Ma is gardrób gerillaharccal indult a nap. Közben sorban futok össze régi ismerősökkel, akik kedvesen üdvözölnek, érdeklődnek. Mindig meglep, mennyire másnak látnak, sokan azt sem tudják elváltam időközben. A valamikori huszonéves nőt látják még bennem, rá emlékeznek. A gyerekek ilyenkor mindig megkérdezik, ki volt, honnan ismer. A válasz során emlékek kavarognak bennem. Egy másik nőt látok. Vágyak, álmok, célok tűnnek fel. De olyan jó látni, hogy vannak, akik erre emlékeznek, és még látják bennem, amit én annyira elfelejtettem. Múltkor mondtam, az óperenciás tengeren túli időkből ismerem.

Pontosan ez járt ma reggel is a fejemben, amikor harcoltam a nadrág és ruha frontvonalon. Miért mentem egyetemre? Miért választottam ezt a szakot annak ellenére, hogy jogra készültem? Történeteket akartam mesélni. Ezt szerettem, ez érdekelt. Mindig a dolgok, tények, érzelmek mögöttieket akartam látni és láttatni. Szerettem hallgatni, kérdezni és mesélni. Mindig többet látni, mint ami látszódik. Ez ennek a szakmának a lényege, elmesélni, ami néma, ami láthatatlan. Hangot adni és képet azoknak, akiknek épp nincs. Céltudatos, akaratos és rendíthetetlen voltam. Barátnőm mondaná: És mindig nőies, nagy betűkkel. Akkoriban, amit kitaláltam, megvalósítottam. Gyorsan lett ismert a nevem, a hangom, az arcom. Tudtam mit akarok, hova tartok. Közben pedig nagyon sok szeretetet kaptam.

Na, ezek a dolgok az anyasággal eltűntek, valahol elvesztem az elmúlt pár év állóháborújában. Most a gardrób és a tükör az én motivációs trénereim. Kemény küzdelmek minden reggel. Mit bír aznap a lelkem. Be kéne mutatni annak a fiatal nőnek, a mostani negyvenes anyát. Tanulniuk kéne egymástól, kiegyezni, békét kötni. Ha akkor képes voltam, most is képes vagyok. Ugyanúgy keresem a dolgok, emberek mögötti történeteket. Igazából nem változtam lényegesen, csak elfelejtettem, ki vagyok.

Reggel néztem a táskám. Mekkora volt, és mik voltak benne huszonévesen, majd harmincasan és most negyvenesen. Árulkodó a leltár. A harmincasban nem volt szájfény, rúzs, tükör. Helyette inkább törlőkendő, váltás ruha, esőkabát, víz, keksz, fertőtlenítő. Most a mérete még nagy, nem engedte el a megszokásokat, de a tartalma változatosabb. Ideje újratervezni. Lehet vissza kéne tenni a tükröt, a szájfényt, a rúzst. Mintha valami purgatóriumi állapot lenne ez, itt sem és ott sem. Mintha a táskáim, a gardróbom is mesélne. Még nem értem, vagy fogalmazzunk úgy, hogy nem akarom megérteni. Ez a könnyebb. A táskák és a cipők párban járnak, talán újra elő kellene venni, és barátságot kötni a magasabb sarokkal. Már nem kéne rohanni, ennyi idősen várjanak rám, ha kíváncsiak, ha szeretnének. Tudom a leckét, derék, gerinc kihúz, fej megemel, felfelé néz, lassan lépked, egyenletesen. Mit lépked? Vonul. Lelki szemeimmel látom én ezt. De még a kivitelezés várat magára. Maradjunk még a gardrób gerillaharcnál. Éppen elég egy front. Közben meghallgatom, mit mesélnek a ruháim, a táskáim, cipellőim, és várom tündérkeresztanyám. Bár lehet ennyi idősen már nem jön.