Nagyobbik gyermekem épp a Walesi bárdokat tanulja, és persze vele együtt a kicsi is. Furcsa módon a matematika és a sport nem terjed ilyen gyorsan.

Elhangzik az a rész, hogy „Ti urak, ti urak! Hát senkisem koccint értem pohárt?” mire a kisebbik megjegyzi: na, ez pont olyan, mint amikor apa kérdezi tőlünk „na, senki sem ad nekem puszit!?” És ezen a ponton megállt a kezem, a levegő, és úgy talán az idő. Hihetetlenek a gyerekek, olyan finomságokat éreznek meg, és élnek át, amelyeket sok felnőtt képtelen. Pakoltam ki az iskolatáskákat és teljesen kizökkentett az egész napi rohanásból. De ők mintha semmi sem történt volna, haladtak ketten előre tökéletes összhangban.

Néha még engem is meglep az az ellentmondást nem tűrő tisztánlátás és bölcsesség, mely belőlük árad. Természetesen az én megvilágosodásom pillanatoknál tovább nem tarthatott, hiszen ezer kérdés, mese következett és a rohanás a következő programra. De az a pillanat, ott a garázsban, azt hiszem, emlékezetes marad. Ahogy a walesi bárdok is, és bennem is ismétlődik pár sor:

„Ötszáz, bizony, dalolva ment

Lángsírba velszi bárd:

De egy se birta mondani

Hogy: éljen Eduárd.”