Azon gondolkodtam, mi jellemez engem az elmúlt 10 évben a legjobban. Rájöttem, diszkrét voltam.

Diszkréten hallgattam a hálószobánkról, mert úgy éreztem, ennyit érek, hiszen mindig két emberen múlik. Aztán az átsírt utakat is igyekeztem diszkréten elhallgatni. Nem működik a házasságom, és nagyon nehéz minden nap hallgatni a családom, a barátaim, a munkatársaim cinikus jellemzését és kritizálását tőle. Soha egy megjegyzést, grimaszt sem felejtett el odatenni, csakhogy érezzem a törődését. Igyekeztem diszkréten észrevétlen maradni, hogy legalább velem ne legyen gondja, szorgos hangyaként dolgoztam és építettem a karrierjét a férfinak, akinek hálás kellett lennem, hogy a családommal együtt elvisel és szeret.

Állandó szégyenérzet kísért, mert azt kellett hallgatnom, milyen szörnyű rokonságom, barátaim, munkatársaim vannak. Lételememmé vált a diszkréció, a szégyen és a szorgos hangya effektus. Aztán egy nap valaki rám nézett, férfi szemmel. Elszégyelltem magam, hogy alig múltam 30, és milyen életet élek, elengedtem minden szépet, saját álmot, vágyat, igazából diszkréten nem léteztem.

Abban a hitben, hogy nekem sok szégyellnivalóm van, kevés eszem, kapcsolatom, a férjem pedig befolyásos, elismert szakember hatalommal, elindultam a válás rögös útján. Mindezt persze diszkréten. Nem beszéltem a bántásokról, balhékról, problémákról, csak elhidegülésről, hogy gyorsan diszkréten túl legyünk rajta. Hosszú út volt, mely alatt újra és újra bánthatott, tovább alázhatott. Én pedig a szorgos hangya üzemmódban igyekeztem diszkréten kezelni a helyzetet, dolgozni, ellátni a gyerekeket. Csak senki ne mondhassa azt, nem vagyok jó anya, nevelje őket az apa. Mert lassan az apa mellé felnőtt a gyermek és családvédelmi rendszer is, akik mindig engem vizsgáltak és oktattak, mire figyeljek, mit csinálok jól, vagy inkább rosszul, és hogy húzzam meg magam diszkréten. Szépen lassan a személyiségem minden csírája eltűnt. Már nem ellenkeztem, nem háborogtam, nem sírtam, nem kiabáltam, csak diszkréten szorongtam, kimerültem és féltem.

Viszont a kiállásommal, hogy vele többet közösen nem, visszakaptam lassan a családom, rokonaim, barátaim. Akik szeretettel, bátorítással fordultak felém és a gyerekeimhez. Valahol mélyen megtaláltam azt az embert, aki voltam. De már nem leszek, mert ugyanott semmi sem folytatódhat. Amikor az első olyan ítélet megszületett, melyben bizonyosság volt, hogy nem hazudtam, hogy nem találtam ki a dolgokat, és mindez előttem is megdönthetetlenül ott állt a bizonyítékban, kezdtem érezni, hogy élek. Nekem is vannak érzéseim, én is számítok. Nem akarok némán, hangtalanul eltűnni, diszkréten létezni. Hallatni akarom a hangom. Csak az a fehér lap nem lesz már sose fehér, senki nem radírozta le a mocskot, amit a családom és én kaptunk, leírtak, elmondtak rólunk. Soha senki sem fog bocsánatot kérni, meg sem próbálják majd ezt jóvá tenni. Felejteni próbálhatok diszkréten, mert az elkövetőt védik még mindig. Korlátozták, de védik, keresik a mentségeket számára, és vele szemben volt valaki, aki diszkrét volt, mert más szándék vezérelte.

Szeretném, ha megértenék, meghallanák az emberek, hogy senkinek sincs joga megnyomorítani egy másik ember lelkét, elméjét. Erre nem jogosít fel semmilyen betegség, tévképzet, jogszabály, születési vagy vérszerinti előjog. Tisza Kata sorait olvasva döbbentem rá erre: „A profi lelki bántalmazó nem érint fizikailag, a profi gyilkos nem hagy nyomot, a profi diktatúra úgy húz köréd falat, hogy az láthatatlan, és nem bonthatod le legálisan. Csak szétverni tudod, vagy belehalsz.” És én élni akarok, büszkén. Mert van, mire.