Félelem nélküli létezés, ez számomra megfoghatatlan és elérhetetlennek tűnő fogalom jelenleg. Itthon naponta küldöm magam sarokba anyai mivoltomban, a munkámban pedig olyan vagyok, mint a gazda jó kutyája barátnőm szavaival élve. Egy jó szóért csillagokat akarok lehozni, fáradhatatlanul meg akarok felelni. Az e-mail fiókom, naptáram pedig folyton riasztóként figyelmeztet az újabb hivatalos megmérettetésekre. Épp a napokban kaptam meg volt férjem beadványát a bíróságtól, és ezt olvasva ismét felerősödött bennem, ennek sosem lesz vége, nincs szabadság és nyugalom számomra. Öt éve hivatalosan is elválasztottak bennünket, és még mindig visszaélhet közös életünk alatt szerzettekkel. Egy őszinte, tiszta szívből szerető nő vallomásait, gyenge pillanatait meghamisítva, kiforgatva rángatja elő mint a kredenc fiókot újra és újra. Ezzel ásva alá minden maradék önérzetem, élő és halott rokonaim becsületét. Meddig tűrik, engedik, hagyják még ezt?! Hol van ennek a vége?! Miért nem lát át ezen senki?!

Zakatolnak a kérdések, nincsenek válaszok. Újra és újra számomra már elérhetetlen mennyiségű pénzt kell áldozni azért, hogy a becsületsértésig menő vádakat cáfoljak. Nem tudom, mivel tudnám végre ezt leállítani. Talán világíttassam át az egész családfámat, hogy nincs, és nem volt elmebeteg köztük?! Persze nagyon szeretem azokat a megjegyzéseket, miért nem jelented fel rágalmazásért, fenyegeted meg, vágsz vissza. Ilyet csak az mond, aki még sosem járt bíróságon, nem költött a mindennapi megélhetéséből önérzetére és igaza bizonyítására. Lassan megszokom, hogy a mocskot hagyni kell, nem érdemes reagálni, mert abból többször be tudnék vásárolni gyerekeimnek.

Egyik éjjel épp ismét azon kattogott az agyam, mi lesz, mi jön még, és vajon tényleg én vagyok a hibás, és az egészet magamnak köszönhetem. Ezt tényleg szépen civilizáltan el lehetett volna rendezni, mint mindenkinek, aki átesett a váláson. És akkor jön egy újabb emlék, vagy egyik gyerekem kifakadása, hogy neki ebből már elege van, és ne jöjjenek érte, ne kérdezzék arról, el akar-e menni, mert ő már olyan sokszor elmondta.

És akkor előjött egy nagyon-nagyon régi emlék, melyet valahogy hosszú ideje szégyellek is. Kb. 26 éve annyira erősen hittem abban, sokakat meg tudok szólítani, és szót emelni a gyerekek jogaiért egy háború sújtotta országban, hogy végül emlékeim szerint 11 ezer aláírás gyűlt össze. A facebook nélküli univerzumban, csupán a postát használva sikerült ennyi gyereket elérni. Gúnyolódtak rajtam, kinevettek, cikiztek. Édesanyám és akkori igazgatónőm hitt csak ebben a gyermeki álomban, naivitásban. Anyai és tanári példaképeim rendíthetetlenül támogatták újabb és újabb ötleteim, ahogy igyekeztem minél több helyre eljuttatni üzenetem, hogy emeljük fel gyermeki hangunk a szomszédos országban dúló háború gyermek áldozataiért. Nagyon hittem, mai fejjel érthetetlen is. De mégis, talán ez a lehetetlent nem ismerő, mindig a megoldást kereső énem volt már akkor is jelen. Sosem szerettem, ha valamire azt mondták lehetetlen, én akkor is meg akartam oldani. Ma is ilyen vagyok, az motivál, hogy megoldjam, kiderítsem, megvalósítsam. Akkor, lassan közel 30 éve felnőttek gúnyos megjegyzései mellett hívogattam zöld tárcsás telefonunkról a politikusokat és a köztársasági elnöki hivatalt. Mindezt iskola után, délutánonként. Fel sem merült bennem, ez röhejes és értelmetlen. Csak a cél lebegett előttem, és a gyerekeket láttam magam előtt, akiket a tévé esténként mutatott a híradóban. Ahogy napról napra érkeztek az ország különböző pontjairól a gyermekaláírások, éreztem, itt valami nagy dolog történik. És tényleg az volt. A szavunk eljutott a parlamentbe és a köztársasági elnökhöz is. Mai napig őrzöm levelét….. Egy nagyszerű Ember sorai egy kislányhoz. Mit értem el, volt-e értelme? Igen. Felnőtt fejjel is emlékeznek sokan körülöttem arra, amire akkor felhívtam a figyelmüket. Minél több embernek kellene megértenie, mit okoz a háború, miért nem szabad gyűlölködni, és felelősek vagyunk azokért, akik gyengébbek, vagy épp elesettek. Fontos, megtanulni a segítést, kiállni másokért. A hangunk elért a politikusokig, beszélni kellett róla, és mindez csomagokat indított útnak a menekülttáborokban élőknek. Aki gyerekként talán még cikizett is érte, de részt vett, most felnőttként gyereket nevel, és nem felejtette. Szeretnék újra ilyen rendíthetetlen lenni, újra ennyire hinni. Mert igenis, fontos, hogy tegyünk azokért, akiknek a hangját nem hallják, akik nem tudnak magukért kiállni. Meg kéne találni ezt a kislányt.

És itt jön egy vallomás, ami már régóta érik, szégyenletes módon régóta. Van egy ember ezen a Földön, akivel a legtöbbet vitázom, veszekszem – bár ehhez kezd felzárkózni kiskamasz lányom –, mégis kimondhatatlan sokat köszönhetek neki. Mindig csodáltam, szerintem ezt nem is tudja. Mikor annyi idős volt, mint én most, Ő volt a legszebb nő az én szememben, és a legnagyobb példakép, akire mindig szerettem volna hasonlítani. Csinos volt, és bátor. Hihetetlenül bátor egy olyan rendszerben, melyben sokan megbújtak, csendben maradtak. Ő kimondta, vállalta, és ha kinevették is ment előre. Szervezett, olvasott, Szabad Európát hallgatott recsegve, engem is csendre intve, görnyedve a konyhában, és szamizdatot olvasott. Mindig sok ember vette körül, izzott körülötte a levegő. Iskolából parázs vitákra értem haza. Forradalmi hangulat övezte. Így képzeltem a márciusi ifjakat. Számára nem volt lehetetlen és elérhetetlen. Ragyogott az én szememben. Fáradhatatlanul szónokolt elesettekért, gyerekekért, szabadságjogokért, demokráciáért egy olyan korban, amikor ilyenekről nem volt hétköznapi, sőt szabad sem igazán.

Az évek elteltek, sok minden történt velünk, most én vagyok annyi idős, mint Ő volt akkor. Hitt bennem, támogatott. Ennek köszönhetem, hogy az lettem, aki. Segítette a pályaválasztásom, amit akkor szerintem még ő sem tudott, mekkora csavar lesz. Kinevettek, mikor vidéki iskolából az ország egyik elit iskolájába akartam menni, cseppet sem kitűnő bizonyítvánnyal. Próbált lebeszélni, mert féltett, aggódott, de nem akadályozta meg, pedig most anyaként tudom, nagyon félthetett. Aztán négy évig segített különórákra járni, hogy megálmodott karriert fussak be elsőgenerációs értelmiségiként. És mégis képes volt cinkos együttműködésben asszisztálni ahhoz, hogy utolsó pillanatban a barcelona-i olimpia mámorában úszva sportriporternek jelentkezzek. Talán a szegedi dómban imái meghallgattattak, és legalább a képzés nem sportriporter lett, hanem annál jóval több. Amit persze én ott már cseppet sem bántam, igazából nem is érdekelt. Életem legszebb öt évét köszönhetem ennek a csavarnak. De hiszem, ezek az imákért jártak neki. Évek óta hallgatom, olvasom, ahogy szidják és Őt teszik felelőssé válásunkért. Pedig nem, talán ismételt szoros együttélésünk adott annyi erőt, és tartott tükröt, hogy kilépjek egy olyan helyzetből, aminél több vagyok, jobb vagyok.

Megkésett, és régóta készülő beismerés ez, melyet a szemébe képtelen lennék elmondani, mert az elmúlt évek „együttélés gyönyörei”, megtépázták kapcsolatunk. Türelmetlen vagyok vele, és sosincs időm meghallgatni, óránként képesek vagyunk összeveszni. Sosem sikerül összehozni egy közös mátrixot. Ő még mindig forradalmár lelkülettel éli hétköznapjait merész és kemény vélemény-nyilvánításokkal. Én pedig a dolgos, elcsigázott anyaként egy karrierista teljesítmény-centrikus, sokszor embertelen valóságban küzdök a mindennapokért. Mégis nagyon szeretem, és hálás vagyok az Édesanyámnak, hogy az lettem, aki vagyok, még akkor is, ha mostanában minden éjjel megkérdőjelezem érdemes-e, jól teszem-e. Szabad-e, kell-e az embernek saját és gyermekei akaratáért, igazságáért küzdeni.

Este összebújva sugdolóztak kiskamasz lányommal és eszembe jutott Nagymamám…. Anyuval sok-sok parázsvita, nézeteltérés volt mindig, nem igazán voltunk egyszerre egy mátrixban, de Nagymamám más volt. Ő megértett, neki lehetett panaszkodni, és mindig tudott még jobban kényeztetni, és hihetetlenül örülni nekem. Hát, mostanában valami ilyesmi zajlik két gyermekemmel a szemem láttára. Az én köszönetem, hogy többszörösen is nagymama lehet, ami szerintem a legnagyobb kiteljesedés számára, bár ezt szerintem nem hitte volna annak idején.