Mintha egy spártai erőpróba után állnék egy négysávos nyugat-európai sztrádán, és nem mernék beszállni a forgalomba. Mint egy a római Colosseumban edződött gladiátor a felcsúti stadionban. Állok és nézek, a fedélzeti számítógép mindenhol veszélyre figyelmeztet, újra kéne kalibrálni, és csak azt hallom: újratervezés! újratervezés! Nem merek elindulni és beszállni a forgalomba.

A sebek fájnak, de óvatos tempóban a leállósávról szemlélem a mellettem elsuhanókat. A szívem suttogja: szállj be, légy bátor! Az agyam visszatart, légy óvatos, jobb a leállósávban inkább másokat nézve, ott kevésbé sérülhetsz többé. De így sem jó. Érzem, hogy nem vagyok jól, valami hiányzik. Nem engednek a görcsök, megbetegítenek. Küzdöttem a nyugalomért, az életemért, most pedig nem merem élni.

Fura hasonlat együtt látni Rómát és Felcsútot, vagy akár az akadálypálya a sztrádával. De én minden nap így érzem magam az emberek között. Ami nekik megszokott és természetes, nekem sokszor álomvilág. Például szereted a családod, a barátaid, a rokonaid, mutasd ki, örülj; megalázón beszélt veled, mondd meg; megbántott, tudasd vele; elfáradtál, állj meg és pihenj; sok a teher, tegyél le belőle; időre van szükséged, mondd ki; gondolkodni szeretnél rajta, tedd meg; aggódsz érte, ne szégyelld; tetszik neked, tudasd vele; és még sorolhatnám. Valahogy a műszerfalam zúdítja rám a vészjeleket, tele vagyok piros lámpával és aggodalmakkal, félelmekkel.

Tudom, mi mindenen mentem át, hogy erős vagyok, hogy ezek nagy dolgok, de le kell szállni a való világba. A mindennapok nem ekkora horderejű érzelmekről, tettekről, döntésekről, és erkölcsi kérdésekről szólnak. Az ember gyarló, és nem mérhetek mindenkit a szerint, amiket én döntöttem. Kicsit több jutott dolgokból az életben, mint gondoltam volna. De ez nem alapozhatja meg a viszonyulásom, az értékítéletem a hétköznapokban emberekkel.

A sebek azért vannak, hogy emlékeztessenek, mi mindre vagyunk képesek, és mi minden van már mögöttünk. Túl kell lépni rajtuk, mint egy tetoválást viselni büszkén őket, és velük együtt továbblépni és élni. Számomra most ez olyan, mint ugrani a mélybe, az ismeretlenbe. Újratervezés!

Keresem az utam, és jó lenne megtanítani a szeretteim, hogy tudnak ebben velem lenni. Nehéz levetni a golyóálló mellényt és megpróbálni újra nélküle. De a társammá vált és eggyé is váltunk. Eddig nem igazán beszéltem, nem mondtam ki, ha fájt, ha rosszul esett, ha sok. Pedig nézem az embereket és látom, milyen könnyen kimondják, semmi görcs, félelem, rossz érzés nélkül. Engem a beidegződések visszatartanak, és ha most megnézem, a csatát önmagammal vívom. Pedig békét kellene kötnöm a vágyaimmal és a racionalitással.

A minap négykézláb másztam az iskolaudvaron lányom fülbevalóját keresve. És azt vettem észre, hogy kérés nélkül szülőkkel, gyerekekkel együtt keressük már. Pillanatok alatt, aki ott volt nekiállt. Nyeltem a könnyeim. Azt vettem észre, hogy dühösnek és mérgesnek, kétségbeesettnek kellene lennem, hiszen máskor az lennék egy ilyen helyzetben. De most a könnyeim nyelem, és semmi düh, elkeseredettség. Mert csodálatos érzés volt, hogy nem vagyok egyedül, és mennyi hasonló ember, más is érez úgy mint én. Hiszen számtalan helyzetben én is megtettem már. De most értünk teszik. Jó érzés volt, hihetetlenül jó. Talán ebből kellene erőt meríteni, és közben időt is adni önmagamnak.

Jó lenne visszatalálni a való életbe, hiszen jártam ott. Jó lenne rácsukni az ajtót a rémálomra, melyben éltem és elfogadni a segítő kezeket. Jó lenne hinni, újra bízni és nagyon akarni önmagamért. A lecke talán feladva, csak neki kellene látni. Első lépésként meg kellene dicsérnem magam, hogy a felismerésig eljutottam. Jó lenne, bízni abban, tényleg ez már egy jobb időszak, egy bátor, félelem nélküli!