Vannak érzések, melyek bármi is történjen, nem tűnnek belőlünk, de megtanulhatjuk felismerni őket és kezelni, viselni. A sebek bár nem láthatóak, de belül maradandóak és életre kelnek váratlanul. Az elmúlt években sok mindenen mentem keresztül, dolgozom rajta, hogy uralni tudjam az emlékeim, az érzelmeim, tovább lépni, gyógyulni. Ez a betegség azonban, felerősített, túlhangolt sok mindent. Talán azért is talált ekkora fogást rajtunk családilag, mert lelkileg, idegileg ennyire fáradtak voltunk. De megküzdöttünk, mozgósítottuk a megtanultakat. Sajnos, az egyik ilyen a fegyelem volt. A bírósági és egyéb küzdelmek, ezt kőkeményen megtanították mindannyiunkkal. Csendben, fegyelmezetten, megfontoltan. Utálom érzés, néha a vállam, nyakam fáj tőle, olyan görcsösen fegyelmezett tudok lenni. De már képes vagyok elengedni is. Viszont az emlékbetöréseket nem tudom teljesen uralni, közben, vagy utána jövök rá, hogy az eltelt évek traumái okozták.

Életem koronájával jött egy furcsa érzés, a fulladás, a félelem, a nem tudom uralni a testem, érzelmeim, és mint a vészkapcsoló szorongásra kapcsoltam. Sok emlék tört rám és nagyon tudatosnak kellett lennem, hogy elmúlt, túl vagyok, most ezt előnyömre kell fordítani, gyógyulni, és akarom. Aztán tanulva hibáimból, próbáltam minden negatívat kizárni az életemből, hogy csak a gyógyulásra koncentráljak, folyamatos véroxigén esés mellett, fulladás, légszomj kíséretében. Sajnos, ez egy felügyelt kapcsolattartás mellett, megszállott volt férjjel lehetetlen küldetés. Köteleztek, hogy vegyem fel a kapcsolatot vele, eljuthasson hozzám, olvasnom kelljen, kérnem kelljen. Tudtam, így még erősebben kell küzdenem. De mintha egy zongorát ejtettek volna a mellkasomra és a lelkemre, lassan préselve ki a szuszt belőlem. Aztán eljött az a perc, mikor az orvos egy szombati napon azt javasolta, és barátaim is, hívjak mentőt, rossz hallgatni, ahogy veszem a levegőt. Bebújtam a paplan alá, de rossz ötlet volt ebben a helyzetben, inkább az ablakot választottam, sajnáltam magam, folytak a könnyeim, vettem a nagy és mély levegőket és bekapcsolt a vészüzem az agyamban. Mi történik, ha bemegyek, bent fognak, esetleg nem élem túl. Ezt nem tehetem meg a gyerekekkel, beteg szüleimmel. Azt sem oldotta meg a hatóság, hogy lelevelezze vele a pótlást, halasztást, hát még a felügyeleti jogot. Hiszen tíz éve erre vár, hogy eltűnjek, beszámíthatatlan legyek, akadályoztatott. Nem hagyná ki. Lepörgött a vészprotokoll az agyamban. Szóval, ilyen opció nincs. Leírtam mindent, rendelkeztem, ha mégsem bírnám. Majd indult a vészprogram. Légzőgyakorlatok, folyamatos véroxigén mérés, szellőztetés, járkálás, éjjel is. Tartani az oxigént és az agyam, túl kell itthon élni magányosan. A gyerekeknek biztonság kell. Azt hiszem, szeret a Jó Isten, hogy kaptam még időt velük, túléltem. A legfurcsább, most először imádkoztam a saját életemért, hogy adjon még időt. 

A bizonytalanság, a félelem, ilyen emlékeket hívnak elő bennem. Egy ideje próbálok tudatosan élni, mondogatni, nem irányíthatja ő az életünk, nem az ő beosztása szerint alakítom a terveim, érzek, szorongok. Serpáink vannak, akik segítenek élni, akut sebeket kezelni. Mégis tegnap sikerült aktiválni ismét a vészprotokollt. Örömmel, büszkeséggel olvastam, hogy megint címlapra került bejegyzésem. Ilyenkor azt érzem, talán jó célért osztom meg életem legsötétebb oldalát és megküzdésem történetét. Aztán kommentek érkeztek. Először mondtam, szólásszabadság van, hagyom. De mikor hirtelen 300 komment lett, erőszakos stílusban, emlékeim jöttek. Lépnem kellett, azonnal töröltem mindenhonnan ezeket, egy rövid időre azon is vívódtam, maradok e itt ezen a platformon. Aztán győzött az az énem, aki félelem nélkül akar már élni, de óvatosan, megfontoltan. Rájöttem, a vészjelzőket nem tudom kiiktatni, velem maradnak, a rossz dolgokat nem lehet kitörölni, ezek nyomot hagynak. De meg kell tanulnom javamra fordítani, védelmi vonalak lesznek. Úton vagyok, haladok, néha megállít valami, például egy korona, egy troll, de lefuttatok magamban némi szoftverfrissítést és megyek tovább. Egyet tanultam ebből az egészből. Haladni kell. Ha kúszva is, de mozgásban kell maradni, bár lehet azt a haladást csak én fogom érezni, de már az is jó!