvitatni, akár egy rendszer, egy világ, akkor is számít. Pont a nehéz pillanatokban. Ha megtanultál elemezni, értékelni, rátekinteni, kockázatot elemezni, összefüggéseket látni, akkor túlélhetsz. Márpedig én ezt tettem, teszem ma is. A gyerekeimnek pedig ezt adom tovább mindig, bármiről legyen szó. Nem akarom, hogy könnyen téríthetőek legyenek, vagy mindenben összeesküvést látók. Legyen rálátásuk, mindig egy lépéssel előre legyenek a helyzetben akár variációkkal is, és érezzenek. Mert enélkül szintén nem lehet. Az Egó tudással, de érzelmi intelligencia nélkül veszélyes. Márpedig talán az utolsó percekben vagyok, hogy ezt még csiszoljam bennük. De igen! Éreztem és láttam, a közös meséink, hosszú beszélgetéseink nem voltak hiábavalóak. Érdemes! Nem vagyok és lehettem jó játszótárs, bütykölő partner. Hiányzott is belőlem, és az élet hamar családfenntartót, ápolót képzett belőlem. De az esti mesék, a kirándulások, a nagy beszélgetések én voltam. Durva, hogy egy háború döbbentett erre rá.

Még valamire ráeszméltem, hogy a példám az egyetlen, ami hat rájuk. Két szerepet is képviselnem kell, odafigyelve mindenre. Persze ez kivitelezhetetlen, lehetetlen. A gyereknevelés kétszereplős játék. Mindenképpen pontokat vesztünk. De igyekeznem kell mindenkinek azt adni, amire szüksége van. Élő, érző, küzdő embert kell játszanom nekik, mint egy reality-ben. Tényleg figyelnek és követnek. Fent kell tartanom az érdeklődést, el kell érjem, hogy magukévá tegyék, megvegyék az üzenetet. Legyen szó személyi higiénéről, öltözködésről, beszédről, dühkezelésről, véleményről, önértékelésről, mozgásról, étkezésről, tanulásról, tervezésről, önellátásról, stb.

Sokáig voltam színpadon. Akadt, hogy hetente akár többször szerepeltem, rögtönöztem. Talán egy évtized alakult így az életemből kamerák, mikrofonok előtt. Furcsa, de akkor nem görcsöltem, nem izgultam, adtam magam, hittem benne jó, amit teszek és ahogy. Tervezetten vásároltam ruhát, gondoltam végig, miben leszek és mikor. Még sminkeltem is….. Nem is olyan rosszul. De mindez már történelem, VHS-en vannak a bizonyítékok is és sárguló fotókon. Újra kell játszani az élet színpadán, már bölcsességgel, mentori érzékkel megáldva, sok kilóval és ránccal többel, valamint low budget-tal. Igen, ez sem mindegy. Mindig kérdezem magamtól hova teszem a pénzt? Elnéztem őket és rájöttem. Lovaglás, úszás, zongora, hegedű, angol duplán, rajz, cserkészet….. sorolhatnám. Bennük. Amit régen még csak magamra, most beléjük teszem. Mert így helyes. Még nem értik miért pityergek minden vonónyekkenésnél, leütött hangnál, elkészült rajznál, kiejtett angol mondatnál. Majd fogják. Mert én tudom, mi minden van e mögött tőlük és tőlem.

Azon kaptam magam, hogy ruhát rendelek egy rendezvény kedvéért, tudatosan. Sőt, tovább mentem, az elsőt visszaküldtem mérethiba miatt, és rendeltem nagyobbat. Én?! Ilyen messze egy ruháért sose mentem a gyerekek óta. Még az akciókat is kivártam, sorban álltam érte. Színében, fazonjában is üzenetet hordoz, amit csak azok fognak érteni, akik olvasnak, gondolkodnak, remélnek egy élhetőbb jövőt. Nagyon tetszik. Próbáltam vele azt hangsúlyozni, ami előnyös bennem. Ilyenek talán csak a lábaim és az agyam. Az egyik, ha nem beszélek sosem lesz látható. Szóval, meg kell tanulnom újra kommunikálni, bátornak lenni, elhinni, hogy van mögötte tudás és felnőttem már, van bennem bölcsesség. Ahogy az a bizonyos könyv fogalmazza, már az a korosztály vagyok, akinek a véleménye számít és döntő. Egyelőre csak a kamaszaim felé szeretném ezt bizonyítani, többről nem álmodok. Csak apró lépések! Száguldozni nem fogok.

Tehát kérem, negyvenen túl, egyszülőként, úgy döntöttem valóságshowt játszom a gyerekeimmel. Bevetve a PR és a marketing minden eszköztárát. El kell érjem az érdeklődésük és fent kell tartsam. Ez a stratégia, aztán meglátjuk, hogy válik be. Közben teszek a saját egészségemért és jövőmért, hogy az a másik fele élettel telt legyen…