Láttam háború elől menekülő embereket, traumákkal küzdő fiatalokat. Néztem a szemükbe. Kitörölhetetlen emlékek. A déli határ mellett éltem, mikor a bombázások zajlottak, nappal a gépek zúgtak a fejünk felett, az utakon katonai konvojok masíroztak. A sötétedéssel pedig jöttek a közvetítések, a hírek, és bizony hallottuk a bombázást, a robbanásokat. Együtt ültünk a televízió előtt, vajdasági társaink könnyeikkel, tehetetlen dühükkel, elkeseredetten, aggódva. Természetes volt a sírás, a dühöngés. Társak voltunk. Láttam kétségbeesett szülőket ahogy búcsúznak gyerekeiktől, egymásra bízva őket, kis dobozban átadva mindent, mit adhatnak. Láttam ahogy a fiatalok egy része ment volna vissza, de barátai, idősebb testvérei, szülei nem engedték, kérlelték. Aki átjött, tudta, lehet sose térhet vissza, mert nem vállalta a katonaságot. De akkorra már volt egy generáció, aki kamaszként, gyerekként megélte a háborút, és tudta, mit nem akar, mire mond nemet, hova nem akar menni, részt venni.

A lelkembe égtek akkor ezek az ölelések, pillantások, könnyek. Nem tehettünk többet egymásért, mint egy időre megálltunk, és együtt vártuk az esti és reggeli híreket. Csak ott voltunk egymásnak egyszerűen. Aztán a bombázások után, mikor újra át lehetett lépni a határt, beengedtek a fiatalok a világukba. Elmesélték szorongásaik, a hirtelen egyik napról a másikra megváltozott életük, a háború traumáit. A szemeikben ott volt a háború. Ott könnyek nélkül senki sem tudott beszélni és hallgatni. Vajon képes ezt még a mai ember felfogni, aki a covid karantén ellen is lázadt, hogy korlátozzák? Pedig csak otthon kellett kibírni a tévé és internet előtt. Nem pincébe, óvóhelyre futni, menekülni a behívó elől, vagy iskolapadból gyilkolni menni, mert valakik úgy döntöttek mától gyűlölni kell egymást.

Azt hittem, Európa közepén Srebrenica örök mementó lesz mindenki számára, hogy soha többé háborút. De pár év után jöttek a képek a menekültekről, én pedig egy másik határra mentem munka után este és hétvégén. Akit ez már egyszer megérintett, tudja, mit jelent. Gyerekek, nők, kétségbeesett fiatalok elgyötörten, megtörve, űzve, kergetve. Erre csak a háború képes.

És minden ott kezdődik, amikor azt mondogatjuk mi és ők. Nincs ilyen! Mind emberek vagyunk. Miért nem tanulunk ezekből? Elég elolvasni az Asszony a fronton-t, vagy egy Edith Eva Egert, F. Várkonyi Zsuzsa Férfiidők lányregényét. És még sorolhatnám, nekem ezek voltak az utolsók épp. Meg sem kell tapasztalni, csak olvasni, és tudnia kéne minden érző és gondolkodó embernek, mit nem lehet, mit nem szabad. Ott kezdődik, amikor ők és mi leszünk, amikor az egyik kevesebbet ér, a másik több, amikor erőből oldunk meg helyzeteket. Amikor elfelejtjük, emberek vagyunk ésszel, szívvel, lélekkel, és nem halhatatlanok. Senki sem az. A gyűlölet, erőszak mindent elpusztít, nincsenek nyertesek. Aki elköveti is örökre áldozattá válik. Ebben csak vesztesek vannak. Volt miből tanulni.

Ma összeszorult a torkom, bevallom könnyek is peregtek. Érezhető volt, a levegőben volt a háború. De mindig reméltem, az ember tanul, hogy ilyet többet nem. Van okostelefonunk, érintésre működik bármi, csak az emlékezetünk nem használjuk. Pedig akár hanghívásra is előhozható az interneten bármelyik színesen, borzalmasan. A legnagyobb kihívás az életben, embernek maradni, minden körülményben. A háború pedig mindenkiből a legrosszabbat hozza ki, és ehhez elég a tőle való félelem is. Mind emberek vagyunk, nincs ők és mi. Egyikünk sem tévedhetetlen és halhatatlan. Az egyetlen út ezért az elfogadás és megértés, a közös nyelv, a pillantások, az érintések.  Csupaszon érkezünk erre a világra és csupaszon távozunk. Mindannyian bőrszíntől, nemzettségtől, vallástól, gondolatoktól, bármitől függetlenül.