A tükörből egy napról napra szürkébb arcú nőszerű képződmény néz vissza rám, tekintete egyre üvegesebb, fakóbb. Mintha lassan lassan eltűnnék, felemésztene valami. Szeretném felnevelni a gyerekeim, tör fel ösztönszerűen a vágy. De erős bennem, hogy már nem akarok több bántást. És ez nem feladás, mert én még mindig küzdök. Csak az erő fogy, amiből emberfeletti van, és már a megtett út is az.

Ha egy bántalmazóról soha nem mondják ki, hogy bűnös, az áldozaton örökké ott marad a bélyeg: élénk a képzelete, depressziós, biztos még szerelmes, felnagyította, és igazából a szerepek fordítottak. Ha ez nincs tisztázva, az áldozat egyre jobban magára marad, már önmagát is megkérdőjelezi, és jobb esetben egy megtört emberként lézeng, rosszabb esetben ez felemészti és már nem is kell igazságot szolgáltatni, mert nem lesz többet, aki felemlegesse a bűnöket. Az utolsó tanú is eltűnik, és ugye a múltat nem kell háborgatni. Azért váltam el, mert elegem lett a bántásból. Ahogy ígérte, a válás beadásától még szörnyűbbé vált. Majdnem 3 évig éltem vele utána is egy házban, aztán feladva mindent megvásároltam szabadságom. Amiről azt hittem, meg lehet. De nem, hiszen a két közös gyerek örökké ellenem fordítható fegyverré vált számára. Mert amikor már szemtől szemben nem tudott bántani, velük és rajtuk keresztül tette. Rájött ennél jobb nincs, ebbe tényleg bele fogok rokkanni lelkileg és egzisztenciálisan is. És most jöhetnek a tanácsok: ne hagyd magad, ne engedd, építsd újra magad, addig teheti csak amíg hagyod, ha lenne egy új férfi melletted abbahagyná, stb. stb. Persze, ez így mind szép és jó, és én is megtettem, csak lépéselőnye van. A nekem okozott fájdalom teszi őt boldoggá. Tehát nincs határ, bármeddig képes elmenni. A gyerek félelme, fájdalma, szenvedése sem érdekli. Én viszont örökké őrlődöm miattuk, és ezért sosem tudom azt az arcom adni, amivel az ember az ilyen bántást kezelheti. Ha senkit nem féltesz, senkiért nem aggódsz, sebezhetetlen vagy. És az ő nevelési képességeit senki nem vizsgálja, egyetlen környezettanulmányt sem folytattak nála. Én viszont csak azt a tanácsot kapom mindenhol: „ne vegye elő a bántalmazott nő kártyát!”.  És pénzem sincs magamért küzdeni, bőven mindent felemészt a gyerekek ügye, lelkileg és egzisztenciálisan is.

Soha senki nem írta le, nem mondta ki, hogy bűnt követett el, még azt sem, nem helyes, amit tesz, tett. Persze, jöhetnek a mentegetőzések, anyuka nem azt az eljárást indította, nem azt mondta, nem tehetünk semmit a jogszabályok miatt, stb. stb. Pedig ebben a 6 évben volt, amikor hetente jelentkeztem a családsegítőnél, többször jártam a gyermekjólétnél, a gyámhivatalban, negyedévente bíróság. Már nem megyek jó ideje, úgy sem segítenek, még az iskola jelzését is kiforgatták, a rendőrét is gyorsan lepasszolták. Tologattak, pattogtattak ide-oda, megállapították a szülők közti konfliktus áldozatai a gyerekek. Kielemeztek, jobbnál jobb nevelési tanácsokkal láttak el. És igen, eltelik az a jó pár év és véget ér. Aha. De milyen áron, és a résztvevőkkel mi történik?! Pedig csak egyszer legalább le kellett volna írni, hogy ilyet nem szabad. Mert ezzel örökre az áldozaton maradt a kérdőjel és a bélyeg: felnagyította, élénk a képzelete, féltékeny. A bántalmazó pedig feljogosítva, továbbra is büntetlenül gyötörheti még a jogszabályok szerinti évekig az áldozatot. Húsvét után karácsonykor is le lehet „szűzkurvázni” és a gyerekek előtt mocskolni, fenyegetni, hogy börtönbe fog kerülni. Egy órányi ilyen hangnemű, kedves „simogatás a lelküknek” heteket vesz el a jókedvből, építkezésből és önbizalomból. Ez olyan, mint magos Déva vára. Amit raknak estig, leomlik reggelre. De ott is csak megtalálták a megoldást egy kisfiú bánatára sajnos.  

Bár számomra aktuálisabb most Harry Potter esete a „Hazudni bűn” karcolással, előbb utóbb a bőrünkbe ég. Épp tegnap este olvastuk a gyerekekkel és mind ugyanarra gondoltunk, ültünk, néztük egymást. Már ők is tudják, milyen, amikor nem hisznek nekik, és újra és újra el kell mesélni, és elfáradsz, a bélyeg pedig ott marad, hogy hazudsz, élénk a képzeleted. Mert a bántalmazó a minisztérium embere….

Ha sosincs kimondva ez, nincs igazságszolgáltatás, a bántalmazót a társadalom, a környezet elkezdi rehabilitálni. Mennyi idő kell ehhez? Kb. hat év. Akiknek addig kicsi kis kétségük is volt, hogy tényleg olyan-e, mint amit meséltek róla, itt megnyugtatja a lelkét „ááááá, dehogy, hiszen ez már olyan sok idő”. És a hatóságok, társadalom által szentesítve mehet minden tovább, míg az áldozat él. Utána meg már minek, hisz a múltat nem célszerű háborgatni, mindenki nyugodjon le.

Szuper minden szakmai írás, okfejtés a bántalmazásról, hogyan kell magunkat újra építeni, kilépni a bántalmazó kapcsolatból, stb. Egy bibi van. Én már kiléptem belőle, felismertem, megtettem. És a társadalomtól, közös segítségnyújtó intézményeinktől kértem a segítséget, melyben a bántalmazó végig dolgozott, dolgozik. Tudom, nincs vér, kék-zöld foltok, szexuális erőszak, nem csámcsogható és szaftos. Csak csendes gyilkos. És a bőrömbe égett „Hazudni bűn”