A napi halálozási statisztika számomra emlékeztető. Miközben olvasom, az jut eszembe, vajon a szeretteim tudják, mennyire szeretem őket, és a barátaim, milyen hálás vagyok értük. Átfutom fejben, kivel mikor beszéltem, mit mondtam, tudtam-e valami jót üzenni, tenni. Egy bizonytalan létezés van most. A mi életünkben éveken át volt. Megszokhattuk volna, de ezt nem lehet. Mégis talán kicsit megedzett minket. Vagy lehet úgy kéne fogalmaznom, van, amitől jobban tartunk, mint a vírustól.

Igyekszem önmagamból kiindulni, és azt adni az embereknek. Szeretném, ha tiszta helyzeteink lennének egymással. Tudnánk a jót egymásról. Mert a rosszat nagyon könnyen odamondjuk. Attól pedig ahogy reagálnak az emberek a dicséretre, mosolyra, pár kedves szóra, figyelmességre már az én napom is jobb. Szeretném alkalmazni ezt minél tovább, mert hosszú lesz ez a tél. Nagyon. Napról napra több család, ember számára szomorú és hosszú. Meggyógyítani nem tudjuk egymást, a fájdalmát át nem vehetjük, de erőt adhatunk. És pár jó szót mondani, semmibe sem kerül. Vagy egyáltalán csak kicsit kedvesebben beszélni egymással. Ez tényleg rajtunk múlik, és nem kerül semmibe. Ma te, holnap én. Ez a mondat kattog ismétlődve a fejemben. Mostanában bármi megtörténhet, mégis élni kell, szeretni és tenni a dolgunk.

Szóval, én hazamegyek, és hálát adok, hogy mind megvagyunk. A család minden tagját megdicsérem valamiért, és igyekszem keresni egy jót abban a napban, amit ki is mondok. Többet nevetnek azóta, de még visszafelé nem igazán tudják alkalmazni. Fogalmazzunk úgy, látom az igyekezetet, és a próbálkozásokat. Lesz ebből még valami a télen azt hiszem.

Hosszú tél van előttünk, amiben azt hiszem, a befelé figyelésnek, a mosolyoknak, együttérzésnek, szerető kedvességeknek, és a figyelmességnek óriási szerepük lesz. Én már igyekszem tanulni egy ideje. Bár azt gondolom, ez egy elég erős vonásom, még ha jó időre meg is fosztottak tőle. Van, amikor ennyit tehetnünk egymásért. De azt érdemes.

Hiányoznak a rokonaim, barátaim. Van, akivel már egy éve nem találkoztunk. Mindannyian féltjük szüleinket, szeretteinket. Nehéz eldönteni, mi a jó. Mintha most csak az élet egy-egy lépést engedne előre, nem hosszú távú terveket. Aki szeret, most szorong is. Az egyetlen megnyugtató az lehet, hogy tudjuk mindent megtettünk, kimondtunk, megbeszéltünk, és tudjuk egymásról, egymástól.