Az elmúlt években, ha náthás voltam, lázas, köhögtem, fájt valamim, maximum 1-2 napot, ha otthon voltam, de minden reggel elindultam a gyerekekkel az iskolába, aztán dolgozni. Nem lehetek beteg, különben is ez csak lelki gyengeség, az idegi feszültség, és egy kis nátha, torokfájás, nem dönthet le a lábamról. Igyekeztem mindig éjjelente kikúrálni magam, gyorsan túlesni ezen. A napot túl kell élni, éjjel megpihenni picit. A szabadságok a tárgyalásokra kellenek, nem erre hosszú ideje. És most fél év alatt jutott vagy 4 belőle, és nem is volt könnyű felkészülni, túltenni rajtuk magam. Bá azt gondolom, van amin sose lehet.

A karácsony volt most az első, amikor éreztem, nem megy már ez olyan könnyedén. A lázak egyre magasabbak lettek, és hosszabb ideig tartottak. És át kellett adnom a karácsonyfa díszítését, a főzést a szüleimnek. Én a takarítással kimerültem teljesen, és csak rázott a hideg. De következő napra újra és újra összeszedtem magam, mert ráadásul jött a volt a férjem, a gyerekekben tartani kellett a lelket, simogatni, szeretni, bátorítani őket. Betegségnek, gyengeségnek ebben helye nincs.

Most nem volt mese, annyira ledöntött a betegség, hogy eljutottam az ultrahangra. Az orvos nagyon kedves volt, nagyapai figyelemmel fogadott. Amikor kimondtam, először decemberben voltam rosszul, megdöbbent. Éreztem még erősebben nyomja oda az ultrahang fejét a nyakamhoz, és közelebb ment a monitorhoz. Nagyokat sóhajtott, behívta a vérképem. Én pedig oldalra fordítottam a fejem, és eszembe jutottak a gyerekeim. Hogy mondjam meg majd nekik? Nekik még pár évig kell a védelmem, más nem fogja, nem teheti. 7 éve harcolok, egy-két csomó, gyengeség nem veheti el a védelmező karok éberségét, erejét. Láttam magam előtt a két kis kétségbeesett arcot, akik számára az anyagrizzly vagyok jó ideje. A bizalom, a biztonság, a megtestesült feltétel nélküli szeretet, a kérdések célpontja, a mindenség, mint a kotlóst úgy követnek a drágák mindenhova. Aztán a főnökömet láttam, hogy mondom meg neki, nem tudok többet dolgozni. És könnycseppek gördültek le az arcomon, és éreztem egy kedves, megnyugtató simogatást a karomon. Nagyapásan megnyugtatóan csendült a hangja. 3 centisek a csomók, ki kell vizsgálni, de az alakjuk biztató, hogy nem rosszindulatú, és a hasam rendben van. Annyira jól esett akkor ott abban a csendben, a pillanatban, ahogy beszélt, ahogy nézett, hogy kérdések nélkül elmagyarázta, elmondta. A hangja, a megnyugtató atyai kedvesség gyógyír volt számomra. Úgy éreztem, bármi jön, megoldom. Mindig ebben hittem, ez tartott eddig egyben. Az ember, az emberrel, hogy beszél, mennyi időt szán rá, képes-e nyugalmat, együttérzést sugározni, közvetíteni. A legjobb pillanatban kaptam meg.