Elveszett tíz év

Hosszabb kihagyás után végre sikerült a lassan 5-6 éve kialakult menetrendünkhöz visszatérni. Így ma az uszodában kisebbik szentem vízzel folytatott gyakori állóháborúját figyelve elmélázhattam. Küzdött, és nem adta fel. Megfogalmaztam magamban, a gyermeknevelés tipikusan az a dolog, amiben nem lehet a pillanatnyi állapotot látni. És semmi sem állandó. Látni kell a távlatokat, és micsoda messzeségek vannak…. Ahogy figyeltem most, amikor végre volt időm látni, és energiám is, csodáltam. Évekkel ezelőtt azt hittem, nem fog megválni a faltól, most pedig már a kötél sem vonzza. Annyira örültem, hogy nem adja fel, és újra és újra indul a hossz végén, és még ki is mosolyog, integet. Pedig, még egy órával azelőtt is arról győzködött, hogy ő nem akar úszni, és nem szeret úszni. Most pedig a végén még ráadást is kér a másik medencében. Amikor emlékeztetni mertem, ő el sem akart jönni, egy cinkos mosoly a válasz és elszalad élvezni a gyógyító vizes közeget.

Napok óta keresem a helyem, sőt, hetek lassan már. Nem tudom, mi bénít annyira meg, és zaklatja fel az éjszakáim. Őt nézve a vízben, és élvezve a másfél órányi nem rohanást, megfogalmazódott bennem valami. Öt éve megismertem a paplan alatt némán sírás után, milyen az, amikor annyira félsz, hogy hangosan koccannak össze a fogaid, vagy annyira remegsz, hogy nem tudod megállítani, mégis meg kell, uralkodni kell és önfegyelem. Nyolc éve egyszer már volt hasonlóban részem. Az autópályán jött rám az egész testemre kiterjedő remegés, a fogaim hangosan kocogtak. Az ijedtség és a félelem volt az oka, de nem kellett titkolni. Aki miatt kitört rajtam, zavartalanul horkolt mellettem, én pedig 24 órányi ébrenlét után vezettem, és igyekeztem mindezen úrrá lenni és a sötétben biztonságban hazavezetni kettőnket két gyermekünkhöz. Viszont öt éve hirtelen rá kellett döbbennem, a félelem nem látszódhat rajtam. Most is ki akart ugrani mellőlem az autóból, de már ismertem, felkészültem, időben lezártam az autót, és tűrtem az üvöltést, a nyálat, megvártam, amíg félre tudok állni. Aztán mindenkit biztonságba juttattam és egyedül vártam rá, néztem szembe vele. Nem tudom elfelejteni, amikor szerelmet vallott, majd felpillantott és ugyanazzal a hangsúllyal megkérdezte: „ma hányszor szoptad le az apádat?” Álltam és néztem, forgott velem a világ. Akkor már lassan több mint egy órája kattogott az agyam, és próbáltam túlélni. Azt hittem, aznap meghalok, csak azt nem tudom, mi által. Kés lesz, fojtogatás, vagy egyszerűen agyoncsap. Koncentráltam, nem sírhatok, ne kiabáljak, ne mondjak ellent. Győzködtem magam, hogy nem szállhatok szembe, mert akkor biztos tragédia lesz és van két kicsi gyerekem, hagynom kell, adja ki magából. Átölelt, szorított, én pedig arra koncentráltam, hogy ne érezze meg, mennyire remegek. Féltem, rettegtem, iszonyúan féltem. Hosszú órákig tartott ez. Közben telefonálgatott, és hallottam egyre dühösebb, nem csillapszik, nem nyugszik, a gyűlölet és az agresszió egyre jobban elhatalmasodik.

Aztán jöttek a szülei, beszéltek vele, majd mondták, nem hajlandó elmenni velük. Letettem a gyerekeket. Lefeküdtem, és odafeküdt mellém. Befeküdt mellém az ágyba. Annyira féltem, kocogtak a fogaim, remegtem. Emberfeletti önfegyelem kellett nem csak a testemet uralni, hanem a hányingert és undort is legyőzni. Másnap és utána végig kellett hallgatnom a családjától a kioktatásokat, hogy én vagyok a hibás, nem szabadott volna így közölni vele. Én vagyok a hibás, és ez hosszú évekbe telt, míg igenis tisztáztam magammal. Nem, nem vagyok hibás. Senkinek, egyetlen embernek sincs joga így bánni egy másikkal.

Az eltelt évek alatt utána még megtanított velem sok mindent, és sajnos a mai napig része az életünknek. Az igazságügyi és gyermekvédelmi rendszer kényszerít össze bennünket, szerintük ezekre a traumákra és bánásmódra szükség van a gyerekek életében.

Azt is tudom milyen, mikor feszül a nyakcsigolya és szorul a kar körülötte. Tudom milyen, amikor fújják az arcodba a füstöt és nem reagálhatsz, nem vehetsz levegőt, tűrni kell, mert pár méterre tőled ott van a két pici gyerek. Amikor ordítanak a füledbe, arcodba és a nyál ott fröcsög, de nem reagálhatsz. Annyiszor reméltem, hogy megüt, szinte könyörögtem érte, mert akkor tudtam, vége lehet. Öt éve megtettem, döntöttem, hogy kilépek. Nagy árat fizettem, fizetek ma is azért, hogy felismertem és léptem. Tíz év elveszett az életemből nőként, és sosem fog visszatérni. Elvette. De a legnagyobb baj nem ez, hanem, hogy az elmúlt öt évet a gyermekeimtől is elvette, és még ki tudja, mi mindent fog. Minden eddigin túl ez a legnagyobb fájdalom, ez a kibírhatatlan, hogy az ő fájdalmukkal bánt most.

Öt éve kezdtem, azóta a mélypontokon a rettegéssel teli éjszakákon, a bírósági tárgyalások megaláztatásain mindig feltettem a kérdést, megérte? Amikor szinte kilóra alkudozott a tárgyalóterem előtt, kitört belőlem a zokogás, nem bírtam tovább. El akartam futni a folyosóról, hogy ne lássa, mert tudtam, ettől lesz boldog. Az ügyvédem, rám nézett és sosem felejtem el ahogy mondta: „ne, látnia kell, mit tett, mit tesz” De én menekülni akartam, már akkor tudtam, ezzel teszem boldoggá. De megfogalmazni nem tudtam, megérte-e. El kellett telnie öt évnek, hogy eljöjjön az a pillanat, amikor azt mondtam, IGEN! Nem csupán évek, rokonok és barátok is elvesztek. Hisz neki minden vendég teher volt, minden ünnep teher, nem létezett olyan ember, akire nem fröcsögött volna. Szépen lassan egyedül maradtam szinte. Most végre újra megtelt a ház kedvenc ünnepemen, mint réges-régen. Sütöttem, főztem, csomagoltam, és örültem. A legszebb pedig a gyermekeim öröme és ajándéka volt. Az ünnepeket végig zeneszó kísérte és mosoly és öröm és szeretet. Különleges és csodálatosan személyes ajándékokat kaptam, amikre nem is vagyok érdemes. És akkor értettem meg, hogy megérte! Igen, ez vagyok én, és ezt szeretném, hogy így nőjenek fel a gyerekeim, és láttam, már értik a különbséget. Amit kaptam tőlük, egyértelműen az volt, hogy ők megértették, elértem, amiért tettem.

Nem vagyunk a végén, és nem is látom azt. De volt értelme bármilyen kemény árat kellett fizetni, kell fizetni. Fáradtan, de túl kell látni a pillanaton, a messzeséget figyelni. Furcsa ez a fordulat, ahogy az úszás örömétől eljutottam életem legszégyenletesebb pillanatáig. De sajnos, a mi életünk gyermekeimmel és szüleimmel több, mint öt éve így telik. Egy csodás együtt töltött nap végén meg kell élni, ahogy a gyermeken szorítja a kezem és könyörög a segítségért, és pillanatok alatt a boldog, önfeledt gyerekből szomorú szemű felnőtté válik. És ez megtörténik velem és szüleimmel is, mert amikor szülővé válunk, mintha a szívünk tényleg a testünkön kívül dobogna. Feladtunk már mindent, amit ember tehet fizikailag, anyagilag, méltóságban, még sem óvhatjuk meg, akiket a legjobban szeretünk, még a fájdalmukat sem csillapíthatjuk.

A blogot, mikor elkezdtem, nem ilyen mélységeket terveztem, és nem ilyen lehangoló írásokat. Terápia lett keményen, ahogy elveszett és megtalált unokatestvérem kérte. Talán az egyik legnagyobb ajándékom és példám ő. Mert a terápiaként írtak végén kell valami előremutató felismerés, tanulság. A karácsonyunk, a barátaim ajándékai, az idejük, amit kaptam tőlük, és unokatestvérem visszatérése életembe, mutatott valamit. Azt írtam, nem csupán évek vesztek el, hanem rokonok, barátok. De most jöhettem rá, hogy visszatérhetnek. Hiszen, ennyi év utána, sokakat visszakaptunk, pedig már nem reméltem.