Hosszabb hallgatás után jelentkezem újra, mert amiket írtam, nem mertem nyilvánosság elé tárni. Veszélyes időket élünk, amikor ezek nem szerencsés és biztonságos lépések egy magam fajta rendszer számára nem kedvelt egyéntől. Mondjuk úgy, nem vagyok kompatibilis. Hiszen egyedülálló, hívő, kamaszokat nevelő, anya forradalmár felmenőkkel, elfogadó és befogadó gondolatokkal. Jobb ezt megtartani magunknak. De egy óriási oka van a mély csendnek. Lassan tíz éve járom a gyermekvédelem útvesztőit, minden szinten. Nekem azt hallani mindenütt, hogy „gyermekvédelmi” és népszavazás is, elég cinikus és felháborító. Őrjöng a lelkem. Mert akik benne vagyunk, tudnánk égetőbb és konkrétabb gondokat sorolni az ügyben, melyek sikítanak és napi szintűek.

Kusturica filmekbe illőek mostanában napjaim, nem is tudom, meddig tart majd ez, mi vár rám. Lassan a tervezhetőség lehetetlenségét minden szinten elérem. Pedig annyira nagy lendülettel kezdtem bele ebbe az évbe. Elhatároztam, eljött az én időm. A testemen, lelkemen, személyiségemen nyomot hagyó traumákon túllépve, élni fogok. Tisztelve ezeket a sebeket, de már nem dédelgetve. Lett ebből aztán szép színes körmöcske kézen is és lábon is. Barátnőktől kapott új ruhatár. Régóta vágyott csizma, harisnyák, ruhák, szoknyák. Lassan lépdeltem kifelé a komfortzónámból. Még azt a hullámvölgyet is elbírta ez a lendület, hogy karácsony előtt újra kórház, újabb kis műtét és torkot szorító várakozás a szövettan eredményére ünnepek alatt. Aztán a jövőre mutató vágyaimat megfogalmazó álmodozásaim fogaskerekébe egy szikla került. Na, innen álljon fel, aki tud! Csak kapkodtam a levegőt és ütöttem a falat, hogy ezt nem hiszem el. Most hogyan tovább? Én cipőkről, ruhákról, új ágyról, kozmetikusról, diétáról, mozgásról és gyomorban repkedő pillangókról ábrándoztam, feledve néhány estére a hétköznapjaim, az életre kapott feladataim. 44 vagyok már, nem 14. Nem férjről, apáról álmodom, nem kérem senkitől vegye le a terheim. Csak órákra feledtesse, hogy mosollyal könnyebb legyen minden nap, képes legyen párbeszédre, gondolatokra és nevetésre. Mert azt gondolom, ez a legnehezebb. Olyan emberre bukkanni, akivel jó együtt lenni, beszélgetni, nevetni, talán néha sírni is. Hazudik, aki könnyedén veszi az élet döccenőit, nem kell soha a bátorítás és a jó szó, a partneri, egyenrangú párbeszéd.

Azért a kamaszok nevelése, nyugdíjas szülőkkel együttélés körülbelül a porcelánboltban tett túrával egyenrangú minden nap, amelyben én jelenleg az elefánt vagyok munka után. Börtönéből szabaduló lelkem a szobák végtelenjén söpör át hazaérkezéskor. A mozgás kromoszóma pedig régóta tudom hiányzik belőlem, valahogy ez a fogantatásomkor kimaradt. Éppen ezért nem indulok neki futni, szaladok edzőterembe levezetni feszültségeim. Nekem gondolataim vannak, amit nem a fenti két generációval osztanék meg. De hősnek kijáró tisztelettel méltatom akaraterőm, mely ennek ellenére felvisz a futópadra a nappalimban kedvenc politikai vitaműsoraim alatt. Továbbá engedek az undornak és lenyomok egy zsírégető jóga, majd pilates edzést a telefonos applikációban. Az elején kalandos volt ez, mert kiskutyám mindig meg akart menteni, kétségbeesett felfordult bogárpózaimban, vagy ahogy szidtam az angol trénert. De lassan lenyugodott és nagy sóhajokkal szemléli szenvedésem a karok és lábak összehangolásával a fotelből. Nem hagy magamra, még nem menekül ki. Szerintem tart még tőle, hogy újra kell éleszteni, vagy felsegíteni. Hű társ, meg kell hagyni. Rosszabb napjaimon magamat félre is tenném, gyerekeimtől azonban nehezen várhatok el mozgásfronton változást, ha nem látnak tőlem bármit. Szóval, a magában pörgő futópad nézése távirányítóval és borral a kezemben, elvetve.

Néha elkap Bridget Jones számvető attitűdje. Belekezdek, hogy cigi nincs, csak elektromos illúzió, kiló dekánként csökkenő, vérnyomáscsökkentő tabletta van….. a fenébe! Dehogy mérlegelek! Örülök, hogy élek! Részemről ez teljesítmény jelenleg. A mosoly, a szoknya, a harisnya, nem ettem csokit-sütit, a nem mondtam ki a véleményem senkinek kimagasló eredmény egy nap végére.

Miért írtam ezt le? Hogy erőt adjak, hogy megmutassam, van kiút, van gyógyulás, van tovább. Mert számomra ezek a nagy gyakorlatias kérdések, lehet-e így tovább, meddig kísért, tart velünk, hova lesz a fájdalom, a keserűség. Vajon a nagy végkifejlet után mi történik a hősökkel. Valami ilyesmi talán. Megtanulnak élni a helyzettel, és nagyon értékelni, hogy élnek, látják a szeretteik. Mert ez volt a legnagyobb traumám. Úgy élni, hogy azzal zsarolnak, bármikor elvehetik tőlem őket, hogy egyik napról a másikra nem ölelhetem, óvhatom, hogy mindig választanom, vizsgáznom kell. Egyre több emlékem jön elő az elmúlt 18 évből, de ezek már erősítenek, nem visszahúznak. Öröm is, mert azt hittem, elvesztek pillanatok. Úgy fogom fel, tisztul az elmém és a lelkem. A napi rettegés helyét kezdik feltölteni emlékek és álmok. Még ha most nehéz is álmodni, mert az a szikla csak odakerült. De ilyenkor jön a következő felismerés az emlékek által: hisz már mi mindenen vagy túl….. ahhoz képest ez….. Akkor sem tudtam, hogyan és honnan lesz erő és mi a megoldás. Mégis sikerült. Most is fog, hisz már mennyivel könnyebb a helyzet. Valami ilyesmi történik, ha akarjuk. Ha elhisszük, hogy túléltük. Dolgozom rajta. A hullámok amplitudója kisebb, vagy rövidebb, fogalmaznék így.