Mindenkinek nehéz mellettem, szeretném megölelni és megnyugtatni őket. De nincs erőm, és nincs hangom sem elmondani, mindazt, ami bennem zajlik. Furcsa egy érzés. Magam sem tudom megmagyarázni, csak napról napra túl akarok élni. Van egy kőbevésett dátum és zakatol az agyamban, lelkemben, mégpedig a 40. születésnapom. Nem az idő, az öregedés a problémám. Arra koncentrálok, hogy aznap könnyek, remegés nélkül álljak majd a bíróságon, és vele szemben. Ne lássa rajtam, mennyire összetört, megvisel ott lenni. És a legfontosabb, amiről nem tudok, képtelen vagyok beszélni, hogy mondom el a gyerekeimnek mi történt, mi a döntés.

Éjjeleket virrasztok, kattog az agyam, zakatol a lelkem. Hogy mondjam meg, folytatódik ez a rémálom, akárhányszor mondták el, bárhogy kértünk, kértek segítséget, vagy még inkább eldurvul, mert mindenképpen el kell menniük, nincs választásuk, nem tudom megvédeni őket.

Naponta megyek, dolgozom, mert a megélhetésünk miatt muszáj, nem kockáztathatok, ellátom a gyerekeket, nem érezhetik semmiben a hiányt. De többre nincs időm, nem akarok gondolkodni, morfondírozni, tervezni, annak semmi jó vége nem lenne. Ép elmével akarok ott állni, ülni, utána nem tudom mi jön, de ott akkor erősnek kell lennem.

Az a durva, hogy sem az ügyvédek, sem a bíró, sem senki nem tudja, milyenek a hétköznapjaink, mi mindenen megyünk keresztül évek óta. Mennyire pattanásig feszültek vagyunk, és mennyire elég már ebből. Csak a naptárt és a napokat nézem. Mindehhez még jön ahogy ismerőseim, barátaim ünneplik születésnapjaikat. Tíz éve nem volt ilyenben részem. A 36-ot megpróbálták széppé tenni kollégáim, sikerült is nekik, hihetetlen erőt adtak, hogy bírjam, kibírjam.

Amikor közölték, a tárgyalás időpontját, elmosolyodtam és még mutogattam is a mellettem ülő ügyvédemnek, a 40. születésnapom lesz. Ő ezt nem is értette, miért veszem úgy fel. Akkor abban a pillanatban azt hittem, ez egy égi jel, egy erőt adó üzenet, hiszen azon a napom velem semmi rossz nem történhet, ez csak jó lehet. Aztán ahogy telt az idő, egyre több emlék jött az elmúlt 10 évből. Mi minden történt velünk, amiről azt gondoltam, csak filmekben látni ilyet, ha valaki mesélné, sem tudnám elhinni. De megtörtént, át kellett élni, meg kellett élni és túl kellett élni. És ez tölt el félelemmel, mi jöhet még. Ha meg kell fogalmazni, talán az alapvető létfenntartás mellett, csak arra van erőm és energiám, hogy összetartsam az elmém és a lelkem eddig a napig. Bezárkóztam, elzárkóztam, mert nem engedhetek ebből a koncentrációból. A napi rutin összetart, és segít, pörgeti a napokat addig. Nem akarom felkavarni, megélni mindazt, ami hiányzik, ami fáj és szomorúsággal, rettegéssel tölt el.