Hamarosan itt a kedvenc ünnepem. Persze rohanás, az utolsó percig dolgozik az ember, és a feje tetején áll a világ, mindenütt tömeg és mindenki mintha a világvége érkezne, és megállna az élet.

De tényleg megáll szerintem egy percnyire hamarosan minden. És pont ezt szeretem benne. Amikor nem kifelé, hanem egymásra nézünk, keressük, kutatjuk, milyen is volt az évünk, mennyi jó történt velünk, szeretteink mitől lennének boldogok, hogy csalhatnánk barátaink arcára mosolyt. A legjobb kommunikációs tréning.

Az adventben is ezt a várakozást, készülődést szeretem. Sokszor úgy gondoltam, a gyerekeim nevelése a fal felé elmotyogott mondandó, az egyik fülükön be, másikon ki. Mégis eljött az a korszak, amikor azért látom meg-megcsillanni ezt a sok pusztába kiáltott szót, példabeszédet. Eljött az idő, hogy a karácsonyban azt várják, hogy együtt legyünk, találkozzanak a rokonokkal, unokatestvérekkel, együtt énekeljenek, zenéljenek. Látom ahogy készülnek, izgatottak. Kérik a közös süteménysütő délutánt. Este bebújnak mellém és karácsonyi mesék kellenek. Pedig komolyan azt gondoltam, ezek az én szertartásos erőlködéseim évről-évre.

Figyelem az embereket és mindig rájövök, hogy a világ még nem elveszett, mindig van egy-egy jelenés, hogy a szeretet ott van, és ahogy nekem, úgy hiányzik másnak is. Rossz napjaimon szinte elsírom magam egy-egy ügyintézés közben, amikor bután, lekezelőn bánnak velem. De amikor már siratnám a kedves szó halálát a világban, jön egy fordulat. Mert hiszem, hogy a kedves és jó szó nem kerül semmibe, és aki adja annak is jobb lesz tőle. Az adventi készülődés sok ilyen megerősítést hozott, amiért nagyon hálás vagyok. Valahogy a végén minden kikerekedik, és jólesően elcsendesedik egy kis időre.