Úgy tűnik, életem koronája a szívemben időzik a legtovább. Onnan nem akar távozni, vagy csak azért van ott, hogy érezzem, van, és oly sokat sérült.

Legalábbis most erre próbálok gondolni. Amikor panaszkodtam egy barátomnak, nagyon fáj a szívem környéke, mely aggaszt, megkérdezte: csak néha, vagy folyamatosan érzed, hogy van? Azóta próbálok nem félni, megnyugodni, és úgy gondolni rá, hogy túl régóta elhanyagoltam, tényleg úgy tekintettem rá, mint ami nem létezik már. Hát, most jelzi, van, 7. hete. Mindenről le kellett mondanom, amit eddig gépként csináltam egyedül: háztartás, takarítás, bevásárlás, munka, hivatalos ügyek intézése, lelket önteni másokba, biztatni, baráti beszélgetések. Amint próbálkozom, erős fájdalommal találom magam szemben. Az egyetlen, amit enged, az az írás, pihenés, olvasás, kutyasétáltatás és film nézés. Ezeket türelemmel hagyja. Sőt! Rengeteg pótolni való között, akadnak kedves romantikus történetek bőven, és ilyenkor összegörnyedve sírok. És az jó neki, mintha simogatna. Igen, lemondtam a szerelemről, a társról, a magány mellett döntöttem. Ezt választottam. És elvártam, hogy érzéketlenül, csupán az anyaságban élje ki minden szeretetet utáni vágyát ez a sérült szív. És elvártam, hogy mindig dobogjon tovább, még ha meg is állt volna a bántásoktól, rémülettől, félelemtől, vagy csapásoktól. Mint egy robotra tekintettem, és nem tápláltam, csak elvártam, hogy automatikusan érzések nélkül menjen, életben tartson.

Most Ő jelez nekem, hogy van, elfáradt, és szüksége van rám. Bízom benne, meggyógyítható! Sok szépet nem tudok számára álmodni, mutatni. De őszinte tudok vele lenni, ami nagy érték. Bevallhatom neki, sajnálom a magányt. Nekem is hiányzik a társ, a szerelem, megértem. De annyira szeretem a gyerekeim, hogy nem tudok tőlük megválni. Látnom kell őket felnőni, örülni, csalódni, összetörni és felállni, megküzdeni, boldognak lenni. Ott akarok lenni, és kérem, hogy legyen ebben társam, motorom! Megértettem a fájdalmát, fáradtságát. Bocsánatot kérek, mert nem hallgattam rá, nem engedtem utat neki, mindig elnyomtam, sosem adtam elég időt.

Sose akartam, hogy a gyerekeknek kelljen nekem segíteni, hiszen vállaltam örökre támaszuk leszek. De most már ők pakolnak ki és be a vásárlásnál, iránymutatás szerint a kezeim a takarításnál, egyedül tanulnak digitálisan, csak a telefonos segítségként funkcionálok, még főzni és sütni is elkezdtek. Ügyesek, okosak és van szívük. Hihetetlen büszke vagyok rájuk. De telhetetlen vagyok, és nem tudom még itt hagyni őket. Látni akarom ahogy felnőnek.

Örökbe fogadtam másfél éve egy kutyát a gyerkőcök kérésére, pedig azt mondtam, nem, soha többet. A lelkem, nem bír el több fájdalmat, nem tud már ragaszkodni, meg kell védeni. Sosem látott módon kezdett hozzám ragaszkodni, ami most is tart, töretlen. Néha önmagam látom benne, két sérült lélek egymásra találása volt a miénk. Az Ő második esélye, egyben az enyém is, hogy érezzek, éljek, nyugodtan és félelem nélkül szeressek újra. De ehhez a szívemnek pihennie kell, és meggyógyulni. Túl sokat vártam el tőle telhetetlen módon. Nem vagyok Vasember, szuperhős, normál halandó női szívem van, a megszokottnál is több sebbel és teherrel; és most koronával, de már őszintén.