Két gyerek mellett sokszor egy kalitkában csücsülő, sokszor mérgében ugráló papagájnak álcázott teremőrnek látom magam. Manapság ha ezt a képet magam elé képzelem, a kemény helyzetekben elnevetem magam. Ők persze nem értik miért, de nekem elég, hogy kizökkenjek a szituációból és más hangnemet üssek meg. Úgy érzem, sokszor bizonyos utasítások a 10. elhangzáskor és a magasabb hangfrekvencián sem jutnak el hozzájuk, megvárják míg totálisan kifordulok magamból. Egy személyben vagyok Nanny McPhee, Dr. Dolittle, ápolónő, pszichológus, tanár, edző, dietetikus, és legfőképpen édesanya. Mert persze idilli családként nekünk is van egy kutyánk és egy macskánk, akik túlélésüket szintén tőlem várják hármunk közül.

Szóval, a papagáj-teremőr lelke sokszor sikít a füzetben látott helyesírási hibákon, és a motyogva felmondott leckéken. Hisz több mint 10 éve minden este mesét olvasok, egyre fogynak a könyvtárnyi olvasnivalók a polcról. A nap nagy részében kérdésekre válaszolok, sokszor szimultán. Épp múltkor láttam, mellettem összemosolyogtak az emberek, ahogy felváltva válaszolgattam hosszú perceken át a gyerekeimnek. Már elég magasröptűek és mélyrehatóak ezek a kérdések, komoly agymunkát, és emlékezőképességet követelnek a görög mitológián át, a földrajzon, az amerikai függetlenségi háborún keresztül a hidegháborúig. Vagy, miért énekli azt a musicalben a szereplő, és miért van az a fordulat a történetben. Ha filmet nézünk, egyik kérdés jön a másik után, csupán az a szerencsém, hogy én már láttam őket. Egyre többször dobom vissza nekik, ha már elfáradok: Miért kérdeztek tőlem ilyeneket?! A válasz lehengerlő, de súlyos: Mert te mindent tudsz. Ami egy cseppet sem igaz, inkább csak próbálok mindenre választ találni. És a mérce egyre magasabbra kerül, nekem pedig haladnom kell. Amilyen pimaszok, ha kiszalad a számon, jó-jó próbálok, visszadobják a labdát: „Anya! Tedd, vagy ne tedd, de ne próbáld!”

Amikor a leckével és a tanulással küzdünk, néha én is elkeseredem persze, hogy bizony minden erőfeszítésem ellenére sem lesznek a jövő Nobel díjas tudósai és orvosai, jogászai, felfedezői gyermekeim. Senki sem tudja, mi lesz belőlük. Viszont amikor egy kicsit lazább napom van, ha van kis időm rácsodálkozni, igazán minden idegszálammal velük lenni, meglátom a legfontosabbat. Ez pedig a tudásvágy. Minden kérdésük mögött hatalmas érdeklődés van, és nem felejtenek, összerakják őket.

Örömet szerettem volna szerezni fiamnak, és elvittük a Szépművészeti Múzeumba Bécsbe. 5 órán át megállás nélkül mentünk. A legtöbb időt az ókori részen az egyiptomiak és görögök között töltöttük. Amikor pedig a festmények közé értünk, leült a hatalmas teremben középre, és csodálta a falakon lévő műalkotásokat. Olyan áhítat és a világ teljes kikapcsolása volt az arcán, hogy én csak őt láttam, számomra is megállt az idő. A nővére is végig jött velünk, ő pedig felfedezett nekünk minden plusz szolgáltatást és friss háttértartalmat. Egyik gyerek húzza a másikat maga után, egyiküket ez, másikat az érdekli. Az én agyamat pedig Magne B6 nélkül is frissen tartják.

Igen, fontosak a jegyek, házi feladatok, a teremőr nem pihenhet. Néha korholni kell, ösztönözni, bíztatni, dicsérni. De ami ebben erőt ad, és okot a mosolyra, hogy a kalitkában lévő papagáj megjelenjen, az ez a tudásvágy. Amikor megcsillan bennük a sok kérdésre adott válaszokból, a mesékből, közös filmnézésekből, zene hallgatásokból megmaradt információkból összeálló kép, és látom a szemükben a csillogást, a felismerés és tudásvágy kérdő és izgatott tekintetét.

Elképzelhetetlen öröm, büszkeség amikor takarítástól, főzéstől elfáradtan leülök és az új világról, a szabadságról, felvilágosodásról kell beszélnem két hatalmas szempárnak. És értik, kérdeznek, vágynak erre az érdekes okfejtésre, mert láttak valamit, amiért ez most érdekes.

Amikor lányom a történelmet kezdte tanulni, elkeseredtem. Kikérdeztem, és láttam, nincs lelkesedés, nagy szenvedés elé nézünk. Elkezdtem neki logikusan összerakni egymás után szépen a leckéket, és láttam ahogy kirajzolódik előtte a fonalként egymásba szövődő emberiség történet. Már nem csupán információ, adathalmaz volt előtte, és olvasandó lecke, hanem Történelem, amelynek ő is része.

Természetesen ehhez idő, még több mega-giga adag türelem, jó pár segítő kéz szükséges. De akadnak ilyen pillanatok, csak vegye észre az ember, mert ez erőt ad a cseppet sem szürke, inkább hupilila hétköznapokhoz.