Kiülök a teraszra, nézem az órát, elszívom a  cigarettám. Egyiket a másik után. Fáradt vagyok, kihajtom magam, amíg csak bírom minden egyes nap, amikor már gondolkodni sem tudok, akkor leülök és csak bámulom az e-mail fiókom, várom az újabb szakértői véleményt a magatartásomról. És ugyanazokat a mondatokat hallom a csendben. Néha kapok beszélgetőtársat, akinek picit panaszkodom, próbál vigasztalni, nevetünk néha, de utána a magány és a szorongás csendje marad velem. Ez a várakozás időszaka. Ennyi év után, mi jön még vajon. Hányszor kell még anyaságból vizsgát tennem szakemberek előtt?!

Azt hittem, vége lesz, hogy végre elfelejthetem, lezárhatom. Annyira azt vártam, hogy az lesz a bíró következő mondata, hogy akkor ítéletet hirdet, és ezzel véget vet számomra 10 évnek, hivatalosan 7-nek. És valami újat lehet építeni, kezdeni. Tervezhetek, vehetek egy nagy levegőt és élhetek. De nem így alakult, jött a megsemmisítő mondat, egy új dátum, egy újabb tárgyalás. Én pedig igyekeztem győzködni magam, de akkor is ez jobb lesz, nagyot léptünk előre, nagy ajándék ez nekünk. Csak olyan régóta tart ez az egész, és annyira sok pénzbe kerül, és dühítő, bosszantó. Mert az egész egy alapvető emberi jogról szól, és azért kell minden pénzem elkölteni, mert erre nem vagyok jogosult és a gyerekeim sem. A biztonság, a nyugalom, a nevem tisztelete. Ez másnak olyan, mint a levegő, fel sem merül, hogy ebben korlátozhatják. És ezt már nehezen veszi be a lelkem, a szívem, az agyam. Igazából már minden tiltakozik ellene.

Nevető arcokat látok, vitázó embereket, kibékülést, problémázást, aggódást. De ez nem az én valóságom. Az enyém a meghunyászkodás, a minden szóra odafigyelés, az állandó készenlét, a nem tervezés, a halogatás. Mert minden egy valami körül forog, kihúzni addig, amíg bírjuk, hogy elnyerjék gyerekeim a szabadságukat, ami másnak olyan természetes, mint a levegő. Hogy utána mi lesz? Nem tudom, csak addig adjon a Jó Isten elég erőt, barátot, szerető családot. Csak addig tudjak dolgozni, hogy mindezt finanszírozzam, mert ettől a valóságtól én nem várhatok semmit.

Mindeközben küzdök, hogy magamnak is bizonyítsam nem vagyok bántalmazó, nem vagyok elmebeteg. Hajtok a gyerekeim előtt, a munkában, hogy bizonyítsam, élek és normális vagyok. Elfáradtam az erkölcsi kihívásokban, leckékben, melyeket újra és újra kapok. Többször mondom ki a köszönöm szót, mint bárki a világon, ahogy azt is, hogy elnézést. Mintha már a létezésemért is elnézést kérnék. Ez a valóság fárasztó és megterhelő. De akárhányszor el akarom felejteni, ki akarok lépni, történik valami, ami emlékeztet, hogy még nem lehet.

Amikor behunyom a szemem, hallom a volt férjem szavait, ahogy undorító módon mocskol engem és szüleimet, és fenyegeti a gyerekeim. Képtelen vagyok ezt törölni, mert nem lehet. Azt hittem, bebizonyítottam, nem tagadhatta le, ott van ennyi év után megdönthetetlenül. Erre nem, még ezt is vizsgálni kell. Ezzel mintha egy fuldokló elől elhúzták volna a mentőmellényt. Pár hét nyugalom és bizakodás után, újra a félelem és szorongás lett a mindennapi társam. És azok a mondatok, a hangsúly, a gyerekeim hangja a fejemben ott cseng, kitörölhetetlenül. Miért nincs igazság?! Mi kell még?!