Reggel az autóban üvölt a The Final Countdown, vagy az Eye of the Tiger, Pink Floyd, esetleg sír Lady Gaga és Bradley Cooper, Ed Sheeran. Próbálok erőre kapni, meggyőzni magam, hogy ébren vagyok, fitt és bizakodó csodanő vagyok, egy szupermodell. Na, aztán a parkolóba érve, mintegy szappanbuborék ez el is durran. A szupersztárok élete részemről itt véget is ér minden nap.

Ezúton szeretném megkövetni szüleimet a kamaszkoromért, és minden szülőnek kifejezni a legnagyobb tiszteletem, hogy túlélték gyermekükkel együtt a kamaszkort. Ezt tényleg csak az érti, aki volt már benne. Felemelő és egyben csodálatos utazás ez gyermekünkkel, de közben az idegrendszerünk aknamezővé válik. Sohasem tudhatjuk, hol robban épp egy atombomba, vagy napalm. Ha hetente csak egy világégést élünk meg, szerencsések vagyunk.

Közben pedig mélyen belül hálás vagyok, hogy itt tartunk, idáig jutottunk. Csak ne lennének ilyen tépázottak az idegeim! Jó velük elmélkedni, gondolkodni, véleményt cserélni, rácsodálkozni, mennyi mindent tudnak, ismernek, mik nem jutnak eszükbe. Ez mind fantasztikus. Még a repkedő pillangók is a fejükben és a szívükben. Csak adna valaki egy golyóálló mellényt, vagy tündepáncélt mellé! Meg persze egy mosómedvét és egy takarítónőt.

De ha ez mind nem lenne elég, itt van még ez a hely, amely a szülőföldem, a hazám. Ízlelgetem jó ideje ezt a szót, fogalmat. Hívő ember vagyok, összeszorul a szívem a Szózatra, megdobban a Himnuszra, felnézek Széchenyire, Deákra és Rákóczira, a Lánchíd egy világ jelképe számomra, Radnóti sorai ugranak be nehéz időkben, Adyn mélázom szomorúságomban. Mégis azt érzem, mintha kinéznének, nem itt lenne a helyem. Más vagyok, amit nem néznek jó szemmel. Nem félek a migránsoktól és nem zavar a homoszexualitás, van véleményem a dolgokról úgy általában, szoktam gondolkodni, olvasni, érezni, számomra a lenagyobb törvény embernek lenni, tisztelni egymást. Hiszek a gondolat és az ember szabadságában, az emberi jogokban, a méltóságban. Jajj! És nem utolsó sorban nő vagyok, egyedülálló, két gyermeket nevelő, kettes személyi számmal rendelkező. Lehet, ez utóbbiakkal van a gond. Nem férek bele a keretekbe, ilyen vegyesvágott ma nem létezhet, nem tudják beazonosítani, rendszeren kívüli. Sőt, még a szakmám is veszélyes, mert újságírónak tanultam, médiában dolgoztam, sajnos, átlátok jó pár tömegkommunikációs technikán. Nem jó kombinációk azt hiszem. Mégis szeretem ezt az országot, az embereket, jó érzéssel tölt el, ha valakit gondolkodásra ösztönözhetek, ízlelgethetem a magyar nyelv csodálatos szófordulatait, a magánhangzók és mássalhangzók összetéveszthetetlen ritmusát.

Itthon vagyok. Ragaszkodom ehhez. Ide kötnek a gyökereim, a családom, a barátaim. Itt mehetek ki a temetőbe elmélkedni. Olyan fák között élek, melyeket nagyszüleim ültettek. Furcsa érzelmes, érzelgős nőszemély lettem az évtizedek alatt. Bízom benne, nem ellenség leszek egyszer a színes nyakláncommal, meg az emberi jogokról alkotott véleményemmel. Hinni akarom, hogy ez a Kárpát medence engem is elbír. Miközben ezen mélázom be is érek a munkahelyemre, elhallgat a zene, én pedig csak lépkedek egy újabb nap, újabb feladataival és reményeivel. „Ötszáz bizony dalolva ment….” kattog a fejemben. És ezt csak itt értik, érthetik. Pontosan ezt szeretem.