Nem tudom felfogni, feldolgozni, bár lehet nem is kellene. De ezek a felfoghatatlan, megfoghatatlan dolgok olyan rosszak. Nincsen jó kifejezés erre. A szánalmas, elkeserítő jelzők még pozitívnak számítanának ebben a helyzetben. És bennem nincs ilyen már. Túl hosszú ideje tart ez, elfogyott belőlem a jó. Nem tudom ép ésszel, racionálisan felfogni, hogy az igazságügyi rendszer nem látja át, hogy egy szülő hosszú évek óta csak a saját jogait bizonygatja.  Meddig akarják ezt még húzni?!

Minden szülő a legjobbat akarja a gyerekének. Azért dolgozunk, küzdünk, hogy nekik jobb legyen. Erre itt van volt férjem, akinek eszébe sem jut, hogy a gyereke különórára járna, valami extrát szeretne magának, többet akar, többre van szüksége. Persze tökéletesen megtanulta a gyerek, hogy tőle nem kér, nem vár el semmit. Havonta pontosan a meghatározott napon „Gyerekeknek!!!”, három felkiáltójellel kapom meg a gyerektartást. Annyit, amennyire lealkudta 4 éve, soha egyetlen fillérrel sem többet, és nem is kértem tőle egyetlen vasat sem 6 éve már. Sőt, ő kapott, mert ugye az otthon békéjének ára volt, pedig évekkel azelőtt ő költözött el albérletbe, és nehéz szívvel járt haza hétvégente. Amikor már nem is kellett volna, fontos lett, és „csakazértis” jött. Hitel nélkül, tőkével kezdhetett új életet. 

De lépjünk ezen túl. Megtakarítás, örökség fuccs, házasság tanulsága. Lealkudta a gyermektartást, hagyjuk, ezt is engedjük el. Magamra veszem a fránya, pénzéhes anya jelzőt, nem akar a kezembe pénzt adni. De azt már csak nem értem, miért nem kaphatnak ajándékot születésnapra, karácsonyra például?! Ezeket miért kell kiérdemelni? Ha nem megy el vele, nem csinálja azt, amit ő akar, akkor nem a gyereke, nem jár. Miért? Márpedig amióta ki merte nyilvánítani a gyerek az akaratát, a véleményét - mondjuk velem ezt napjában sokszor megteszi - azóta nem kap ajándékot, nem jár. De pereskedni kell a jogokért, hogy márpedig akkor is kell az apjukkal találkozni. És kihangsúlyozom, a gyerek félelemből nem megy el vele, és a mocskolódásból lett elege. És rendőrrel akarta rávenni, hogy menjen el vele. Hagyta, hogy 11 évesen rendőrrel álljon szembe a gyereke. 

Nem értem, és csak én nem értem ezt a kettősséget?! Ha a gyerek nem akar vele találkozni, elmenni, akkor nem jár neki ajándék, semmi olyan plusz, mint bármelyik más gyereknek az élő szülőjétől, de vegzálni azért kell még szeretetből. Mert ugye minden hivatalos fórumon elhangzik, hogy mindez a gyerek érdekében történik, és azért nem lehet vége. Furcsa módon mindenki jobban tudja, mi a gyerek érdeke, mint az anyja, vagy a gyerek maga. Különösen tudja ezt egy olyan apa, aki soha nem hallotta zongorán, gitáron, hegedűn játszani. Soha nem látta úszni, lovagolni. Amikor módjában állt volna, sem jelent meg, nem volt kíváncsi. És amikor a közelmúltban felkértem, hogy jöjjön már be a házba, üljünk le beszéljünk, hallgassa meg zongorán, akkor még ő volt felháborodva. Semmi könnyektől fátyolos tekintet, hogy végre láthatom a gyerekem szobáját, betekinthetek a világába, hallhatom a legjobban szeretett hangszerén.

Néha csak ülök a nappaliban, hallgatom ahogy egymással vitázik, civakodik a két gyerek, kergeti őket a kutya, vagy már ő is elfárad és mellettem piheg. Ülök, nézek a semmibe és azon gondolkodom, hogy teheti ezt meg egy szülő a gyerekével. Nulla önzetlen, feltétel nélküli gesztus, csak szabályok, jogok. Ez a szeretet? Ez egy gyerek érdeke? De eltekintek egy embertől, mert mind mások vagyunk. De hogy egy egész rendszer képtelen ezen átlátni, meghallani a gyereket, évek alatt belátni, hogy ez így nem jó. Na, ez a felfoghatatlan.

És bevallom, ez az egész nem érdekelne, nem törném rajta a fejem, ha nem kerülne mérhetetlenül sok pénzbe az, hogy legalább ezt a status quo-t fenntartsam. Hogy legalább az újabb bántalmazástól, sérülésektől megkíméljem őket. Képes lennék egyedül megadni nekik, ami kell. De ezt a szisztematikus „koldussá teszlek” verziót részéről egyedül nehéz ellensúlyozni kamasz gyermekek mellett. Főleg egy olyan rendszerrel szemben, mely képtelen védelmet nyújtani. Úgy tűnik, senki nincs tisztában azzal, hogy ez tipikusan az a korszak, amikor a tavasszal megvett cipőt, már ősszel nem adom rá, mert lehet 2 számmal nagyobb a lába, de már a felnőtt részlegen és nem a gyereknél. És a többi egyébről nem beszéltem. Két külön nemű gyereknél egyszerre. És mi jön apa részéről ebben az időszakban, amikor én azon görcsölök, hogy nyelvet tanuljon, számít már a jegye félévkor, hova menjen tovább, rávegyem egyáltalán a tanulásra? Szükséges az anya és a nagyszülők pszichológiai vizsgálata. Hát, igen! Az nagyon szükséges! Főleg a sok hasonló rágalom és baromság miatt. De az igazságügyi és szociális rendszer helyében, ilyenkor visszacsatolnék, aztán őt kérdezgetném a fentiekről. A beadványokon, fenyegetéseken, jogai fitogtatásán kívül mégis mit tett a gyermekeiért? Mert szánalmas módon, amikor csábítja őket, mindig ugyanazt az egy, vagy két kirándulást tudja csak felhozni, mást nem. Ez csak nekem furcsa?!

És pontosan tudom, hogy ebben a helyzetben nem vagyok egyedül. Csak a hozzám hasonlóan küzdők, tudják, nem mondhatjuk, hogy nem bírjuk, mert akkor rögtön jön „átveszem a nevelésük, ha gondot okoz”, vagy vizsgáljuk meg az elmeállapotát, emeljük ki a gyereket, mert nem tudja anyuka eltartani, stb. mi nem kérünk támogatást, segítséget, nem megyünk tartós táppénzre, de még simára se, mert van, aki ellenünk azt felhasználja a bíróságon, gyámhivatalban, stb. És ezt nem látja egyik rendszer sem. Ez nem káros a gyerekre, hogy a vele élő szülőt hurcoljuk, cibáljuk, alázzuk, és segítjük a nyomorgatásban?! A másik félnek pedig védjük, őrizzük a jogait, és neki csak annyi dolga van, hogy beadványokat készítsen, törje a fejét, mit lehetne még kitalálni a mocskolódások skáláján, ami még a gyerekeknél és az anyánál kiveri a biztosítékot, kicsit még ki tudja vele zökkenteni őket. Hát, igen, ez egy tényleg védendő helyzet és jogállás.