Mint mikor egy óceánjáró horgonyát leengedik és dübörög a fém, zuhan a mélybe a vas, csikorognak a láncszemek, majd csobbanás. Valahogy így érzem az utóbbi időben magam. Egy civil szervezeten keresztül kaptunk segítséget. Február óta olyan hangnemben van részem, melyből csak barátoktól jutott nekem az utóbbi években. Amikor értik, amit mondok, támogatnak, és tudják, hogy kell kérdezni, segíteni. Egy serpa, aki újra és újra tükröt tart elém, hogy lássam, ki vagyok, mi van mögöttem. Ő tudja az utat felfelé és visszafelé is. Ha kell viszi a terheim, megment, megtart, elkísér.

Épp a héten hagyta el a szám a következő mondat őszintén és nagyon mélyről a lelkemből. „Nem tudom, hogy csináltam végig a sok különórát, alsó tagozatot a gyerekekkel ennyire egyedül és ekkora ellenszélben, megaláztatások sora és zsarolás mellett.” Tényleg nem tudom, honnan volt ehhez erőm, akkor nem tűnt fárasztónak. Most ahogy egyre önállóbbak a gyerekek, nekem pedig több időm van, tükröt is tesznek elém, látom a megtett utat.

Felsejlik a karám, ahol plédbe burkolózva fagyoskodtam, vicsorogtam, mert a gyerek így messziről azt látja mosolygok. De én aggódtam, szuggeráltam, ne essen le a lóról. Minden idegszálammal ragasztottam oda a nyereghez. Miközben persze mérhetetlenül büszke voltam rá. Annyira együtt mozgott mindig a lóval, bármelyikre ült, és szemernyit sem félt, irányította azt a hatalmas állatot és szerette. Nem tudott olyan fáradt lenni, hogy sárban, esőben, hóban ne menjünk lovagolni.

És emlékszem a focimeccsekre, az edzésekre a hidegben, a szúnyogok között, ahogy néztem a labdakergetést. Drukkoltam, fejben pedig készültem a dühöngésre és a lelkibeszédre a vereség után, hogy a következőre is elmenjen, ne adja fel. Mindig lazán, sportosan jártam, sportcipő télen nyáron, kis dzseki, vagy pulcsi. A gyerekeknek mindig sok csomagjuk volt, én igyekeztem kevés ruhával, de nagy táskával rendelkezni magam részéről. Napközben radiátor mellett ülve munka, majd este a karám, a pálya, vagy épp az uszoda. Mindig vizes zokni, patakokban folyó izzadság, mire ketten átöltöznek, hajszárítás, a medence partján a pára, a gőz. De közben olvashattam, vagy csak egyszerűen gyönyörködhettem bennük.

Minden hegedű, gitár, vagy éppen citera pendítés tapsvihar volt a lelkemben, boldoggá tett. Mert Ők voltak. Láttam őket a színpadon, és csak azon aggódtam, minden rendben legyen, ne izgulja túl, ne legyen rosszul. Hogy hamis, vagy hibás, én nem figyeltem. Az egyetlen szándék, ami vezérelt, hogy minél többfélét megismerjenek, kipróbáljanak, tágítsák az elméjüket, töltődjön a lelkük, ismerjék meg teljesítőképességük határtalanságát, a kreativitást és szerető, bátorító közeg vegye körül őket, sok pozitív megerősítéssel.

Azt hiszem, sikerült. Sőt! Tudom. Látom. És ezt egyedül csináltam végig a medence, a karám, a pálya szélén. Soha senki nem fogja őket annyira ismerni, mint én, mert láttam ezt az utat, végig nézhettem, honnan hova jutottak, mekkora küzdelmek voltak a végtagokkal, az ujjakkal, a hangokkal. Ha létezik ajándék egy szülőnek, akkor ez az, hogy ott lehet, hogy láthatja. De be kell vallani, nem tudom, hogy csináltam. Most lehetetlennek tűnik.

Amikor egymás után adtam át a gyerekeket a saját serpáiknak, és tudtam, mostantól ők is kapnak segítséget, nem leszek egyedül, napokra kidőltem. Mintha tényleg azok a nagy láncok zuhantak volna le rólam, nyomokat hagyva. Mert amit cipeltem, ami szorított ilyen hosszú ideig nem múlik nyomtalan. És állva kell maradni a súlyok nélkül, megtanulni újra egyenesen állni, járni. Valami ilyen köztes állapotban vagyok, amit a serpámnak köszönhetek. Óriási teher volt, ami legördült rólam. De még azt hiszem, nem vagyok az út végén, talán a felénél sem. Csak az úton. De látom, mi van mögöttem, ki vagyok, és a teljesítőképességem határtalan, csak jó cél kell hozzá.