Évek óta ülök a medence partján és nézem hasonló párás tekintettel, mint a reklámban a modell, a jövő bajnokait. A különbség csak nüansznyi. Én az egész napos rohanástól csapzottabb vagyok és fáradtabb, és nem a jövő bajnokait látom, hanem a gyerekeim. De a tekintetem tényleg párás, és nem az uszoda levegőjétől.

A medence mellett hasonló anyukákat és apukákat, esetleg nagyszülőket látok. Sokakkal az évek alatt mosolybarátok lettünk, azaz ismerősen és néha bizony együttérzőn mosolygunk össze. Mindannyiunkat ugyanaz vezérel évek óta, mert akit nem, nem marad ilyen kitartóan hétről-hétre. A minap elnéztem a fáradtan mosolygó és roppant büszke társaim a partról. Rengeteg a vállunkon az elvárás, és péntekre vagy csak így estére mindannyian kimerülünk. Túl a reggeli iskolába-óvodába rohanáson, a 8-10 óra munkán és még az esti tanulás-vacsora-fürdés-esti mese combo előtt. Nézzük, követjük, ahogy gyermekünk néha felénk kimosolyogva rója a hosszokat.

Büszkék vagyunk. És nem arra, milyen jól úszik, persze az első siker a helyes levegővétel volt, aztán az első siklás. Majd a könnyek nélkül fogadott mélyvíz, és most nézzük, követjük, ahogy egyik hossz jön a másik után. És nincs két egyforma gyerek. A partról, könyvemből felnézve egyszerre látom a két gyermekem. Mert kérem évek alatt oda is eljutottunk, hogy a hét ezen másfél órájában, már egy könyv nekem is jár, és olvashatok.

Nagy sarokkő volt ez az életünkben, és számomra aranyat érő. Sőt, az öltözőben állva a padok között is olvashatok még, míg ők felöltöznek maguk, csak a hajszárításhoz kellek. De visszatérve a partra. Figyelem a kisebbiket, ahogy önmagán egyre jobban felülemelkedve igyekszik, és egyik kar-láb tempó után jön a másik, közben kinéz és mosolyog. Várja, hogy tőlem egy rosszalló pillantás jut, mert lazsálva kapaszkodott, nem figyelt; vagy bíztatóan simogató a mosolyom. Igyekszem bíztatni, bátorítani. És közben én is begyűjtök a szemem sarkából kis pozitívat, átpillantok észrevétlenül a belső sávba a nagyobbikra. Ő már hullámok nélkül szeli a vizet és egyik hossz után jön a másik, váltva az úszásnemeket is. Látom, ahogy egyenletesen, lazán eggyé válik a vízzel. Olyan lelket melengető, és érzem, a mosolyom mellett egy-egy könnycsepp végigszalad az arcomon.

De gyorsan visszatér a szemem a kisebbikhez, aki lassan mellém ér és vágyik a bátorító, simogató pillantásra. Ez az én boldogságom a visszajelzésem, hogy igen, itt kell lennünk minden héten, mert ezek a mosolyok, az elégedett gyermekarcok megérik. Minden héten egyre távolabb tolják saját határaikat. A jutalom a medencéből kilépve az elégedettség és a nyugalom rajtuk. Mintha minden gondjukat hátrahagyták volna a vízben, megkönnyebbülve lépkednek. Én pedig tudom, nem a hosszok száma, a technika a legfontosabb, hanem, hogy önmagukat győzték le és csodálatos a kitartás bennük, ahogy egy órán át úsztak. Lépésről-lépésre tágítva saját határaikat, és átlépve azon, amiről úgy gondolták, nem képesek.

Nem menthetjük meg a gyermekeinket mindentől, hiába szeretnénk óvni őket. Vannak dolgok, helyzetek, amik megtörténnek. Egyetlen, amit tehetünk, hogy eszközöket adunk nekik, megküzdeni, feldolgozni mindazt, ami vár rájuk. Most még nem tudják, de a mozgás, a zene mind mind ilyenek. Nem az eredményért, nem a jövő bajnokaiért, hanem önmagukért.