Rémálmok, hidegrázás, szorongás, és emlékek rohama. Ezek mutatják, hogy talán tényleg vége, hogy egy évtizednyi küzdelem véget érhet. Amikor a jogerős végzést megkaptam, kinyomtattam, öleltem, csókolgattam, szorítottam, mintha egy élő, lélegző valami lenne.

A megkönnyebbülés ilyesmi után nem fékevesztett ivászat, bulizás, kurjongatás, kiabálás, hanem valami egészen más. Néha azon kapom magam, hogy felteszem a kérdést: Így érezhetnek a normális emberek? Vagyis, akik félelem nélkül, szabadon élnek, léteznek a mindennapokban? Akik sítáborba vihetik a gyerekeik, vagy csak szimplán elruccanhatnak kikapcsolódni, vagy nyugodtan elengedik őket kerékpárral barátokhoz, vagy csak kifejthetik véleményüket, gondolataikat. Ezeket nélkülöztem, és még mindig nem tudom elhinni, hogy ez véget érhet.

De tegnap volt két órám este és nyugodtan választhattam, melyik élelmiszerboltba megyek, csak annyit vettem, amit akartam. Aztán megnéztem a leértékeléseket a ruházati boltokban, szépen, komótosan, átgondolva, mennyire van rá szükség, és még fel is próbálgatva. Amikor letelt a két óra és indultam a gyerekekért, meglepődtem. A spóroláshoz idő és nyugalom kell, töredékét költöttem, mint bármikor, mégis hasznosan. Senki nem stresszelt, hogy menjünk már, vagy még ezt is vegyük meg, mert nélkülözhetetlen. Egyszerre csak egy dologra figyeltem, és nem rohantam, nem volt rajtam semmilyen kényszer. Sőt, hosszú idő óta először nem jutott eszembe, mennyit kell félretennem egy újabb beadványra, vagy tárgyalásra.