Hetedik napja nem tudok a fiamról. Szerda óta próbálom elérni az apját telefonon, mert megígértem, hogy szerdán és pénteken beszélünk. Apjának még egyik nap sem sikerült felvennie, vagy visszahívnia, vagy sms-re válaszolni.

Sok gondolat kavarog bennem. Egy különösen megfogalmazódott. Lassan 12 éve feladatom, hogy szavak nélkül értsem, mit szeretnének gyerekeim, hogy vannak, mi fáj, mi a probléma. Azért írom, hogy 12 éve, mert már a védőnő, a szülésznő és az orvos is engem kérdeztek, mit érzek, hogy van a baba. Akkor még számított, mit érzékelek. Most, mikor már beszélnek, nem számít.

A gyermekjólét, a gyámhivatal és a családsegítő szakemberei simán kétségbe vonhatnak, és azt mondhatják, túl érzékeny vagyok, és nem szabadna ennyit foglalkoznom velük. Felháborít és dühít, hogy mindez megtörténhet. Hogy merik kétségbe vonni, amit látok, érzek velük kapcsolatban?! A szavak becsaphatnak bárkit, de a szemük, a rezdüléseik, a viselkedésük nem. Négy éve minden tőlem telhetőt megteszek, hogy érvényre juttassam, mi a baj. De ez egy szélmalomharc. Ebben a rendszerben, csak időhúzás, aktatologatás és statisztika létezik. És eljutottunk idáig, hogy egy 9 éves kisfiúval nem beszélhetek. Ő úgy ment el, hogy megegyeztünk, hívom. És tessék, nekem pedig nincs eszközöm és lehetőségem.

Eddig tűrtem a megalázó környezettanulmányokat, hogy megnézték újra és újra más-más hatóságok hogyan élünk, hol élünk, mennyit keresek, mennyi a szüleim nyugdíja. Mindezt persze a másik félnél nem kellett. Csak engem kellett és kell vizsgálni. Hogy utána le lehessen írni, minden rendben, majd kipipálni a statisztikában, hogy a kérdés megoldva. Jelentem, nincs megoldva. És most bevallom, minden környezettanulmány megalázó volt és szörnyű.

Mindenki lelkiismerete tiszta és nyugodt, hisz elmagyarázták maguknak: tehetetlenek vagy mindent megtettek. Csak az enyém nem, és ember nincs – ellenségem sem-, akinek azt az érzést kívánom, hogy az egyik gyereke mellette, a másikról azt sem tudja, hol van. 14 napig nem tudhattam….