Vállalom. Mit? A mazsolaságom a városi forgalomban szitáló esőben, félhomályban, szürkületben, vagy akár hazafelé a vadak között az országúton. Igen, lassabb vagyok, kétszer körülnézek, megállok, hátranézek, lassítok, bekötöm az övet. Persze a zene üvölt az autóban, és én is veszettül énekelek. Ott lehet. Az az én terem és az én időm mindig. És nem árulom el a lányomnak, hogy az általa ajánlott szlovák rock rádiót hallgatom. Megdolgoztam az autómért, minden javításért, karcolásért, a fenntartásért. Tudom, milyen drága a fékbetét, a gumi. Hát, még milyen nehéz cserélni is. A napi idegi-lelki fitness hatására tudom, hogy kevesebb a figyelmem, sőt, ma már sokkal többfelé kell koncentrálni, mint mikor mondjuk a jogosítványom szereztem. Mindenki rohan, kapkod, siet, egyre több az agresszív vezető. Hát, akkor én vállalom, mazsola vagyok. Persze nem 5-el döcögök végig, de megfontoltabb vagyok. Mert tisztában vagyok korlátaimmal. Anyaként, szüleimre figyelő gyerekként ezerfelé jár az agyam, mindig késésben vagyok, mindig fáradtan kelek útra, sok kilométer van a lábamban az évtizedek alatt. És én sem vagyok már fiatal. Büszke, rutinos középkorúnak tekintem magam. Talán éppen ezért óvom már és védem, amiért keményen megdolgoztam. És tudom pontosan, mit szeretnék elkerülni. Mert a legnagyobb félelem, másban kárt tenni, másnak kárt okozni. Vállalom, mazsola vagyok. De büszke mazsola!

Vállalom lúzerségem, hogy itthon maradtam, azon belül is vidéken, kisvárosban versenyzem és falun élek. A gyerekeim is falusi közösségben szocializálódtak, jártak óvodába, iskolába. Az a fránya, furcsa megmagyarázhatatlan „hazádnak rendületlenül” érzés a szabadelvű, szabad gondolkodású, humanista énem legmélyén ott van. Bár jelenlegi trendünk szerint „defektes” család vagyunk. Nem is család, mert egyedül nevelem a gyerekeket. Én akkor is itt élek, itt dolgozom, itt versenyzem, itt tervezek. Politikusok, törvények jönnek-mennek, de a hitem mindig megmarad. Vállalom, lúzer vagyok. De büszke lúzer hazai versenypályán!

Vállalom „Angela Merkel”-i méreteim, termetem. Nem járok edzőterembe, hazafelé nem álmodozom a futópadról, nem számolom a kalóriákat, a mérleg a legnagyobb ellenségem. Szeretem az esti 2 órát a televíziós vitaműsorok előtt tölteni, pörgetni a napi sajtót és olvasni. Olyan sokat vártam erre a két órás saját időre. Gyerekekkel tanulni, különórára rohanni, vacsorát készíteni, elpakolni, és már fürdetés, estimese, alvás. Végre beköszöntött ez a jól megérdemelt, saját kis idősáv. Hát, nem kapja meg a futópad, vagy edzőterem! Nincs ilyen vágyam, akárhogy erőltetem, küzdök ezért az érzésért. Annyiszor mondtam, hogy a mozgás kromoszóma kimaradt belőlem. Szeretek jókat enni, sütni, nagy asztalnál beszélgetni a családdal falatozás közben. Imádott anyukám legújabb főzési hullámát nem akasztom meg, és mindent megkóstolok, megdicsérek. Mert tudom, Ő ebben éli most ki magát. Én pedig hagyom. A korral, a sok gonddal, önmagam védelmével szép falakat építettem testem köré. Minden nap azt kívánom, hogy egyszer olimpiai sportág legyen a napi idegi-lelki fitness, melyet egyedül űzök hosszú évek óta. És szerintem átkozott jó vagyok benne. Vállalom büszkén méreteim.

Miért írtam ezt? Mert bizony én is sírok néha, elkeseredem sokszor, világgá mennék, elbújnék mindenki szeme elől. De szerencsére van jó serpám, jó barátaim, akik ilyenkor azért emlékeztetnek a tükörrel a megtett útra, és rávilágítanak a nehezített pályámra, amin azért jól teljesítek. A gyerekeimnek mindig ezt papolom, nem lennék hiteles, ha magammal nem ezt tenném. Közben pedig napi szinten látok csodálatos lányokat, nőket, anyukákat, akik hasonlóan szégyellik mazsolaságuk, lúzerségük, méreteik. Egyesével ölelném meg őket. Ha egyszer kimondanánk, mindannyian vállalnánk, lehet kiderülne most a kisebbség diktálja a tempót és a mércét. Leírni könnyebb volt, mint minden nap megélni. De nem adom fel, tréningezem önmagam. Hajrá Csajok! Vállaljuk! Legyen látványsport a hétköznapi idegi-lelki fitness!