A gyerekeim elképzelése szerint én vagyok vasember, és semmi sem tud megtörni, ledönteni. Hát, erre meg is koronázott az élet. A szervezetem pedig gyors tartalékolási lázba kezdett, meg is növelte étvágyam, ki tudja, ha kórházba kerülnék, legyenek a zsírsejtjeimben emlékek a finomságokról.

Viccet félretéve, mert ez tényleg komoly, most ilyen viráglétben vagyok, és csak fotoszintetizálok szinte. Kemény lecke ez számomra. Kezdem azt gondolni, hogy a vírusnak érzékelői vannak, ki a leggyengébb láncszem. Nem voltam egészséges, mikor megtalált semmilyen szempontból, és eléggé mélyponton is voltam. De minden ellenére megvédtem a családom a nagyobb bajtól, gondoskodtam róluk. Viszont így itt maradtam utolsónak gyógyulni. Amint kicsit valami hétköznapit szeretnék csinálni, jelez a testem, hogy nem! Szinte kiabál. Marad a kisvirág lét, inkább hatalmas lótusz a cserépben, kanapén és nem csinál semmit, csak újra és újra figyelmeztem magam, hogy lélegezz. De olyan dolgokat teszek, melyekre eddig nem volt példa. Kiolvastam az Asszony fronton-t, mely évtizedes terv volt, megnéztem a Csernobil sorozatot, mely 1 éve várt, végig néztem a Korona mind a 4 évadát, melyet oly régóta terveztem.

Ez egy rettenetes nagy önismereti lecke és magányos küzdelem. Valahol bent eldől, tényleg akarsz-e élni. Legalábbis nekem ezt feladta keményen. Ahogy lassult a légzésem, éreztem egyre kevesebb, megszólalt a vészjelzés, és én vettem a nagy levegőt, hogy javuljon. De jóra kellett gondolnom, és akarni kellett nagyon. Mintha egy láthatatlan harc dúlt volna a lelkem és az agyam között a testemért.

Azt hiszem, ez ébresztett bennem először tiszteletet a betegség iránt, mikor a 8. és 9. napokon valami furcsa állapotban megéltem, hogy hatalmas akartra volt szükségem, amire talán még soha. Nem ragaszkodtam ennyire még sosem az életemhez. És sosem láttam még ennyire tisztán sem az életem és önmagam. Nem volt rózsaszín ködös és habos. De két gyerek volt benne és elsöprő akaraterő. És tükör a magányról, melyet, mint homokvihar el kellett sodornom, mert éreztem, elvisz.

A munkám, a feladataim éltettek, mindig tettem a dolgom bármi történt, akármekkora baj volt, vagy beteg voltam. Elterelték a figyelmem a helyzetemről. Most ezt kihúzták, és csupaszon maradtam önmagammal, a helyzetemmel. Na, ezért is tankol, mint egy mackó a téli álomra a testem. Félek a védtelenségtől, a csupasz lelkemtől.

Látom magam, mint szép nagy virág a cserépben, elképzelem ahogy a fény felé fordulok, hagyom, hogy öntözzenek. És igyekszem megszeretni ezt a virágot, hogy meggyógyuljon végre, és rászólni időként „Fotoszintetizálj! lélegezz!” Elhitetni vele, hogy mindenki számára szép, és öröm a létezése is.