Sok apróság kavarog bennem mostanság, de kamaszaim nem hagynak teret, hogy ezeket képernyőre varázsoljam. A szoftver dolgozik piros lámpáknál, mosdóban, meg elalvás előtt, de a hardverre várni kell, hogy elérhető legyen. Így kicsit lehet csapongós lesz ez a bejegyzés, viszont már annyira kikívánkoznak mondatok. Márpedig, amíg nem püfölöm le, visszatérnek. Billentyűkbe kell önteni, hogy a gép tovább forogjon.

A minap volt pár percem, berohantam diadalittasan az egyik felkapott cipőboltba. Találtam egy piros bakancsot, le is fotóztam, hogy akkor én azt most a boltban megpróbálom és megveszem. Úgy örültem. Ahogy lépkedtem, még meg is állapítottam a kirakatban, elfogadhatóan nézek ki, márkája is volt a ruhának rajtam. Nagy szó! Beléptem, három fiatal eladó állt egy kupacban. Rám néztek, beáraztak. Láttam rajtuk, sokra nem tartottak. Nem léptem át azt a határt, akitől nagyobb vásárlás várható, levettem. De nem érdekelt, odaléptem, mutattam büszkén a képet. Aztán gyorsan lehervasztottak. Az egyik kislány gúnyosan rámutatott a képre „csak online”. Lefagytam, igen, ott volt. De én ezt nagy örömömben nem is láttam. Leforrázva, sűrű bocsánatokat kérve elsétáltam. Majdnem pityeregtem. Ők nem tudhatták nekem ez mekkora öröm volt, milyen komfortzóna átlépés, hogy márkás ruhát vettem magamnak, azt fel is vettem, bejöttem a város ezen részébe, ráadásul venni akartam egy piros cipőt. Körbesétáltam, hátha látok egy másik piros cipellőt. Hamupipőkének éreztem magam, aki tündér keresztanyját keresgéli. Meghallottam ahogy az eladók beszélgetnek, más cégekről, milyen rosszak, hogyan választják ki a munkatársakat.  Közben lehiggadtam, és én is beáraztam nyulambulamékat, de diszkréten magamban, majd kijöttem. Valószínűleg nem megyek be oda többet. Annyi eszük sem volt, hogy kedvesen ajánljanak pár másik piros cipőt, lássák bennem a potenciális vásárlót, tartsanak már annyira, hogy tegyék a dolguk, amiért ott állnak. Az egyik legutálatosabb dolog, amikor látom ahogy beáraznak valahol. Külső alapján eldöntik, mennyire tartsanak, mire vagyok képes. Szánalmas, egyben mai erős trend.

Naponta jövök rá, mennyire kétszemélyes játék ez a gyereknevelés. Nálam ez magányos reality lett. Mint egy hullámvasút. Egy napon belül járom meg mostanában a fent és lent mámorító élményeit. Közben hallom a külső véleményeket: miért nem pasizol, randizz már, menj pihenni, kapcsolj ki, fektess a külsődbe, keress társat, regisztrálj társkeresőn, stb. gyöngyszemek. Közben eszembe jut, mekkora kihívás most mindenre figyelni, ott lenni, mekkora munka van ebben az elmúlt években. Hol lett volna mindezekre időm. Igen, lehetett volna másképp. De akkor most is más lenne. Kétszemélyes játékot viszek egyedül, amiben még egy háború is volt. Nem bántam meg, de néha elszomorít, hogy álmomban dohányzom és könyvekben szeretkezem.

Álltam tegnap a fák között, néztem a fiam. Folytak a könnyeim. Próbáltam legyőzni a feltörő zokogást, ne ijesszek meg senkit. Annyira büszke voltam. A lányom épp segített barátnőmnek, a fiam pedig koszorúzott. Olyan elegáns volt, jól nézett ki, jól állt neki, és mindketten a helyükön voltak. Én pedig a bokrokba bújva, próbálok eltűnni, mert zokognék a sokféle érzelemtől. Rájuk nézek, és az odavezető utat látom. Ott, akkor eltörpült mi minden maradt ki, és még milyen sokáig marad ki, hogyan áraznak be a megjelenésemért, az önbizalom hiányomért, a fáradtságomért, a szomorúságomért, riadtságomért, bátortalanságomért, könnyeimért. Talán egyszer eljön majd az a világ, amikor ez számít, nem árazunk, hanem látunk, érzünk, figyelünk egymás rögös útjaira címkék nélkül, csak úgy.