Beszívom a levegőt, kifújom. Létezem. Ez már nagy eredmény. Fáradt vagyok, mint aki megmászta a világ legnagyobb hegyét, és most légszomjjal küzd. Nappal alszom, amikor tudom fény van, vigyáznak rám, élet van körülöttem. Éjjel az emlékező csend ölel. A mellkasom őrzi a láncok súlyát, hiába nem nyomják, de a test emlékezik. A csend sötéten ölel.

Élni kéne. A testem a lelkem helyett is emlékezik, most már jóra is. Ez sem könnyű. El kell fogadni, rögzíteni a központi számítógépben, hogy ő nem fog megváltozni, nekem kell. Mindig lesz egy kiszámíthatatlan tényező az életünkben, akinek sosem fogok tudni jót tenni. És ezt várja is, hogy lépjek és ő majd reagál úgy, hogy én rosszul érezzem magam. Időnként szüksége van arra, hogy gyomorszájon vágjon képletesen, mert ha nem is láthatja a hatást már, vagy hallhatja, de az érzésre szüksége van a létezéséhez.

Ezzel kell élni, nem csak létezni. Jót nem fogok tudni tenni. Egy életen át nem lehet sakkozni. Szerettem. Nagyon. Mindent tud rólam, megkapta a kulcsot a szívemhez, lelkemhez, testemhez. Ismeri, hogyan működöm boldogan és szomorúan. Látott szenvedni. Mindent tud, mi egy emberről tudható. És ezt én adtam neki kényszer nélkül, önzetlenül, szerelemből. Ez az én döntésem volt, és akkor jónak tűnt. Nem mérlegeltem patikamérlegen, mennyit kaptam vissza. Ezt nem erre játsszák.

A kulcsot vissza nem lehet venni, nekem kell változnom és érteni az érthetetlent. Mert az én világomban nem leli örömét ember a másik szenvedésében, gyötrésében. De valahogy fel kell építeni egy új világot, és élni kell újra így.

Egyszer az egyik gyermekvédelmi, családsegítő szolgálatban dolgozó gyermekpszichológus számon kért, miért nincs mellettem új társ, mert ez is azt bizonyítja én nem tudok túllépni. Bezzeg ő új életet kezdett sok kilométerrel arrébb, új lakást vett és nősülni fog. Szégyelltem magam, képtelen voltam reagálni. Majd még hozzátette, kevesebbet kellene foglalkoznom a gyerekeim lelkével. Összetörve, szégyenkezve jöttem ki, és minden más mellett, még ettől is egy csődtömegnek éreztem magam, hogy ő boldog párkapcsolatban él és nősülni fog, én meg még ezt sem tudtam.

Elteltek évek. Ma már tudnék válaszolni. Vajon, ki sérült ebben a történetben jobban, ideje ebben a történetben? Nagyon rossz társ nélkül, minden szempontból nehéz. De ha sérül az ember legbenső biztonság érzete, minden önértékelése romokban, minden megkérdőjeleződik körülötte, tényleg az a hasznos és elvárt, hogy beleugorjon egy új kapcsolatba, csakhogy ezáltal jobb szülő legyen? Tényleg ez a legfontosabb feladat, ettől leszek jobb ember és anya? Egyedül vagyok, én döntöttem így, én választottam ezt az utat. És azt gondolom, ettől nem vagyok rosszabb ember és anya. Sőt! A gyerekeim megtapasztalták, hogy tudok szeretni, fájni tud, képes vagyok más fájdalmát tisztelni és elengedni. De a legnagyobb, amit adhattam nekik, hogy bármi történjen is, mindig minden körülmények között számíthatnak rám, bízom bennük, hiszek nekik, és biztos pont leszek az életükben, kiszámítható és szerető. Az egész összezavarodott koordináta rendszerükben origó voltam és maradtam.

Hiszem, hogy én is megtanulok majd élni, új határokkal és biztos pontokkal, de addig még van út előttem, van mit tanulnom és elengednem. De talán a legfontosabb, hogy bekötött szemmel, mélyen a lelkem és a szívem legmélyén, a gyomoromban is higgyek. Ne halljam, lássam a külvilágot, csak azt, ami belül van. Nekem kell tudnom a saját értékeim, bárki, bármit terjeszt, sugall rólam. Bizonyosságot kaptam az igazságról, ennek kell erőt adnia, hogy jól csináltam, és nem vagyok rossz ember, rossz anya. Valami fényes pajzs kellene, mely minden újabb támadását hárítja, szertefoszlik. Visszaütni én nem akarok, az megtörténik nélkülem is. A gonoszság, a bántalmazás megnyomorítja a bántalmazó lelkét is. Csak tőlem tudjam távol tartani végre kulcsaim birtokosát, csak ebben legyek képes változni és így élni! Tündepáncélt kérek!