Kísértem már műtőbe mamámat, anyukámat, gyerekeimet. Én is jártam ott, anyukám fogta a kezem a liftig, visszafelé az ágynál is ő várt. Most újra én indultam. De egyedül. Felnőttként, sürgősséggel, bátorító és minden egyéb nélkül, mert ezekre már nem volt idő. Éjjel a kórházi ágyban a sötétben sírdogáltam. Nagyon féltem és szorongtam. Mi lesz, ha…. Csak az kattogott bennem, ugye mindenről gondoskodtam? Ugye meglesznek otthon?És a pitiáner dolgok, hogy például fájni fog a katéter? Ugye nem sírom el majd magam? Ugye felébredek? Mindent bevetettem, hogy tartsam magam. Láttam, a szobatársaim is félnek, szoronganak. Pedig nekik már unokáik is voltak, de ugyanazok kattogtak bennük, mint bennem. Talán egy gondolat volt, ami csak az én félelmem. Ugye már biztonságban vannak a gyerekek és nem bánthatják őket? Ezt csak az ismeri, aki ezt az utat megjárta.

A humor volt az egyetlen, amivel átvészeltem a gyötrő várakozás idejét. Próbáltam megnevettetni társaim, és ezzel magamnak is segíteni. Már hívtak is katétert feltenni, én pedig próbáltam kikapcsolni mindent, kiszállni a testemből, nem érezni a remegést, a fájdalmat, a szemérmesség morzsáit. Már csak azok maradtak, hiába építettem éveken át tökéletességre, előző héten a másik kórházban ezt erőszakkal többszörösen elvették. Két és fél nap alatt vagy nyolc orvos vizsgált felváltva. Már elvárták, hogy tudjam, vetkőzni, felmászni, elviselni, hogy hányan látnak, néznek. Megalázás, szégyen két és fél napba sűrítve. Csak pityeregtem az ágyamban. Bugyi nélkül 3-4, vagy akár 5 férfival szemben, nem lázad, kér ki magának bármit egy nő. Csak hallgattam és eltűnni akartam.

Ebbe kapaszkodtam a műtét előtt, hogy itt legalább a szemérmesség csíráit őrizték, nem aláztak, inkább figyeltek, bátorítottak. Aztán hirtelen már jött a műtősfiú, én pedig már nem aggódhattam, hogy kerülök fel az ágyra. Felmásztam, feküdtem, úton voltam. A műtőben kedvesen fogadtak, észnél kellett lennem, komoly kérdéseik voltak, döntések, aláírások. De mindegyik férfi kedves, figyelmes volt. Hálás voltam. Már ezért, az előző hét után. Nevettek a poénjaimon, mert kínomban, csak ez maradt. Nem akartam sírni. És tudtam, ha belegondolok, hogy most mi vár rám, és a gyerekeim…, sírni fogok. Odajött az orvos, mondta, ő fog műteni. Mondtam, négy emberért felelek, amit jónak lát, tegye meg, élnem kell. Kedves, szinte atyai mosollyal bíztatott. Aztán jött a maszk, a levegővételek, az infúzió és egy álomba kerültem. Aztán ködös ébredés még a műtőben, és nem az orvosok, hanem barátnőm hangjára és mosolyára. Ott akkor tudtam, minden rendben, velem vannak ők. Homályosan láttam a szobatársaim, ahogy állnak a folyosón, bátorítottam őket, hogy mindenki kedves odafent és várom az őrzőben őket egy buliba. Nevettek, megsimogatták a kezem. Átmásztam az ágyra, és éreztem nincs a feszítő fájdalom a hasamban, megkönnyebbültem. Csak mozdulni nem szabadott, mert akkor minden hasított, szét akart szakadni. Hirtelen sokan voltak mellettem, mindenfélét kötöttek, nyomtak belém, sürögtek, forogtak. A még műtétre váró szobatársam mellettem volt, simogatta a kezem. Én pedig próbáltam bátorítani. Órák teltek el fájdalmasan, el-elbólintva, újabb és újabb infúziókkal. Hárman voltunk már az őrzőben frissen műtve. Sóhajtoztunk, és fájdalmas bulit tartottunk mozdulatlanul. Hálás voltam értük, vették a poénjaim és ez átsegített minket a nehéz órákon. Másnap reggel bejött az orvos, megsimogatta a vállam, kedvesen rám nézett. „Asszonyom, hát magára aztán senki sem mondhatja, hogy hisztis. Óriási fájdalmai lehettek. De már jobb lesz.” És felkeltem. Észre se vettem, hogy már kint a katéter, hogy lekötöttek az infúzióról, leengedték az ágyat. Vagy öten voltak körülöttem, és én már talpon. Mindenki mosolygott, bíztatott, dicsért. Így könnyebb volt. Átsétáltam a szobámba. Minden mozdulat innentől tömény fájdalom volt. De tudtam, menni kell, csinálni, haza kell mennem és élni. Olvastam, olvastam, olvastam rendületlenül. Oda menekültem. Próbáltam nem látni a szenvedést körülöttem, a körülményeket, a fájdalmat nem érezni, nem félni, mi vár még rám. Élni kell, amihez talpra kell állni, menni, mozogni. De a magány volt a legrosszabb, hogy senki biztos nem lehetett mellettem. Nem öleltek meg, nem sírhattam a vállukon, tudni, hogy itt és most egyedül vagyok.

Van egy túlélési stratégiám. Minden nehézségben a tanulást keresem, hogyan leszek ettől több, mit viszek tovább belőle. Ott a kórházi magányban a tömény fájdalomban tudtam, túl leszek, mert annyi mindenen vagyok már túl, többnyire egyedül, magányosan. Valahol ez titkos erőt adott. De a borzasztó magány nehéz volt. Végtelenül egyedül éreztem magam. Hálás voltam a családomnak, a rokonaimnak és csodás barátaimnak. Tudtam, értük is meg kell tanulnom elhinni újra, hogy szerethető vagyok, engedni, hogy szeressenek. Ebbe a gondolatba kapaszkodtam.

A korona után a félelmetes mellkas fájdalmat ez a furcsa hasi szenvedés váltotta fel. Működtem, éltem vele, dolgoztam, próbáltam újrakezdeni helytállni. De egyre erősebb volt a mindennapos fájdalom, végül legyőzött, ledöntött, kivette az irányítást a kezemből. Általa minden testi korlát ledőlt, nem uralhattam, irányíthattam semmit, meg kellett tapasztalnom, amit még sosem, a legmélyebb pillanatban sem eddig. Hogy nincs munka, nincs gondoskodás, önfeláldozás, hősiesség. Csak én vagyok, és az életösztön, amit akarni kell. Élni kell, semmi más érzelem nem fér ide. De már a műtőből kiérve éreztem, mintha valami borzasztó rossz megszűnt volna, eltűnt volna belőlem. Lenullázódtam. Minden mozdulatért meg kellett küzdeni, újra kezdeni, és óráról órára újra. Felfogni, mint egy új esélyt. Hálát adni és szerencsésnek látni magam, hogy kaptam. Talán vár még rám valami, amiért most felkelek és nem adom át magam a keserűségnek, önsajnálatnak, dühnek, szomorúságnak, magánynak. Talán….. A mosolygó, együttérző orvosok, műtősök, szülésznők, ápolók tekintete belémivódott, becsuktam a szemem és láttam. Talán, szerethető vagyok, hiszen ők még ebben a szenvedés sorozatgyárban is csupaszon, minden nyomorúságommal annak láttak. És az üzenetek szerint otthon is várnak. Talán ez az utolsó esély ezt elhinni, élni.