A diadal íze

Néha távolság szükséges, hogy az ember lássa, mekkora utat tett meg, és mit ért el. Nekem ehhez azt hiszem, egy évre volt szükségem, és többszöri értesítés, hogy jogerős, megtámadhatatlan már a döntés. A hosszú idő és sok év arra nevelt, állandóan figyelni, készenlétben lenni, előre gondolkodni, keresni honnan jöhet a támadás. A legszörnyűbb talán az volt, hogy már kezdtem ép elmémben, értékrendemben kételkedni. Az önbizalomról már ne is beszéljünk, mindent megköszöntem már a hétköznapokban, a bántásokat, leszúrásokat is. Mindenért bocsánatot kértem már, a jelenlétemért is. A hitem és a lelkierőm vitt előre az úton az utolsó lépéseken. De túléltem, még mindig veszek levegőt, ölelem a gyerekeim, és tudok velük újra felhőtlenül nevetni. Pont annyi idősek, hogy most érik be egy csomó nevelés, tanulás, és én azon kapom magam, potyognak a könnyeim, meghatódom, de ez a bizonyosság, a megnyugvás és az őszinte büszkeség jele. Pontosan tudom, mekkora ára volt ennek, és mekkora munka volt mindez mögött tőlük és tőlem is. Nagyon jó érzés ott lenni, látni az örömük, és a felhőtlen gyermeki, kamaszos idétlenkedésüket, harcaikat. Ahogy nyerik vissza a biztonságérzetet, önbizalmat, egyre jobb látni. Persze, nem festek rózsaszín unikornisokat és szivárványt a kamaszkorra, mert na, kell ehhez idegrendszer és humorérzék, akárcsak az időskorhoz. De mi már mind tudjuk, van rosszabb. Ha nem hisznek, ha megkérdőjeleznek, ha gyaláznak, ha kínoznak, ha már semmi sem biztos és biztonságos körülötted, ha a teljes világ kifordul és te egyedül érzed magad, akinek védenie kellene, bánt, vagy asszisztál.

Hosszú út vezetett odáig, hogy minden félelmet, önvédelmet félretéve meglépjen, amit már oly régóta kellett volna. De most értettem meg, nincs más lehetőség. Zsigerből tiltakoztam, ezek nem az én eszközeim, sose akartam elmenni eddig. De el kellett, és nem én sodortam magam ide, nem én kényszerítettem ki ezt. Nekem egy feladatom van, megvédeni, biztonságot adni, a rám bízottaknak. Hangfelvétel készült. Amikor elkezdtem meghallgatni, összecsuklottam. Nem, ez nem lehet. Újra hallottam a mondatokat, amiért mindent eldobtam, kockára tettem, a hangsúlyt, láttam is becsukott szemmel magam előtt. És ez nem velem történt, hanem a gyerekemmel. Nem, nem, nem…. Segítséggel tudtam végig hallgatni, és anyák napján legépeltem, hallgatva, minden mocskot, akár többször is, és éreztem a gyerekeim rettegését, fájdalmát. Amikor végeztem, letettem és átadtam az ügyvédemnek. Én már innentől képtelen voltam megszólalni, küzdeni, mert csak azokat a mondatokat hallottam újra és újra, és a gyerekeim félelmét éreztem, meg mindent, amit felkavart, újra előhozott. Megkönnyebbülés volt, hogy Ő tudta, mit kell tenni, mondani, megértően, határozottan és érthetően beszélt velem. Egy új korszakot éreztem meg, amikor valami bizonyosságot nyert, amiben eddig rajtam kívül talán mindenki más kételkedett picit. Amikor meghallgattam a felvételeket, első kérdésem volt a gyerekekhez: ez egyedi volt? És a legsúlyosabb mondat, amit hallhattam, de a lelkem mélyén tudtam pontosan: nem, ez egy átlagos találkozás volt. Tárgyalás, tárgyalást követett. Egy maratoni alkalommal az ügyvédem és a bíró kérdezték volt férjemet, én néztem. Most nem lehetett kibújni, letagadni, szembesítés volt keményen. És én ültem és néztem. Éreztem a pillanat súlyát, ott volt a lelkemen. De még mindig nem engedett, még nem volt vége, és bennem még mindig ott volt a sok kérdés, mi lesz most, nem tudtam megkönnyebbülni, és vádoltam magam, lelkiismeretfurdalás, rémálmok kísértek.

Teltek a hónapok és mikor már minden újabb szakértés megtörtént, elérkezett az utolsó tárgyalás. De én ezt nem tudtam elhinni, csak kattogott az agyam, mit találhatnak még, miért lehetek még hibás, mi nem elegendő, mit találnak még ki. Minden szóért, mondatért hálás voltam az ügyvédemnek. Az agyam az évek alatt megértette, hogy a bírónak és az ügyvédnek objektívnek kell lennie, de nekem együttérzésre, támogatásra volt szükségem, hogy higgyenek nekem, hiszen én akkorra már az utolsó szalmaszálba kapaszkodtam, és kezdtem elhinni más mátrixban létezem, háttal ülök a moziban.

És eljött a pillanat. A bíró bejelentette, hogy ítélethirdetés következik. Hirtelen úgy éreztem, álmodom. Hálás voltam, hogy az ügyvédem végig beszélt hozzám azokban a percekben, így tudtam, valóság, megtörténik. És szólítottak, álltunk, olvasta a bíró, olvasott, olvasott. Koncentráltam, de nem állt minden össze a fejembe. Az első, ami eljutott hozzám, hogy a gondviselő feladata volt bizonyítani. Igen, mint amikor a sziklát legördítik az ember mellkasáról és levegőt tud újra venni. Eljutott az agyamig, hogy meg kellett tennem. És aztán a következő, hogy az anya visszakaphatja az anyakönyvi kivonatokat. Hosszú évek alatt talán 2 hónapig voltak nálam, a többit a bíróságon, így mindenhol magyarázkodtam, hiteles másolatot kellett kérni. Most pedig a kezembe adták, láttam rajtuk a sorokat, amiket a születésükkor ráírtak, feljegyeztek. Lényegtelen a tartalom, de azok a papírok voltak a bizonyosság számomra mindenre, hogy élek, hogy velem vannak, hogy megküzdöttem, hogy van értelme mindennek, hogy véget ért, hogy normális vagyok. Súlyos, hosszú ítélet volt. Csak annyit voltam képes felfogni, hogy megdönthetetlenül sikerült bizonyítani, végre védelmet kapnak, végre hisznek nekik és nekem. És hogy ez volt a feladatom, nem a féltékeny, bosszúálló volt feleség vagyok, ahogy éveken át mindenhol címkéztek.

Kijöttem, megöleltem az ügyvédem, akinek sose fogom tudni meghálálni, hogy az utolsó métereken, a legfontosabb helyzetben higgadt, elegáns, de megfelelően határozott volt, és sosem kell majd szégyenkeznem az elhangzottak miatt. Nem bántott feleslegesen a nevemben senkit. Nem tapad hazugság, mocskolódás a nevemhez. Az évek alatt mind a két ügyvéd pontosan ezt tette, amiért örökké hálás leszek. Mert az élet folytatódik, és csak így lehet egyenes gerinccel élni. Sok helyen kellenek ezek az iratok, és mindig fogom tudni vállalni. Amikor embertelen, igaztalan helyzetben van az ember, az őrület határán, kétségbeesve, kell, hogy legyen egy origo, egy koordináta rendszer, mely itt tartja, emlékezteti, ki ő, miért küzd, mi a fontos, és hogy utána is lesz élet, és tükörbe kell nézni.

Eltelt egy év, három helyen is elő kellett vegyem a 30 oldalas ítéletet. A dokumentummal könnyebb volt, egyértelmű volt a helyzet, nem kellett magyarázkodnom, értették, és rögtön segítettek. Egyértelmű lett minden. Többször is kimondták a szemembe szakemberek, hogy bántalmazás, súlyos bántalmazás, ami történt éveken át. Láttam a maszk felett a szemeikben azt, ami nekem éveken át annyira hiányzott.

Eltelt egy év, és túléltem, túléltük mindannyian. Együtt vagyunk. Képes vagyok nevetni. Elkezdtünk gyógyulni. Sok orvosnál jártam, mert az ilyen küzdelem sérülések nélkül nem megy. De még itt vagyok. Büszkén. Nem tudom, hogy bírtam. Sokszor gondoltam, hogy vége, nincs tovább. De minden alkalommal felálltam az előszoba, vagy a konyha kövéről. Amikor azt gondoltam, megőrültem, felhívtam a barátaim, és kérdeztem, provokáltam őket, hogy megbizonyosodjam, normális vagyok-e még. Amikor újra és újra elolvasom az ítéletet, visszaigazolást kapok: igazat mondtam.

Büszke vagyok magamra. A hitemre, az erőmre. De amire a leginkább, hogy odabújnak hozzám a gyerekek, és arra emlékeznek, hogy „Anya te mindig mondtad, vége lesz, és még mindig tudsz szeretni.” És igen. Imádkoztam, könyörögtem, ne váljak olyanná, mint a bántalmazóm. Amikor a hangfelvételek elkészültek pontosan ettől ijedtem meg, hogy odajutottam. De nem. A szeretetem erősebb volt. A gyerekeim pedig ezt díjazzák bennem. Erre vagyok a legbüszkébb.