Akkor is túl kell élni, és élni kell, és megtalálni a jót, a szépet ebben az egyszeri és megismételhetetlen valóságban. Ez a nagy titok, akármekkora a sötét, akármi húzza le az embert. Fel kell állni és tovább, előre, nincs más csak ennyi.

Újra a medence szélén ülök hetente és a hangok, a látvány nyugalmat ad, erőt ehhez a továbbhoz. Ha ott vagyunk, akkor hellyel közzel, de megy ez a menetelés, tartunk előre. Mint egy belső iránytű, mutatja, hogy mozgásban vagyunk, és előre tartunk. De az elmúlt hónapok ismét megmutatták, mekkora munka van ebben, hogy ide eljussunk, és ott üljek a medence szélén két törölközővel a hátam mögött, könyvvel a kezemben. És jelentem, ismét kiolvastam egy könyvet! Egy nagyszerűt. Ebből is tudhatom, hogy a világom rendje kezd helyreállni, ismét kézben tartom a kilengések ellenére. A vízből pedig egy engem pásztázó szempár követ, aki várja a biztató mosolyomat. Itt nincs első, utolsó, csak körben mennek és ellazulnak. Itt a hibák is kiegyenlítődnek, ez a közeg segít nem különbözni. Mert erre ismét rájöhettem, nem jó nagyon elütni, különbözni a nagy átlagtól. De én hiszek a gyerekeimben, látom mekkora utat tettek meg, milyen akadályokat küzdöttek már le, és milyen kincsek vannak bennük.

Még a kamaszkort is elkezdtem szeretni és újra felfedezni az utóbbi hetekben. Persze ehhez egy hatalmas segítség is kellett. És ahogy már megtanulhattam, ha nyitott vagyok, akkor jön is az őrangyal valaki, vagy valami képében. Csak ez a nyitottság, ne menne olyan fránya nehezen. Karácsonyra kaptam unokatestvéreméktől egy könyvet, melyet kissé hitetlenkedve vettem kézbe, hogy tényleg ennyi lenne csak a kulcs kiskamaszaimhoz. És nagyjából igen. Megértettem, mi zajlik körülöttem, miért is olyan nehéz ez az időszak, de megláttam a szépségét. Ahogy haladtam előre benne, kezdtem élvezni az újfajta beszélgetéseinket a gyerekekkel. Hihetetlen jó. És még egy nagy dolog történt, elkezdtem értékelni magam anyaként. Nehéz egyedül, főleg ekkora ellenszélben, de mégis olyan csodálatos, értékes gyerekekké váltak. Sok hibát követtem el, és még fogok is. De tanulok, és követem őket, nap, mint nap figyelem a változásokat. Megtiszteltetés a kísérőjüknek lenni ezen a kemény úton, ahogy felnőtté válnak, mint a virágok bimbóznak, és kinyílnak. Szép ez a korszak. Ráadásul olyan szerencsés helyzetben vagyok, hogy egy lány és a fiú kísérője lehetek, amely még nehezebb kihívás, de pontosan ennyire izgalmas és felemelő is.

És még egy nagy titka volt ennek, fel kellett magamban újra ismerni azt a kamaszlányt, aki voltam egykor. Mert ő ott van, és ha megtalálja az ember, sokkal könnyebb megérteni saját kiskamasz gyermekét. Eszembe nem jutott volna, hogy ehhez például gyermekkorom ikonikus filmje kell, hogy megértsem, átérezzem. És ezt is unokatestvérem súgta, amelyet még kisem tudtam neki fejteni, mekkora segítség volt. Hirtelen már nem akaratos, vitatkozó, játékos kis gyerekeket láttam magam mellett, hanem okos, a világra nyitott, információra, véleményekre szomjas, csillogó szemű, érdeklődő, érzékeny tiniket. Csak csendben hallgattam ahogy előadták véleményüket a filmről, meghatottságukat, izgalmaikat. Igen, valahogy ez kell ehhez a korszakhoz. Tudni figyelni, hallgatni, óvó pillantással követni és elengedni, és ha ők akarják, beszélgetni. Nagyon jó érzés, ahogy fekszenek az ágyamban és csillogó tekintettel néznek rám, egymás szavába vágva teszik fel a komolyabbnál komolyabb kérdéseiket és várják, hogy beszéljek. Nem leckét, betanult monológot várnak, hanem élményeket, véleményeket. Szerva itt, szerva ott. Nagyon jó velük kerekasztal beszélgetni. De azt is látom, ahhoz hogy két kiskamasz ezt kérje, hosszú út vezet, akárkit nem fognak meghallgatni.

Nem tudom, mit hoz a jövő, de egy biztos a továbbhoz, hogy mozgásban legyek, kellett az a felismerés, hogy megtiszteltetés és ajándék, ha az ember a kísérője lehet kamasz gyermekének, vagy inkább útitársa.