Amikor egy ölelkező párt látok, vagy azt a mondatot hallom egy filmben: „minden rendben lesz” fizikai fájdalom tör rám. Akárhány barát, családtag próbál segíteni nekem, egyet nem tudnak adni, társat, aki azt mondja: minden rendben lesz! És szomorúan felismertem, nekem ilyen nem is volt. Nem ismerem az érzést, milyen ketten vinni valamit, milyen megosztani a problémát valakivel, akinek pont olyan fontos, mert egy a cél.

A szomorú valóság ebben a nyárban, hogy volt férjem nem képes elengedni. Mindig megtalálja majd a módját, hogy belerondítson az életünkbe, és éreztesse velem a törődést, nehogy elfelejtsem, ő van, és helyet kér az életemben. Kemény akarat diadal és munka árán jutott három nyugodt napom a gyerekeimmel hármasban hosszú évek után. Aztán a 4. napon sikeresen megérkezett egy újabb bírósági beadványa a telefonomra, melyben kifejtette szokásos szemléletes módján, mennyire elmebeteg és bántalmazó vagyok. Nem olvastam el azonnal, de már a látvány, a tudat elég volt ahhoz, hogy az éppen oldódni, kiengedni készülő szorongás, újra erőssé váljon, és visszatérjek a valóságomba, amiben sok éve élek. Onnantól a mérték az volt, mennyibe is kerül nekem egy óra mocskolódás hallgatás a bíróságon; illetve mennyiért készül a beadvány, melyben újra és újra leírom „nem igaz, nem vagyok elmebeteg, és a szüleim sem”. Ez a mértékegység egy ideje az életemben, ehhez mérek egy bevásárlást, egy kirándulást, egy tankolást, egy ruhát. És már szinte mindenre a válasz, nem. Szépen lassan elfogyok minden téren, ahogy megígérte annó a fiamnak: „jól nézd meg a koldust, oda jut anyád is!”. De még vannak barátok, rokonok, akik elhalmozzák a gyerekeket minden földi jóval, és viszik új élményekre, és már úgy érzem helyettem is lélegeznek, és löknek tovább, meg ne álljak, mert elsüllyednék a Szomorúság ingoványában, mint Artax.

Sokan kérdezik, hogy éltem túl, hogy bírom. Hát, így. Hogy vannak falubeli anyukák, akik amíg dolgozom képesek nekem vidám rucit venni, cipőt adni, hogy feldobjanak. Barátok, akik elviszik a gyermekeimet, ahova én nem tudom, és úgy kényeztetik őket, mint sajátjukat. Rokonok, akik elhalmozzák őket, játszanak velük, nevetnek amikor én már nem bírok. És vannak munkatársak, akik évek óta mellettem vannak, és szinte velem lélegeznek. Többek ők már a munkatársaknál. Csendet adtak, amikor az kellett. És nevetést, amikor már muszáj volt nevetni a nyomorban. Volt, aki, mint egy edző az olimpián állt mellettem, és hitet adott, hogy folytassam. Pedig az a célszalag csak tolódik, tolódik, mintha valaki egyre csak vinné előttem, hogy sose érhessem el.