A minap bevásároltam, és egy idősebb úr kedvesen és együttérzően rám köszönt. Először az jutott eszembe, már megint eszelős rohanásban vásárolok biztos, és szeretne megnyugtatni. Aztán kedves mosollyal megkérdezte jól van, fogunk hamarosan újra találkozni? És akkor esett le, hogy a bírósági épületben ő a biztonsági őr. Az elmúlt öt évben negyedévente ültem a bíróság folyosóján, kis szünetet leszámítva idén. De voltak időszakok, amikor nem csak itt, máshol is ültem. Halmoztam az élvezeteket. Durva, hogy már a bírósági biztonsági őr rám köszön a boltban, vagy a parkoló őr messziről üdvözöl. Sokat elárul életem minőségéről mindez. De kedvességük és figyelmességük mégis olyan jól esik azokban a nehéz pillanatokban. Megnyugtató hangjuk, mosolyuk olyankor félelmetes magányomban mindig egy támaszt jelentettek. És bizony nincs még itt a vége, nem köszönhetek el tőlük, remélem, ők sem akarnak elfelejteni. Amikor gombóccal a torkomban belépek és besípolok, remélem, mosolyogva rám néz és biztat, hogy menjek.

Minden nap várom a fejleményeket, kissé az elmúlt hónap összekuszálta az eseményeket. De ami biztos, és kitörölhetetlen, hogy a kerek és régen várt születésnapomat is a bírósági folyosón és tárgyalóteremben fogom tölteni. A tét sem kicsi. Így szomorúan, de konstatáltam magam számára, hogy előre amúgy sem ünneplünk, de nekem ahhoz most kedvem sincs, és aznap sem. Nem szeretném, hogy abban a nyomorult állapotomban kelljen ünnepelni, és mosolyogni, amikor amúgy sem megy. Elég nehezen dolgozom ezt fel, minden nap nekifutok, hiszen az elmúlt egy évben barátaim és ismerőseim sorban tartották ünnepeiket, melyek mind a jó hangulatról, a büszkeségről és mérhetetlen szeretetről tanúskodtak. Terveztem….. de most mást dobott az élet, mint az elmúlt tíz évben olyan sokszor. Nagyobb a tét és többről van szó, mint a születésnapomról. És lehetne rosszabb.

De mindezek ellenére egyet nagyon szeretnék. Emlékeket visszakapni. Az elmúlt öt év feszültsége és gondjai sok emlék törlését is hozták. Talán, ha nem töltünk időt azzal, hogy emlékezzünk, felidézzünk, el is felejtődnek. És én így jártam. Néha szégyellem már bevallani, hogy nem, tényleg nem emlékszem, és nincsenek is ilyen emlékeim. Például a gyerekkorom, kamaszkorom, iskola….. Egyre több minden vész a feledés homályába és úgy látom, főleg a jók. Ha itt lenne egy jó tündér, ezt kérném tőle. Ne írjon, mondjon senki olyat, hogy boldog születésnapot, mert nekem nem lesz az, akárhonnan nézem. Ez most nem az a helyzet. De adjon emléket, köszöntsön azzal, hogy elmeséli mi a legjobb emléke velem, mi jut eszébe rólam, mivel járultam hozzá az ő életéhez. Erőt, szeretet, emléket szeretnék kapni. Már tudom, hogy a tárgyak nem jelentenek semmit, jönnek és mennek az ember életében. A csokoládé pedig pillanatnyi örömöt ad, de a tükörbe nézve szörnyű áron. Amikor nagyon sötét van, amikor minden tünékeny és nehéz, akkor ilyesmik adnak erőt, hogy van más, jön más, lehet más. Ezt kérem, és persze világbékét!