2018. április 28.

Hónapokkal korábban kitaláltuk, hogy színházba megyünk a gyerekekkel, egy régen várt közös kedvencet nézünk meg. Valahogy én mindig rohanok és kapkodok. Most is úgy estem haza a munkából, és a színház bejáratánál tűnt fel, hogy eddig jó volt a vezetéshez a napszemüveg, de odabentre kevésbé lesz. A másikat sikeresen otthon hagytam. Hát, kezdtem érezni, nekem nem igazán akarnak ezek a dolgok összejönni.

Aztán beléptünk a színház épületébe, és pár hosszú perc után fejben és lélekben is orientált lettem. Tényleg megérkeztem. Sétáltunk, majd beülhettünk a helyünkre. Hirtelen a hely, a pillanat, a zene, a fények magukkal ragadtak. Kimondhatatlanul és elképesztően büszke és meghatott voltam. Magamra. Ilyen be kell vallani, fényévente történik velem, ezért is volt oly ritka pillanat. Mint egy film visszapörögtek az elmúlt egy óra történései és könnycseppeket éreztem az arcomon. Nem is kellett veszekedni velük, hogy ne sportcipőt húzzanak, vagy inkább szoknya legyen, mint nadrág. És ahogy ide beléptünk, mintha teljes áhítat lett volna úrrá a gyerekeken. Az alig egy órája még fűfoltosan trambulinozó vadócok, halkan, méltóságteljesen sétáltak. Eszükbe sem jutott futni, mászni az épületben. Idebent pedig a nézőtéren szépen, okosan ültek és izgatottan várták az előadás kezdetét. Csillogó szemmel, szinte levegőt sem véve, csodálattal merültek el a színház világában.

Hirtelen annyira büszke voltam. Tíz éve kezdődött az alkotási folyamat, hogy a jövő generációját formáljam. Ez egy szinte reménytelen szélmalomharc, ha bármikor megkérdeznek. Az, amitől kikészül, megőszül az ember. És tanulhatatlan. Most viszont megélhettem, hogy van ebben siker. De még mekkora. És mindezt egyedül elérni. Eszembe jutott, hogy holnap ismét kérdőre vonnak szülői képességeim felől, meg fognak alázni, teret engednek megint annak az embernek, aki lassan egy évtizede ezt élvezi. Vizsgázom majd emberek előtt, akik lehet azt sem tudják, milyen minden nap pihenés nélkül toppon lenni, megválaszolhatatlan kérdésekre válaszolni. Majd minderről vadidegen emberek előtt vizsgázni. Végig kell hallgatni, hogy teszem tönkre a gyerekeim életét, mit kéne másképp csinálni, és mi mindent nem látok át. És persze bármit mondok, az csak az egyik oldalnak számít, és nem igazságnak. Szóval, sokadik ilyen kör, miközben tudom, a gyerekek pont most vannak a legjobban, és ezért milyen kemény árat fizetünk, amit csak mi öten, hárman tudunk igazán. De tudjuk, mi lehetne helyette, és inkább ezzel egyezünk ki, mert tudjuk lehetne rosszabb, van rosszabb. Szóval, gyönyörködöm bennük, végtelenül büszke vagyok rájuk. És önmagamra, mert tudom, mi minden van mögötte, milyen út vezet odáig, hogy a gyerekekben ez a rajongás, tisztelet, érdeklődés, kultúra, szenvedély és áhítat meglegyen.

Szavak nélkül látom, hogy mellettem anyukám valami hasonlót lát és él át, és talán élete egyik legszebb születésnapi ajándékának örül. Papa pedig kint vár. Oly nehezen vált meg a csinos, délceg unokáktól. De anya csak négy jegyet tudott venni, és úgy félt a parkolástól a belvárosban. Szóval ő vállalta ezt a feladatot, mert tudta nagy pillanat lesz. És igen, kint várt minket mosolyogva, büszkén és boldogan. Alig várta az unokák csacsogó élménybeszámolóját.

Szülőnek lenni nem könnyű, sokszor teljesíthetetlennek tűnő vállalkozás, vállalás. Nem kedv és idő kérdése. Non-stop szolgálat és lassan, hosszú távon megtérülő alkotói munka. Egy igazán szép és nemes vállalás rögös úton.