Az elmúlt években sok mindenen átmentem, úgy érzem, életre ítéltek. Túl kellett élnem, hogy talán talpra álljak és ebben a helyzetben beszéljek. Valamikor sokan hallgattak, figyeltek rám, sőt mondhatni követtek is. Aztán az életem egy furcsa kanyart vett, amit én így utólag elég későn fedeztem fel. Szóval életre ítéltettem, és mintha már derengene talán miért. Mert minden helyzetben meg kell találni azt, ami előrevisz és tovább segít. Talán a cél, hogy beszéljek mindarról, ami történt, amin átmentünk. Mert nem vagyunk egyedül, sokan vagyunk hasonló cipőben, és kellenek az előremutató, biztató példák. Van az az élethelyzet, amelyben ez segít mindig egy nappal tovább. Bevallom engem is.

Az eltelt évek nehézségei sokakat lemorzsoltak mellőlem, de még talán többeket hoztak. Oszloperdőként tartanak barátok, rokonok felváltva. Közben pedig sok sorsot ismertem meg, amelyben nem lehet női és férfi sztereotípiákat vonni. Elváltam, ami úgy gondolom, önmagában tragédia, de én döntöttem így. Ez nem lenne nagy történet. Az már igen, hogy lassan öt éve élünk gyermekeimmel a családsegítő, gyermekjólét, gyámhivatal és bíróság útvesztőjében. Mert voltam annyira naiv és bárgyú, hogy azt gondoltam van segítség.

Mi több, munkám révén éveken át kommunikáltam ezt, és küldtem ebbe az útvesztőbe segítségkérő embereket. De az utolsó mondat idén, amikor úgy éreztem, csak a saját utam van: "anyuka túl sokat foglalkozik a gyerekeivel, megvan kezük lábuk, nem kellene". Na, ez köszönöm, de nem segítség. Főleg, mindezt egy nem általam kért rendőri intézkedés után, a gyermekvédelem pszichológusától. Elmenekültem egy ember elől, és most végig kell néznem, a "szakemberek" asszisztenciája mellett, hogy ugyanazt teszi a gyermekeimmel, mint velem. Nem adom fel, de úgy tűnik, újra és újra túl kell élni.

A mély írásoknak még nincs itt az ideje, bár lehet előbb jönnek majd, mint azt gondolom. Egyelőre csak szöszmöszölök, és próbálom egyedülálló anya életem apró szösszeneteit megosztani. Mert nem beszélünk róla, de jómagam is tudom, mennyire jól esik, amikor valaki pont azt fogalmazza meg, amiben azt hittem, csak én vagyok képes elbotlani, belefutni. És nem, és ez nagyon jó érzés.

Amikor a munkahelyemen elmesélek egy sztorit saját gyarlóságomról, látom a felszabadult  és megkönnyebbült mosolyt anya sorstársaimon, hogy te is, ti is. És mintha mázsás súlyként gördülne le vállukról, hogy nincsenek egyedül, és ebben az eredménykoncentrált, elvárásokkal teli világban más is megbotlik. Vagy éppen hasonlóan idétlennek, hülyének és feleslegesnek látja azokat az elvárásokat.

Talán az egyik fő gond, és ebben jótét társunk a virtuális világ, hogy nincs időnk leülni, kávé mellett botlásainkról, gondjainkról beszélgetni. Mert gyermekeink pont abban a korban vannak, amikor nekünk keményen dolgozni kell, rohanni egyik helyről a másikra, a bevásárlás is kötelező és nem shopping. Mint egy száguldó szuperszonikus űrrobot tesszük a reggeli felkeléstől az esti lefekvésig dolgunkat. És közben újra járjuk az iskolát, újra tanuljuk a szorzótáblát, a ragozást, a helyesírást és az idegennyelveket.

Egy anyának a gyermeke 8. életkorától már simán járna a logisztikus, családterapeuta, és marketing diploma. Mert valljuk be a napi programok koordinálása kívülről nézve már lenyűgöző, nem is beszélve a probléma- és konfliktus-elhárításról a játszótéren, iskolában, és a testvérek között. Annál jobb gerilla marketing pedig nincs mint meggyőzni a gyereket, hogy megegye az egészséges ételeket, vagy bevegye a gyógyszert, elhiggye, hogy a tanulás üdvözítő tevékenység, és a kötelező olvasmánynak is haszna van. Ez mind mind ott van az anyák vállán. Vagy az anyaszerepet felvállaló apákon, nagyszülőkön.

Ilyen és ehhez hasonló gondataim vannak, és szeretnék mindenkit bátorítani, esetleg megkönnyebbülő könnyeket csalni miközben az én napi küzdéseim is ezáltal közvetett értelmet nyernek.