A röntgenben vetkőztem, az utolsó lépéseket tettem meg, hogy végre lezárjam koronás pályafutásom. Ahogy levettem a pólóm, a szívemnél egy kis foltot láttam. Már reggel és este is észrevettem, de azt hittem, eltűnik. Belenéztem az öltöző falán lévő tükörbe, és megérintettem a helyet. Mintha az eltelt 7 hét és talán 7 év villant volna át, mint áramütés rajtam. Gyorsan elfordultam és mentem az újabb vizsgálatra, hogy lezárjam ezt a fejezetet. Aztán ki a szabadba, levegőt akartam venni, de rájöttem az ffp2-es maszkban ez a nagy levegő nem az igazi. Körülöttem pedig rendőrök és katonák, talán nem itt kellene levenni és nagyot szippantani. Elindultam gyalog a gyógyszertár felé, ha már beküzdöttem magam ennyi elzártság után a városba. Nagy lendülettel indultam, aztán elfogyott a levegő és a lendület. Megálltam, pár nagy levegő, és már lassabban kezdtem újra neki. Próbáltam felvenni azt a tempót, amivel nem kell megállni újra és újra. Ahogy haladtam, bezárt üzletek mellett mentem el. Közben folyamatos szirénázás a távolból. Hallottam ahogy egyik mentő indul a másik után, és sikítva töri az utat valahova a távolba. Belül elhangzott a sóhaj: csak ne ismerjem! Aztán ahogy egymás után hagytam magam mögött a bezárt kapukat, üzleteket, rájöttem, vajon hányan sóhajtanak fel, csak ne ismerjem. Nincs olyan, hogy senkinek sem fáj. Valakihez tartozik, és ott fáj, szomorúság, aggodalom, féltés és szeretet kíséri. Aztán óhatatlanul is eszembe jutott a kis tappancs nyoma a mellkasomon, megsimogattam a kabátomon keresztül. Azt hiszem, hálát adtam. Erre nincs jobb szó. Ahogy figyeltem az üres utcát, a bezárt ajtókat, hallottam a szirénát, és elköszöntem saját koronámtól.

Eltelt aztán még egy nap, a folt halványult, de ott van még. Egy véletlen mozdulat maradványa lehet az orvos részéről, ahogy a szívemet próbáltam kivizsgálni. Számomra mégis jelképes. Meglátom, és hálát adok. Lehetett volna másképp. Nagyon sok esély megvolt rá. Maradtam, pedig oly sokaknak menniük kell, válogatás nélkül. Nincs olyan, hogy én jobban csináltam, vagy más rosszabbul. Ugyanúgy. Magányosan küzdünk, küzdenek értünk, és nem tudjuk kinek sikerül, kinek nem. Aki maradt, kell, hogy emlékezzen, elmondja, éljen vele. Az a kis folt a biztatás, hogy nekem van tovább.