A lift ajtaja becsukódott, az én térdeim pedig összecsuklottak és a hideg kövön találtam magam a kórház egy elhagyott, ismeretlen lépcsőházában. Fizikai fájdalommal járt, ahogy feltört belőlem a sírás, éreztem, akkora érzelem akar előtörni belőlem, amit nem bír a testem. Nem tudom, mennyi idő telt így el, szinte oxigén nélkül, de hirtelen belém hasított, mennem kell.

Messze tudtam parkolni és igyekeznem kell. Most lemehetek azért a hülye fülhallgatóért, amit elfelejtettem felhozni reggel érkezéskor. Most amíg nincs mellettem. Mint egy kutasz droid, körbejárt tekintetem és már indultam is a lépcsőn lefelé, ösztönből haladtam egyik folyosóról a másikra, míg végül levegőre értem. Senkivel sem akartam beszélni, nem akartam szokásos mondatokat hallani, amit én most érzek az elmondhatatlan és megnyugtathatatlan. Az egyetlen, ami erőt ad, az a megingathatatlan hitem. És ezt nem lehet szavakba önteni, ezért tart fogyatékosnak volt férjem. Csak mormolom magamban az imákat, a könyörgéseket és megyek előre a parkolóban, veszem ki a fülhallgatót. Néha erőt vesz rajtam és feltör a zokogás belőlem, nem érdekel, ki látja, senki nem érdekel. Csak az, mire kijön a műtőből, ott legyen a fülhallgató.

Nem találtam a helyem az osztályra érve, sehol sem volt jó. Találtam egy helyet a folyosón, ahol rögtön látom, ha visszatolják, és nem szegeződik rám minden szempár. A saroknak dőlve hagytam, hogy a könnyek folyjanak az arcomon, valahol engedni kellett a feszültséget és fájdalmat. Nehéz bárkit műtőbe kísérni, de különösen a gyerekünket. Nem először teszem. Annyira bíznak bennünk, kérdeznek, elhisznek, feltétel nélkül. Óriási felelősség ez. De rajtam még annak a súlya is ott van, hogy tudom, ha sikeres is lesz, meghurcolnak érte. Ez még egy mázsás súly a vállamon.

Mert az apja nem fogja ennyiben hagyni, de tudom, és megkérdőjelezhetetlenül tudom, szükséges volt és már elkerülhetetlen. Újraéltem, ahogy reggel elindultunk, az utat kettesben idefelé, a parkolóban a nehéz perceket, amikor először sírta el magát izgalmában és meggyőzni, legyünk túl rajta. Holott én is tudom, milyen nehéz és félelmetes mindez. Közben zakatol bennem, mennyivel jobb lett volna mindezen korábban túllenni, amikor még nem látja át ennyire, nem éli ennyire meg. Annyira sajnáltam, de nem merülhettem el, mert fel kellett cipelni a cuccokat és időre odaérni. A szobában még bemutatkozni is elfelejtettem, annyira csak a fiamra koncentráltam. Gyorsan elindítani egy filmet, hogy eltereljem a figyelmét, hogy bezárkózhasson a sok ember között a kis világába. Sokáig tartott. Közben mellette zajlott az élet, de próbáltam elterelni és lekötni a figyelmét.

Aztán indulás, a tablettát sikerült víz nélkül lenyelni. Siker!!! Hisz ettől is félt, de jól belebeszéltem szegénybe. Ő pedig csak kérdez, és esdekel a megnyugtatásért: „Ugye elalszom most, ugye mire a műtőbe érek már aludni fogok, ugye nem fog utána fájni rögtön…..” És nem mindegy mit mondok, őszintének és megnyugtatónak kell lenni, mert emlékezni fog rá, fel kell készíteni. Aztán indulás a lifthez, csak beszéltem-beszéltem, mert persze cseppet sem nyugodott meg és álmosodott el a tablettától és fogtam a kezét és néztem a szemébe. Azt se tudtam merre megyünk, hol várunk, állunk. „anya szeret, anya veled lesz, ha nem látsz, akkor is; álomrandizunk ahogy megbeszéltük a siklósi várban, megnézzük a Tenkes kapitánya helyszínét, tudod a bástyánál; mutasd meg a legókat amit építettél a doktor néninek és bácsinak; jegyezz meg nekem mindent, amerre mentek és ahol leszel, hogy majd el tudd mesélni….” és még számtalan hülyeséget hordtam össze, csakhogy ne sírjon és igyekeztem beszéltetni.

Közben az egyik lift sem működött, újabb folyosók jöttek, csak beszéltem és fogtam a kezét és mentem velük. Egyre érezte a feszültséget és sírt, már én is majdnem. Végül komolyan belenéztem a szemébe, átöleltem az ágyban és kértem, ha sírva kell elengednem, nekem nagyon nehéz lesz. Pedig ő hamarosan alszik egy jót, de én ébren leszek. Abban a pillanatban abbahagyta, adott még sokadik puszit és szorosan átölelte a nyakam, fogta a kezem, ahogy begurították a liftbe és beszélt a nővérekhez micsoda jó legói vannak, aztán szépen elengedte a kezem, nehogy a lift odacsukja.

Akkor abban a percben és az elmúlt egy hétben is lenyűgözött a fiam intelligenciája és a tőle kapott szeretet. Csodálatos, megismételhetetlen ajándék volt ez számomra. Annyira bízott bennem, és értette, amit mondtam, kértem, még a legnagyobb fájdalmak és ijedtség mellett is. Sokszor azon sírtam el magam majdnem, amilyen csodálatosan hallgatott rám és csinálta, amit kértem. Amikor elmúlt a fájdalom, vagy a helyzet, rám nézett, elmosolyodott és megpuszilt, megköszönte.

A folyosón lassan, ólomlábakon telt az egy óra, egyre nehezebb volt ott egyedül, már minden idegesített. És hagytam a könnyeket, mert tudtam, ha visszaér, már nem lehet sírni, előtte nem, mert nekem kell erőt és bátorságot, nyugalmat adni. Meg is érkezett és rögtön magához tért. Nem volt egyszerű, nagyon fájt neki. A mellettünk fekvő pici gyermek anyukája segített és kérés nélkül ölelte, míg átöltöztem, hogy mellébújjak, és beszélt hozzá. Annyira sajnáltam, úgy éreztem, most mindenben csalódik, amit ígértem, hogy használ a fájdalomcsillapító, és az altatás. A szívem szakadt. De aztán hamar jöttek a nővérek és orvosok, és kérés nélkül kapott fájdalomcsillapítót, persze idő volt, míg hatott. Addig a kedvenc filmje és folyamatos beszéd, csak mondtam, beszéltem, tereltem el a figyelmét. Tudtam, az egyetlen, amire ő hallgat a hangom, neki most ennél jobb gyógyszer nincs. Egy igazi hős volt a karjaimban. Közben jött az orvos és a következőt mondta: Asszonyom, gratulálok, az anyai ösztön zseniális volt. Egy rákot megelőző állapotot találtunk, de már rendben van. Jól döntött.

Akkor ott bennem, csak az tudatosodott, hogy túl vagyunk, és hosszú évek fájdalmai érnek véget a fiamnak, és még időben. Ő is ugyanolyan kisfiú lehet, mint a többi. Bocsánat, nem, csak hasonló, mert ő az én rendíthetetlen, csodálatos, megismételhetetlen ólomkatonám.

Ahogy a fájdalomcsillapító hatott, szépen megnyugodott. Majd a következőket mondta: Köszönöm, hogy túl vagyok a műtéten, már csak apától félek.

Döbbent csend lett úrrá a kórteremben, pedig voltunk páran, és tudom, hogy hallották. Nyeltem a könnyeim, és bevallom a dühöm is. De én már nem az apjára voltam dühös, azon már rég túl vagyok. Sokkal inkább az jutott eszembe, ahogy másfél éve a megyei gyerekjogi képviselővel együtt az illetékes gyerekvédelmi, családsegítő szakemberek az esetkonferencián asszisztáltak neki megakadályozni a kitűzött műtétet. Bármi lehetett volna, mennyi fájdalom azóta a fiamnak, és micsoda tortúra. Ők azóta erre nem gondolnak, és soha senki sem fogja őket számon kérni.

Éjjel az ágy mellett egy matracon feküdtem a földön, bevallom, nem igazán ment az alvás. Ahogy néha felpillantottam az ágyra, ő nézett mosolyogva rám, néha arra ébredtem simogatja a fejem. Ezt csak én kaphattam, és én tudom milyen. Ez a kettőnk útja volt.