Az elmúlt évek reggeli mantrája „Istenem adj erőt és adj hitet!”. Szinte kivétel nélkül így indulnak a hétköznapi reggelek. És a nap végére mindig konstatálom, hogy a Jóisten ehhez a naphoz is éppen eleget adott. Mint egy elhasznált lábtörlő, jelenleg úgy érzem magam, és próbálok fényév távolságban gondolkodni minden nap, és megérteni mindennek a miértjét, jelentőségét, hasznát. De reggelente a legnehezebb, esténként pedig a hiányokat nehéz elfogadni. Mi hiányzik a legjobban?! A társ, a partner. Akihez még ha hisztis is vagyok, de a fejem odahajthatom, és együttérez csemetéink ügyében.

Ha mély filozofikus eszmefuttatásokat bonyolítok magamban, látok értelmet a mindennapi küzdésben, a napi szentbeszédekben gyermekeim felé kitartásról, egymás iránti szeretetről-odafigyelésről, tanulásról, szorgalomról. De a hétköznapi hajtásban, és főleg reggelente, az egészet értelmetlen és felesleges szélmalomharcnak érzem. És igen, elvesztem a türelmem. Csapkodok, kiabálok, mérgelődök. Mert sokszor a fáradtságtól már nem bírom kivárni, hogy 10. emlékeztetőre sem reagálnak, és inkább megcsinálom, feladom rá, engedek neki. Tökéletesen jól érzik ezt a kifárasztásos taktikát. Persze minden már gyermeket nevelő és nem nevelő felnőttnek, és neten olvasható cikkben van egy jó tanács, mit is kéne tenni, vagy nem tenni. Hagyd a gyereket, légy következetes, ha nem engedelmeskedik, hagyd ott, stb. Hát, az enyéim tökéletesen tisztában vannak vele, hogy hiába mondom, úgy sem hagyom otthon, meg kell várjam elkészüljön, mert nekem is munkába kell mennem, és egyedül otthon nem hagyhatom, illetve az igazolatlan óra is nekem lesz kellemetlen. És az új cipőt, nadrágot úgyis meg kell vennem neki, mert lyukasban, kinőttben nem járhat. Reggelente azt érzem, én vagyok az egyetlen szülő, aki képtelen higgadt, türelmes, mosolygós, vicces maradni kiskamasz csemetéi mellett. 

Szóval, a reklámokból látott reggel nutellával, mosolygósan, viccelődve készülődik és indul a család, nekem nem megy.  Reggel fél nyolckor meggyőződésem, hogy én vagyok a legszörnyűbb anya a földön, amikor gyerekeim előveszik a hegedűt, vagy leülnek a zongorához, vagy éppen tizedszer könyörgök nekik, hogy tegyék már le a könyvet, mert már a cipőket kellene húzni, és indulni. Az autóba zuhanva, és az iskola előtti puszikat ellehelve a nap egyik legnehezebb és mégis legfelemelőbb pillanatát élem meg. Elég erőt, hitet kaptam, ma is beértünk csengetés előtt, és épen. Mindenkinek megvan szeme, füle, keze, lába. És nagyon büszke vagyok magamra akkor, csak én. Senki nem tudja, ez nekem mekkora sikerélmény minden áldott nap. Az a visszajelzés pedig még többet ér, hogy engedem őket, menjenek csak a barátokkal maguk az iskolakapuban, de még visszalépnek egy puszira. Itt jön egy kis visszacsatolás, hogy borzalmas, elviselhetetlen, és bukásra álló házisárkány anya vagyok, de mégis megbocsájtják ott ezt nekem. És persze én is nekik ott. Azok a puszik, a kölcsönös dicséretek, és jelzés, hogy kellünk mi egymásnak. Mindez kitart a műszak végéig, amikor is kezdjük este újra egy más frekvencián.

Jó lenne néha, ha minket szülőket is megsimogatnának, azt mondanák, jól csinálod! A mai reggelből is kihoztad a maximumot, és jó lesz ez fényév távolságból. Legalább mi tartsunk össze, és ne felejtsük el pár év, évtized múlva, hogy voltunk ám mi is reggel rikácsoló és rohanó szülők, és a mi gyerekünk sem matekzseninek, bankárnak, vagy cukrász mesternek született, tökéletes-sportos-egészséges alakkal és udvarias-illedelmes-türelmes természettel. Mert ilyen nincs, csak ahogy a dackorszakot, hisztirohamokat, hasfájást elfelejtjük, úgy nem emlékszünk már erre az idegtépő korszakra sem. Mert a végén mindig kerek minden, csak legyen idő átgondolni nem gyorsreagálású hadtestként.