Feküdtem az ágyon, mindkét karom kikészítettem, szabaddá tettem. Mellettem egy néni ült, neki úgy csöpögött az életet adó lé. Beszélgettünk, aggódott az unokáiért, hogy mennek vissza az iskolába. Mind a hárman egyet értettünk. A nővéren láttam, fáradt. Húsvétkor, hétvégéken is oltanak. Aztán meg jön, és ilyeneket lát el például, mint én, vagy nehezebb eseteket. Az ő aggódása még jobban megérintett, hiszen még közelebbről látja, amit mi csak sejtünk, vagy szagolunk. Közben szabadkozik és elnézést kér, mert nem lehet megszúrni, nem bírják az erek. Én pedig legszívesebben megölelném. Nyelem a könnyeim az ágyon fekve. De nem fájdalomtól, hanem a meghatottságtól. Mondom, ne aggódjon, nem ez a fájdalom és a probléma, én csak köszönöm, hogy nem adja fel. Már a mellettem lévő néni is szurkol és segít. Folyik. Nem. De. Beindult. Jó lesz. Nem, vissza, újra. Aztán együtt örülünk a sikernek. Kész csapatmunka volt. Mind a kettőjüket megölelgetném, hogy így aggódtak értem, és kedvesek voltak.

Beszélgetnek. Féltik szeretteiket. Aggódó szavak, melyekből a szeretet sugárzik. Ilyenkor örülök a maszknak, mert nem látni a könnyeket. És fáradhatatlanul jön a nővér, nézi jól csepeg-e, nincs-e gond, jól vagyok-e. Nézegeti a karom és megállapítja, most pihenjünk kicsit. Vigyázzunk erre a vénára, szükség van rá. Megegyezünk. Nézem a palackot és szuggerálom, ettől leszek erős és fitt. Behunyom a szemem, látom ahogy a sárgás, barnás hadsereg elárasztja a vérem, felrázza fáradt sejtjeim. Meg kell táltosodnom, szükség van rám, erőre kell kapni. Vár még rám sok kaland. Ilyenkor behunyom a szemem és végig gondolom, mekkora ajándék is az én két kamaszom. Lefárasztanak idegileg, mérgelődök, de imádom a humorukat, az éleslátásukat, a szenvedélyüket, idiótaságukat és ahogy felfedezik a világot. És rácsodálkozom, hogy ennek a két szinte felnőtt embernek, én vagyok az anyja. Hiszen nagyobbak nálam, be nem áll a szájuk, érvelnek, vitáznak, önállóak, és ránézésre nincs is különbség köztünk. Nem vagyok öreg, nem lehetek az anyjuk, ahhoz másképp kéne kinézni. Pedig de. Én vagyok az anyjuk, még ha úgy is látnám magam, mint a kortársuk. Mert a zenei ízlésünk is hasonlít, együtt üvöltünk az autóban minden rock számot, versenyzünk ki ér a netflix elé, értjük egymás poénjait. Én is fiatalosnak gondolom még magam. De azért ha elsétál mellettünk egy gyerkőc, már csókolomot köszön. Ideje elhinni, felnőttek, én lettem a legalacsonyabb, erősebbek már nálam, gyorsabbak, aktívabbak. Persze ehhez akarat is kell részükről. Na, ez vagyok én most. A motivációs edző nap mint nap. Levegő, fény, alvás, ébredés, takarítás, szemétszedés, fürdés, öltözés, elpakolás, tanulás, kötelező olvasmány, stb.

Ilyenek járnak a fejemben, míg lefolyik a koktélom. Hálát próbálok a nővér felé sugározni szememmel, és mondom is, mennyire köszönöm. Ő pedig csak elnézéseket kér, hogy később érek majd be dolgozni, mert lassabbak voltunk, vagy mert látszik majd a karomon. Kedves és minden ellenére mosolyog, figyel rám. Pedig ki tudja, mikor pihent utoljára, neki még idén húsvétja sem lehetett. Én lassan felöltözöm, még mondogatják, hogy óvatosan. Mind a kettőjüknek a gyereke lehetnék, hallgatom ahogy iskolás unokáikért aggódnak, és melengeti a szívem féltő szeretetük. Mintha egy másik világban lennék, ahol természetes a jó szó, a kedvesség, a figyelem, a törődés, az egymásra figyelés. Ahol mindez nem ciki. Tudom, kilépek a kapun a katonák és ápolók között, a sűrűn sorakozó emberek mellett és visszatérek a másik világba. Hallom a mentők szirénáját, látom a fekete autót ahogy kifordul, a rohanó embereket, a sok autót, próbálom felvenni a tempót. De még nem bírom, én még mindig lassan, komótosan sétálok. De haladok. És tudom, mekkora szó ez, milyen vékony mezsgye. A hangjukból áradó szerető féltés családjuk, és az emberek iránt velem marad. Többet kaptam, mint a napi infúzió.

Ez a lassítás mindig rádöbbent, mennyire túlhajtottam magam, és milyen nehéz volt az elmúlt évtized. Ezzel szembe kell nézni, látni kell, és így élni meg most ezt a jutalomjátékot. Most csak telefonos, vagy messengeres segítség vagyok az online tanulásban már, csak ébresztő óra és motivációs tréner. Eljutottam oda, hogy gyermekeim szabadságát tisztelve, önállóan gondolkodó, cselekvő fiatalok lettek. Sok dolgom van még, de az elmúlt évekhez képest lényegesen kevesebb szükségük van rám, vagy inkább már másként kellek nekik. Intelligensek, okosak, érdeklődőek, van véleményük, gondolkodnak, kreatívak, szenvedélyesek. Pont, amilyennek lenniük kell, amit szerettem volna. Jó látni, még ha küzdelmes is volt az út, és még nagy kihívásokra számíthatok, de öröm. Az én örömöm és büszkeségem. A többit pedig majd meglátjuk, csak haladni kell, úton lenni, nem megállni. Valahogy a magánnyal is békét kötök majd, és felzárkózom a tempósan vágtázó világgal.