A láng

A kislány állt az utcán a gyertyájával a kezében. Nem tudott haladni, mert egy-egy kósza fuvallat mindig meglebbentette a pislákoló lángot. Óvatosan felpillantva irigykedve látta, milyen bátran, természetesen sétálnak gyertyáikkal körülötte az emberek, céltudatosan, nem is figyelve a lángot. Ő pedig szinte csak csoszogva haladt, de inkább állt, mert annyira óvta a pislákoló fényt. Már attól is félt, hogy a kétségbeeséstől kicsorduló könnyei fogják eloltani. Nem merte egyik kezével sem elengedni, hagyta folyjanak a könnyei, de a gyertyát nem engedte. Szégyellte, hogy áll a tömegben, néha meg is lökték a körülötte haladók. Már a kezei is reszkettek a koncentrációtól, kétségbeesve óvta az egyre kialvóban lévő lángocskát. És tudta, ha végleg kialszik, egyedül marad a sötétségben, minden eltűnik, amit szeret, amit ismer, ami fontos számára és csak a félelem marad.

Egy kedves arcú, mosolygós nő állt meg mellette, és biztatta: emeld fel a fejed, ne a lángot, az előtted lévő utad nézd! Menni fog! És mosolygott bátorítóan. A kislány felemelte a fejét tett pár lépést, de újra és újra lepillantott, és megállt. Nagyon félt. Egy másik kedves arcú ember is megállt mellette, és a vállára tette a kezét: gondolj a célodra, hova tartasz, és csak lépkedj! A kislány gondolkodott, hova is indult, hova tart. Megint felemelte a fejét, lépett párat, kicsivel már többet mint előbb, a lángocska nagyobb lett, ez bátorította. Aztán a következő lépéseknél meglökték, és ő megállt, még szorosabban ölelte magához a lángot. Vett pár levegőt, látta ég még, és erőt gyűjtve útnak indult felemelt fejjel.

Egy újabb szempárt pillantott meg, aki vele lépést tartva, a hátára tette a kezét és szinte bátorítóan tolta, haladjon és mondta: csak a célodra gondolj, jól csinálod, menni fog, lélegezz és felemelt fejjel menj előre.

A kislány azon kapta magát halad, már jó utat megtett, és látja maga körül az embereket, észrevette mások lángjai is imbolyognak mozognak ahogy lépdelnek, vagy valaki meglöki őket, de nem állnak meg, haladnak tovább mosolyogva, gondolkodva, céltudatosan. Néha egy-egy kedves arc bátorítóan ránézett és érezte a belőlük áradó szeretetet, amitől mintha ő is könnyebben haladt volna tovább.

Egyszer csak felbátorodott, és tempóváltással irányt váltott, rájött más célja van, és máshova megy, mint indult. Amikor már határozottan haladt, rájött bele se gondolt, hogy a hirtelen fordulat közben akár kis is aludhatott volna a fény. De le sem pillantva tudta pontosan, hogy az ott van, világít és mutatja az utat számára és a célt is. Csak hinni kell, bíznia és látnia.

A napi halálozási statisztika számomra emlékeztető. Miközben olvasom, az jut eszembe, vajon a szeretteim tudják, mennyire szeretem őket, és a barátaim, milyen hálás vagyok értük. Átfutom fejben, kivel mikor beszéltem, mit mondtam, tudtam-e valami jót üzenni, tenni. Egy bizonytalan létezés van most. A mi életünkben éveken át volt. Megszokhattuk volna, de ezt nem lehet. Mégis talán kicsit megedzett minket. Vagy lehet úgy kéne fogalmaznom, van, amitől jobban tartunk, mint a vírustól.

Igyekszem önmagamból kiindulni, és azt adni az embereknek. Szeretném, ha tiszta helyzeteink lennének egymással. Tudnánk a jót egymásról. Mert a rosszat nagyon könnyen odamondjuk. Attól pedig ahogy reagálnak az emberek a dicséretre, mosolyra, pár kedves szóra, figyelmességre már az én napom is jobb. Szeretném alkalmazni ezt minél tovább, mert hosszú lesz ez a tél. Nagyon. Napról napra több család, ember számára szomorú és hosszú. Meggyógyítani nem tudjuk egymást, a fájdalmát át nem vehetjük, de erőt adhatunk. És pár jó szót mondani, semmibe sem kerül. Vagy egyáltalán csak kicsit kedvesebben beszélni egymással. Ez tényleg rajtunk múlik, és nem kerül semmibe. Ma te, holnap én. Ez a mondat kattog ismétlődve a fejemben. Mostanában bármi megtörténhet, mégis élni kell, szeretni és tenni a dolgunk.

Szóval, én hazamegyek, és hálát adok, hogy mind megvagyunk. A család minden tagját megdicsérem valamiért, és igyekszem keresni egy jót abban a napban, amit ki is mondok. Többet nevetnek azóta, de még visszafelé nem igazán tudják alkalmazni. Fogalmazzunk úgy, látom az igyekezetet, és a próbálkozásokat. Lesz ebből még valami a télen azt hiszem.

Hosszú tél van előttünk, amiben azt hiszem, a befelé figyelésnek, a mosolyoknak, együttérzésnek, szerető kedvességeknek, és a figyelmességnek óriási szerepük lesz. Én már igyekszem tanulni egy ideje. Bár azt gondolom, ez egy elég erős vonásom, még ha jó időre meg is fosztottak tőle. Van, amikor ennyit tehetnünk egymásért. De azt érdemes.

Hiányoznak a rokonaim, barátaim. Van, akivel már egy éve nem találkoztunk. Mindannyian féltjük szüleinket, szeretteinket. Nehéz eldönteni, mi a jó. Mintha most csak az élet egy-egy lépést engedne előre, nem hosszú távú terveket. Aki szeret, most szorong is. Az egyetlen megnyugtató az lehet, hogy tudjuk mindent megtettünk, kimondtunk, megbeszéltünk, és tudjuk egymásról, egymástól.

Mint mikor egy óceánjáró horgonyát leengedik és dübörög a fém, zuhan a mélybe a vas, csikorognak a láncszemek, majd csobbanás. Valahogy így érzem az utóbbi időben magam. Egy civil szervezeten keresztül kaptunk segítséget. Február óta olyan hangnemben van részem, melyből csak barátoktól jutott nekem az utóbbi években. Amikor értik, amit mondok, támogatnak, és tudják, hogy kell kérdezni, segíteni. Egy serpa, aki újra és újra tükröt tart elém, hogy lássam, ki vagyok, mi van mögöttem. Ő tudja az utat felfelé és visszafelé is. Ha kell viszi a terheim, megment, megtart, elkísér.

Épp a héten hagyta el a szám a következő mondat őszintén és nagyon mélyről a lelkemből. „Nem tudom, hogy csináltam végig a sok különórát, alsó tagozatot a gyerekekkel ennyire egyedül és ekkora ellenszélben, megaláztatások sora és zsarolás mellett.” Tényleg nem tudom, honnan volt ehhez erőm, akkor nem tűnt fárasztónak. Most ahogy egyre önállóbbak a gyerekek, nekem pedig több időm van, tükröt is tesznek elém, látom a megtett utat.

Felsejlik a karám, ahol plédbe burkolózva fagyoskodtam, vicsorogtam, mert a gyerek így messziről azt látja mosolygok. De én aggódtam, szuggeráltam, ne essen le a lóról. Minden idegszálammal ragasztottam oda a nyereghez. Miközben persze mérhetetlenül büszke voltam rá. Annyira együtt mozgott mindig a lóval, bármelyikre ült, és szemernyit sem félt, irányította azt a hatalmas állatot és szerette. Nem tudott olyan fáradt lenni, hogy sárban, esőben, hóban ne menjünk lovagolni.

És emlékszem a focimeccsekre, az edzésekre a hidegben, a szúnyogok között, ahogy néztem a labdakergetést. Drukkoltam, fejben pedig készültem a dühöngésre és a lelkibeszédre a vereség után, hogy a következőre is elmenjen, ne adja fel. Mindig lazán, sportosan jártam, sportcipő télen nyáron, kis dzseki, vagy pulcsi. A gyerekeknek mindig sok csomagjuk volt, én igyekeztem kevés ruhával, de nagy táskával rendelkezni magam részéről. Napközben radiátor mellett ülve munka, majd este a karám, a pálya, vagy épp az uszoda. Mindig vizes zokni, patakokban folyó izzadság, mire ketten átöltöznek, hajszárítás, a medence partján a pára, a gőz. De közben olvashattam, vagy csak egyszerűen gyönyörködhettem bennük.

Minden hegedű, gitár, vagy éppen citera pendítés tapsvihar volt a lelkemben, boldoggá tett. Mert Ők voltak. Láttam őket a színpadon, és csak azon aggódtam, minden rendben legyen, ne izgulja túl, ne legyen rosszul. Hogy hamis, vagy hibás, én nem figyeltem. Az egyetlen szándék, ami vezérelt, hogy minél többfélét megismerjenek, kipróbáljanak, tágítsák az elméjüket, töltődjön a lelkük, ismerjék meg teljesítőképességük határtalanságát, a kreativitást és szerető, bátorító közeg vegye körül őket, sok pozitív megerősítéssel.

Azt hiszem, sikerült. Sőt! Tudom. Látom. És ezt egyedül csináltam végig a medence, a karám, a pálya szélén. Soha senki nem fogja őket annyira ismerni, mint én, mert láttam ezt az utat, végig nézhettem, honnan hova jutottak, mekkora küzdelmek voltak a végtagokkal, az ujjakkal, a hangokkal. Ha létezik ajándék egy szülőnek, akkor ez az, hogy ott lehet, hogy láthatja. De be kell vallani, nem tudom, hogy csináltam. Most lehetetlennek tűnik.

Amikor egymás után adtam át a gyerekeket a saját serpáiknak, és tudtam, mostantól ők is kapnak segítséget, nem leszek egyedül, napokra kidőltem. Mintha tényleg azok a nagy láncok zuhantak volna le rólam, nyomokat hagyva. Mert amit cipeltem, ami szorított ilyen hosszú ideig nem múlik nyomtalan. És állva kell maradni a súlyok nélkül, megtanulni újra egyenesen állni, járni. Valami ilyen köztes állapotban vagyok, amit a serpámnak köszönhetek. Óriási teher volt, ami legördült rólam. De még azt hiszem, nem vagyok az út végén, talán a felénél sem. Csak az úton. De látom, mi van mögöttem, ki vagyok, és a teljesítőképességem határtalan, csak jó cél kell hozzá.

Azon gondolkodtam, mi jellemez engem az elmúlt 10 évben a legjobban. Rájöttem, diszkrét voltam.

Diszkréten hallgattam a hálószobánkról, mert úgy éreztem, ennyit érek, hiszen mindig két emberen múlik. Aztán az átsírt utakat is igyekeztem diszkréten elhallgatni. Nem működik a házasságom, és nagyon nehéz minden nap hallgatni a családom, a barátaim, a munkatársaim cinikus jellemzését és kritizálását tőle. Soha egy megjegyzést, grimaszt sem felejtett el odatenni, csakhogy érezzem a törődését. Igyekeztem diszkréten észrevétlen maradni, hogy legalább velem ne legyen gondja, szorgos hangyaként dolgoztam és építettem a karrierjét a férfinak, akinek hálás kellett lennem, hogy a családommal együtt elvisel és szeret.

Állandó szégyenérzet kísért, mert azt kellett hallgatnom, milyen szörnyű rokonságom, barátaim, munkatársaim vannak. Lételememmé vált a diszkréció, a szégyen és a szorgos hangya effektus. Aztán egy nap valaki rám nézett, férfi szemmel. Elszégyelltem magam, hogy alig múltam 30, és milyen életet élek, elengedtem minden szépet, saját álmot, vágyat, igazából diszkréten nem léteztem.

Abban a hitben, hogy nekem sok szégyellnivalóm van, kevés eszem, kapcsolatom, a férjem pedig befolyásos, elismert szakember hatalommal, elindultam a válás rögös útján. Mindezt persze diszkréten. Nem beszéltem a bántásokról, balhékról, problémákról, csak elhidegülésről, hogy gyorsan diszkréten túl legyünk rajta. Hosszú út volt, mely alatt újra és újra bánthatott, tovább alázhatott. Én pedig a szorgos hangya üzemmódban igyekeztem diszkréten kezelni a helyzetet, dolgozni, ellátni a gyerekeket. Csak senki ne mondhassa azt, nem vagyok jó anya, nevelje őket az apa. Mert lassan az apa mellé felnőtt a gyermek és családvédelmi rendszer is, akik mindig engem vizsgáltak és oktattak, mire figyeljek, mit csinálok jól, vagy inkább rosszul, és hogy húzzam meg magam diszkréten. Szépen lassan a személyiségem minden csírája eltűnt. Már nem ellenkeztem, nem háborogtam, nem sírtam, nem kiabáltam, csak diszkréten szorongtam, kimerültem és féltem.

Viszont a kiállásommal, hogy vele többet közösen nem, visszakaptam lassan a családom, rokonaim, barátaim. Akik szeretettel, bátorítással fordultak felém és a gyerekeimhez. Valahol mélyen megtaláltam azt az embert, aki voltam. De már nem leszek, mert ugyanott semmi sem folytatódhat. Amikor az első olyan ítélet megszületett, melyben bizonyosság volt, hogy nem hazudtam, hogy nem találtam ki a dolgokat, és mindez előttem is megdönthetetlenül ott állt a bizonyítékban, kezdtem érezni, hogy élek. Nekem is vannak érzéseim, én is számítok. Nem akarok némán, hangtalanul eltűnni, diszkréten létezni. Hallatni akarom a hangom. Csak az a fehér lap nem lesz már sose fehér, senki nem radírozta le a mocskot, amit a családom és én kaptunk, leírtak, elmondtak rólunk. Soha senki sem fog bocsánatot kérni, meg sem próbálják majd ezt jóvá tenni. Felejteni próbálhatok diszkréten, mert az elkövetőt védik még mindig. Korlátozták, de védik, keresik a mentségeket számára, és vele szemben volt valaki, aki diszkrét volt, mert más szándék vezérelte.

Szeretném, ha megértenék, meghallanák az emberek, hogy senkinek sincs joga megnyomorítani egy másik ember lelkét, elméjét. Erre nem jogosít fel semmilyen betegség, tévképzet, jogszabály, születési vagy vérszerinti előjog. Tisza Kata sorait olvasva döbbentem rá erre: „A profi lelki bántalmazó nem érint fizikailag, a profi gyilkos nem hagy nyomot, a profi diktatúra úgy húz köréd falat, hogy az láthatatlan, és nem bonthatod le legálisan. Csak szétverni tudod, vagy belehalsz.” És én élni akarok, büszkén. Mert van, mire.

Rémálmok, hidegrázás, szorongás, és emlékek rohama. Ezek mutatják, hogy talán tényleg vége, hogy egy évtizednyi küzdelem véget érhet. Amikor a jogerős végzést megkaptam, kinyomtattam, öleltem, csókolgattam, szorítottam, mintha egy élő, lélegző valami lenne.

A megkönnyebbülés ilyesmi után nem fékevesztett ivászat, bulizás, kurjongatás, kiabálás, hanem valami egészen más. Néha azon kapom magam, hogy felteszem a kérdést: Így érezhetnek a normális emberek? Vagyis, akik félelem nélkül, szabadon élnek, léteznek a mindennapokban? Akik sítáborba vihetik a gyerekeik, vagy csak szimplán elruccanhatnak kikapcsolódni, vagy nyugodtan elengedik őket kerékpárral barátokhoz, vagy csak kifejthetik véleményüket, gondolataikat. Ezeket nélkülöztem, és még mindig nem tudom elhinni, hogy ez véget érhet.

De tegnap volt két órám este és nyugodtan választhattam, melyik élelmiszerboltba megyek, csak annyit vettem, amit akartam. Aztán megnéztem a leértékeléseket a ruházati boltokban, szépen, komótosan, átgondolva, mennyire van rá szükség, és még fel is próbálgatva. Amikor letelt a két óra és indultam a gyerekekért, meglepődtem. A spóroláshoz idő és nyugalom kell, töredékét költöttem, mint bármikor, mégis hasznosan. Senki nem stresszelt, hogy menjünk már, vagy még ezt is vegyük meg, mert nélkülözhetetlen. Egyszerre csak egy dologra figyeltem, és nem rohantam, nem volt rajtam semmilyen kényszer. Sőt, hosszú idő óta először nem jutott eszembe, mennyit kell félretennem egy újabb beadványra, vagy tárgyalásra.

Nem tudom felfogni, feldolgozni, bár lehet nem is kellene. De ezek a felfoghatatlan, megfoghatatlan dolgok olyan rosszak. Nincsen jó kifejezés erre. A szánalmas, elkeserítő jelzők még pozitívnak számítanának ebben a helyzetben. És bennem nincs ilyen már. Túl hosszú ideje tart ez, elfogyott belőlem a jó. Nem tudom ép ésszel, racionálisan felfogni, hogy az igazságügyi rendszer nem látja át, hogy egy szülő hosszú évek óta csak a saját jogait bizonygatja.  Meddig akarják ezt még húzni?!

Minden szülő a legjobbat akarja a gyerekének. Azért dolgozunk, küzdünk, hogy nekik jobb legyen. Erre itt van volt férjem, akinek eszébe sem jut, hogy a gyereke különórára járna, valami extrát szeretne magának, többet akar, többre van szüksége. Persze tökéletesen megtanulta a gyerek, hogy tőle nem kér, nem vár el semmit. Havonta pontosan a meghatározott napon „Gyerekeknek!!!”, három felkiáltójellel kapom meg a gyerektartást. Annyit, amennyire lealkudta 4 éve, soha egyetlen fillérrel sem többet, és nem is kértem tőle egyetlen vasat sem 6 éve már. Sőt, ő kapott, mert ugye az otthon békéjének ára volt, pedig évekkel azelőtt ő költözött el albérletbe, és nehéz szívvel járt haza hétvégente. Amikor már nem is kellett volna, fontos lett, és „csakazértis” jött. Hitel nélkül, tőkével kezdhetett új életet. 

De lépjünk ezen túl. Megtakarítás, örökség fuccs, házasság tanulsága. Lealkudta a gyermektartást, hagyjuk, ezt is engedjük el. Magamra veszem a fránya, pénzéhes anya jelzőt, nem akar a kezembe pénzt adni. De azt már csak nem értem, miért nem kaphatnak ajándékot születésnapra, karácsonyra például?! Ezeket miért kell kiérdemelni? Ha nem megy el vele, nem csinálja azt, amit ő akar, akkor nem a gyereke, nem jár. Miért? Márpedig amióta ki merte nyilvánítani a gyerek az akaratát, a véleményét - mondjuk velem ezt napjában sokszor megteszi - azóta nem kap ajándékot, nem jár. De pereskedni kell a jogokért, hogy márpedig akkor is kell az apjukkal találkozni. És kihangsúlyozom, a gyerek félelemből nem megy el vele, és a mocskolódásból lett elege. És rendőrrel akarta rávenni, hogy menjen el vele. Hagyta, hogy 11 évesen rendőrrel álljon szembe a gyereke. 

Nem értem, és csak én nem értem ezt a kettősséget?! Ha a gyerek nem akar vele találkozni, elmenni, akkor nem jár neki ajándék, semmi olyan plusz, mint bármelyik más gyereknek az élő szülőjétől, de vegzálni azért kell még szeretetből. Mert ugye minden hivatalos fórumon elhangzik, hogy mindez a gyerek érdekében történik, és azért nem lehet vége. Furcsa módon mindenki jobban tudja, mi a gyerek érdeke, mint az anyja, vagy a gyerek maga. Különösen tudja ezt egy olyan apa, aki soha nem hallotta zongorán, gitáron, hegedűn játszani. Soha nem látta úszni, lovagolni. Amikor módjában állt volna, sem jelent meg, nem volt kíváncsi. És amikor a közelmúltban felkértem, hogy jöjjön már be a házba, üljünk le beszéljünk, hallgassa meg zongorán, akkor még ő volt felháborodva. Semmi könnyektől fátyolos tekintet, hogy végre láthatom a gyerekem szobáját, betekinthetek a világába, hallhatom a legjobban szeretett hangszerén.

Néha csak ülök a nappaliban, hallgatom ahogy egymással vitázik, civakodik a két gyerek, kergeti őket a kutya, vagy már ő is elfárad és mellettem piheg. Ülök, nézek a semmibe és azon gondolkodom, hogy teheti ezt meg egy szülő a gyerekével. Nulla önzetlen, feltétel nélküli gesztus, csak szabályok, jogok. Ez a szeretet? Ez egy gyerek érdeke? De eltekintek egy embertől, mert mind mások vagyunk. De hogy egy egész rendszer képtelen ezen átlátni, meghallani a gyereket, évek alatt belátni, hogy ez így nem jó. Na, ez a felfoghatatlan.

És bevallom, ez az egész nem érdekelne, nem törném rajta a fejem, ha nem kerülne mérhetetlenül sok pénzbe az, hogy legalább ezt a status quo-t fenntartsam. Hogy legalább az újabb bántalmazástól, sérülésektől megkíméljem őket. Képes lennék egyedül megadni nekik, ami kell. De ezt a szisztematikus „koldussá teszlek” verziót részéről egyedül nehéz ellensúlyozni kamasz gyermekek mellett. Főleg egy olyan rendszerrel szemben, mely képtelen védelmet nyújtani. Úgy tűnik, senki nincs tisztában azzal, hogy ez tipikusan az a korszak, amikor a tavasszal megvett cipőt, már ősszel nem adom rá, mert lehet 2 számmal nagyobb a lába, de már a felnőtt részlegen és nem a gyereknél. És a többi egyébről nem beszéltem. Két külön nemű gyereknél egyszerre. És mi jön apa részéről ebben az időszakban, amikor én azon görcsölök, hogy nyelvet tanuljon, számít már a jegye félévkor, hova menjen tovább, rávegyem egyáltalán a tanulásra? Szükséges az anya és a nagyszülők pszichológiai vizsgálata. Hát, igen! Az nagyon szükséges! Főleg a sok hasonló rágalom és baromság miatt. De az igazságügyi és szociális rendszer helyében, ilyenkor visszacsatolnék, aztán őt kérdezgetném a fentiekről. A beadványokon, fenyegetéseken, jogai fitogtatásán kívül mégis mit tett a gyermekeiért? Mert szánalmas módon, amikor csábítja őket, mindig ugyanazt az egy, vagy két kirándulást tudja csak felhozni, mást nem. Ez csak nekem furcsa?!

És pontosan tudom, hogy ebben a helyzetben nem vagyok egyedül. Csak a hozzám hasonlóan küzdők, tudják, nem mondhatjuk, hogy nem bírjuk, mert akkor rögtön jön „átveszem a nevelésük, ha gondot okoz”, vagy vizsgáljuk meg az elmeállapotát, emeljük ki a gyereket, mert nem tudja anyuka eltartani, stb. mi nem kérünk támogatást, segítséget, nem megyünk tartós táppénzre, de még simára se, mert van, aki ellenünk azt felhasználja a bíróságon, gyámhivatalban, stb. És ezt nem látja egyik rendszer sem. Ez nem káros a gyerekre, hogy a vele élő szülőt hurcoljuk, cibáljuk, alázzuk, és segítjük a nyomorgatásban?! A másik félnek pedig védjük, őrizzük a jogait, és neki csak annyi dolga van, hogy beadványokat készítsen, törje a fejét, mit lehetne még kitalálni a mocskolódások skáláján, ami még a gyerekeknél és az anyánál kiveri a biztosítékot, kicsit még ki tudja vele zökkenteni őket. Hát, igen, ez egy tényleg védendő helyzet és jogállás.

Arra ébredtem lelőttek, vér folyik a számból, a nyakamat találták el. A volt férjem volt az, látom, szemben áll velem, és mosolyog. A földön fekszem, ő lenéz rám, mosolyog, vérezve próbálok kiabálni, és nem segítségért, hanem azért, hogy tudják, ő volt. Elsétál és én maradok a vérben, a sötétben.

Egész éjjel küzdöttem. Álmomban megjártam a kórházat, és ő ott volt, mert mintha senki nem hallotta volna, hogy ő tette. Önelégülten mosolygott az arcomba, a csövektől nem tudtam beszélni. És nem jött ki hang a torkomon, fuldokoltam attól, hogy nem tudok beszélni, nem hallanak. Ott áll az ágyamnál, aki miatt ott vagyok. Újra és újra felébredtem, hideg verejtékben úszva, jártam egy kicsit, aztán próbáltam megint pihenni, és ismét ugyanaz. Próbálok beszélni, de nem tudok, minden csak a fejemben van, de nem hallanak, nem ért senki körülöttem, ő pedig csak mosolyog diadalittasan.

Amikor elkezdtem ezt a blogot írni, a cél a terápia volt, hogy kiírjam magamból. Aztán jött is a kritika, többet, még őszintébben. De valahol mindig megállt a billentyűzet, blokkolt az agyam, többet nem adhatok ki. Mert, ha ezt is egyszer meglátja, megtalálja, felhasználja ellenem, hogy bizonyítsa depressziós, paranoiás elmebeteg vagyok, akire nem lehet bízni a gyerekeket. Belém kódolta a rendszer az elmúlt években, hogy segítséget kell kérni, de ne beszéljen senki pszichés, lelki dolgokról, mert az meg már vizsgálható, sőt, támadható. Akkor én már nem vagyok felelősségteljes anya.

És megérkezett közben az újabb anyasági vizsgám eredménye a szakértőtől, megkaptam, hogy tisztességtelen és etikátlan vagyok, mert 7 év után segítettem a gyereknek bebizonyítani az igazukat, leleplezni az apjukat. Még önmagamat is sokkoltam az eredménnyel, azóta sem tudom feldolgozni, miken mehettek keresztül a gyerekek, amikor egyedül 2 hétre, vagy hétvégékre mentek el. Borzalmas ezzel a lelkiismeretfurdalással élni. Hogy ehhez asszisztáltam, hogy nem tudtam megóvni, megvédeni őket ettől a borzalomtól. És még mindig engem lehet ezért elítélni, vizsgálni, támadni. Én vagyok etikátlan és tisztességtelen?! És mit mondanak azokról, akiknek a gyerekek ezt hivatalos helyen elmondták, jelezték, és nem hittek nekik, akik nem vizsgálták ki a rendőri jelzést, nem segítettek kimenekülni ebből a helyzetből, még ráadásul támogatták is, hogy kell a kapcsolattartás?! Na, őket milyen jelzővel kell illetni?!

Azt hittem, vége lesz. Nyugalom jön. De nem. Ez a bátor tett, a mindent leleplező bizonyíték is kevés volt. Ő még mindig támadhat, vagdalkozhat, próbálkozhat. Senki nem húzza le előtte a rolót, hogy ennyi volt.

A valóságos kórházban a valóságos vizsgálóasztalról felkelve, öltözés közben a következő jutott eszembe: akik anyaságból vizsgáztatnak évek óta, akik kioktatnak, döntenek, beszédeket tartanak, elmondják véleményüket egy lapon említve kettőnket, vajon belegondolnak-e abba, hogy szavaikkal, írásaikkal egy embert ölhetnek meg? Mert ezek nem múlnak el nyomtalanul, és nem lehet alázni egy embert következmények nélkül. Hahó! Jelentem, én is élő, lélegző, érző emberi lény vagyok!!!!! 

Az elmúlt években, ha náthás voltam, lázas, köhögtem, fájt valamim, maximum 1-2 napot, ha otthon voltam, de minden reggel elindultam a gyerekekkel az iskolába, aztán dolgozni. Nem lehetek beteg, különben is ez csak lelki gyengeség, az idegi feszültség, és egy kis nátha, torokfájás, nem dönthet le a lábamról. Igyekeztem mindig éjjelente kikúrálni magam, gyorsan túlesni ezen. A napot túl kell élni, éjjel megpihenni picit. A szabadságok a tárgyalásokra kellenek, nem erre hosszú ideje. És most fél év alatt jutott vagy 4 belőle, és nem is volt könnyű felkészülni, túltenni rajtuk magam. Bá azt gondolom, van amin sose lehet.

A karácsony volt most az első, amikor éreztem, nem megy már ez olyan könnyedén. A lázak egyre magasabbak lettek, és hosszabb ideig tartottak. És át kellett adnom a karácsonyfa díszítését, a főzést a szüleimnek. Én a takarítással kimerültem teljesen, és csak rázott a hideg. De következő napra újra és újra összeszedtem magam, mert ráadásul jött a volt a férjem, a gyerekekben tartani kellett a lelket, simogatni, szeretni, bátorítani őket. Betegségnek, gyengeségnek ebben helye nincs.

Most nem volt mese, annyira ledöntött a betegség, hogy eljutottam az ultrahangra. Az orvos nagyon kedves volt, nagyapai figyelemmel fogadott. Amikor kimondtam, először decemberben voltam rosszul, megdöbbent. Éreztem még erősebben nyomja oda az ultrahang fejét a nyakamhoz, és közelebb ment a monitorhoz. Nagyokat sóhajtott, behívta a vérképem. Én pedig oldalra fordítottam a fejem, és eszembe jutottak a gyerekeim. Hogy mondjam meg majd nekik? Nekik még pár évig kell a védelmem, más nem fogja, nem teheti. 7 éve harcolok, egy-két csomó, gyengeség nem veheti el a védelmező karok éberségét, erejét. Láttam magam előtt a két kis kétségbeesett arcot, akik számára az anyagrizzly vagyok jó ideje. A bizalom, a biztonság, a megtestesült feltétel nélküli szeretet, a kérdések célpontja, a mindenség, mint a kotlóst úgy követnek a drágák mindenhova. Aztán a főnökömet láttam, hogy mondom meg neki, nem tudok többet dolgozni. És könnycseppek gördültek le az arcomon, és éreztem egy kedves, megnyugtató simogatást a karomon. Nagyapásan megnyugtatóan csendült a hangja. 3 centisek a csomók, ki kell vizsgálni, de az alakjuk biztató, hogy nem rosszindulatú, és a hasam rendben van. Annyira jól esett akkor ott abban a csendben, a pillanatban, ahogy beszélt, ahogy nézett, hogy kérdések nélkül elmagyarázta, elmondta. A hangja, a megnyugtató atyai kedvesség gyógyír volt számomra. Úgy éreztem, bármi jön, megoldom. Mindig ebben hittem, ez tartott eddig egyben. Az ember, az emberrel, hogy beszél, mennyi időt szán rá, képes-e nyugalmat, együttérzést sugározni, közvetíteni. A legjobb pillanatban kaptam meg.

Kiülök a teraszra, nézem az órát, elszívom a  cigarettám. Egyiket a másik után. Fáradt vagyok, kihajtom magam, amíg csak bírom minden egyes nap, amikor már gondolkodni sem tudok, akkor leülök és csak bámulom az e-mail fiókom, várom az újabb szakértői véleményt a magatartásomról. És ugyanazokat a mondatokat hallom a csendben. Néha kapok beszélgetőtársat, akinek picit panaszkodom, próbál vigasztalni, nevetünk néha, de utána a magány és a szorongás csendje marad velem. Ez a várakozás időszaka. Ennyi év után, mi jön még vajon. Hányszor kell még anyaságból vizsgát tennem szakemberek előtt?!

Azt hittem, vége lesz, hogy végre elfelejthetem, lezárhatom. Annyira azt vártam, hogy az lesz a bíró következő mondata, hogy akkor ítéletet hirdet, és ezzel véget vet számomra 10 évnek, hivatalosan 7-nek. És valami újat lehet építeni, kezdeni. Tervezhetek, vehetek egy nagy levegőt és élhetek. De nem így alakult, jött a megsemmisítő mondat, egy új dátum, egy újabb tárgyalás. Én pedig igyekeztem győzködni magam, de akkor is ez jobb lesz, nagyot léptünk előre, nagy ajándék ez nekünk. Csak olyan régóta tart ez az egész, és annyira sok pénzbe kerül, és dühítő, bosszantó. Mert az egész egy alapvető emberi jogról szól, és azért kell minden pénzem elkölteni, mert erre nem vagyok jogosult és a gyerekeim sem. A biztonság, a nyugalom, a nevem tisztelete. Ez másnak olyan, mint a levegő, fel sem merül, hogy ebben korlátozhatják. És ezt már nehezen veszi be a lelkem, a szívem, az agyam. Igazából már minden tiltakozik ellene.

Nevető arcokat látok, vitázó embereket, kibékülést, problémázást, aggódást. De ez nem az én valóságom. Az enyém a meghunyászkodás, a minden szóra odafigyelés, az állandó készenlét, a nem tervezés, a halogatás. Mert minden egy valami körül forog, kihúzni addig, amíg bírjuk, hogy elnyerjék gyerekeim a szabadságukat, ami másnak olyan természetes, mint a levegő. Hogy utána mi lesz? Nem tudom, csak addig adjon a Jó Isten elég erőt, barátot, szerető családot. Csak addig tudjak dolgozni, hogy mindezt finanszírozzam, mert ettől a valóságtól én nem várhatok semmit.

Mindeközben küzdök, hogy magamnak is bizonyítsam nem vagyok bántalmazó, nem vagyok elmebeteg. Hajtok a gyerekeim előtt, a munkában, hogy bizonyítsam, élek és normális vagyok. Elfáradtam az erkölcsi kihívásokban, leckékben, melyeket újra és újra kapok. Többször mondom ki a köszönöm szót, mint bárki a világon, ahogy azt is, hogy elnézést. Mintha már a létezésemért is elnézést kérnék. Ez a valóság fárasztó és megterhelő. De akárhányszor el akarom felejteni, ki akarok lépni, történik valami, ami emlékeztet, hogy még nem lehet.

Amikor behunyom a szemem, hallom a volt férjem szavait, ahogy undorító módon mocskol engem és szüleimet, és fenyegeti a gyerekeim. Képtelen vagyok ezt törölni, mert nem lehet. Azt hittem, bebizonyítottam, nem tagadhatta le, ott van ennyi év után megdönthetetlenül. Erre nem, még ezt is vizsgálni kell. Ezzel mintha egy fuldokló elől elhúzták volna a mentőmellényt. Pár hét nyugalom és bizakodás után, újra a félelem és szorongás lett a mindennapi társam. És azok a mondatok, a hangsúly, a gyerekeim hangja a fejemben ott cseng, kitörölhetetlenül. Miért nincs igazság?! Mi kell még?!

Amikor egy ölelkező párt látok, vagy azt a mondatot hallom egy filmben: „minden rendben lesz” fizikai fájdalom tör rám. Akárhány barát, családtag próbál segíteni nekem, egyet nem tudnak adni, társat, aki azt mondja: minden rendben lesz! És szomorúan felismertem, nekem ilyen nem is volt. Nem ismerem az érzést, milyen ketten vinni valamit, milyen megosztani a problémát valakivel, akinek pont olyan fontos, mert egy a cél.

A szomorú valóság ebben a nyárban, hogy volt férjem nem képes elengedni. Mindig megtalálja majd a módját, hogy belerondítson az életünkbe, és éreztesse velem a törődést, nehogy elfelejtsem, ő van, és helyet kér az életemben. Kemény akarat diadal és munka árán jutott három nyugodt napom a gyerekeimmel hármasban hosszú évek után. Aztán a 4. napon sikeresen megérkezett egy újabb bírósági beadványa a telefonomra, melyben kifejtette szokásos szemléletes módján, mennyire elmebeteg és bántalmazó vagyok. Nem olvastam el azonnal, de már a látvány, a tudat elég volt ahhoz, hogy az éppen oldódni, kiengedni készülő szorongás, újra erőssé váljon, és visszatérjek a valóságomba, amiben sok éve élek. Onnantól a mérték az volt, mennyibe is kerül nekem egy óra mocskolódás hallgatás a bíróságon; illetve mennyiért készül a beadvány, melyben újra és újra leírom „nem igaz, nem vagyok elmebeteg, és a szüleim sem”. Ez a mértékegység egy ideje az életemben, ehhez mérek egy bevásárlást, egy kirándulást, egy tankolást, egy ruhát. És már szinte mindenre a válasz, nem. Szépen lassan elfogyok minden téren, ahogy megígérte annó a fiamnak: „jól nézd meg a koldust, oda jut anyád is!”. De még vannak barátok, rokonok, akik elhalmozzák a gyerekeket minden földi jóval, és viszik új élményekre, és már úgy érzem helyettem is lélegeznek, és löknek tovább, meg ne álljak, mert elsüllyednék a Szomorúság ingoványában, mint Artax.

Sokan kérdezik, hogy éltem túl, hogy bírom. Hát, így. Hogy vannak falubeli anyukák, akik amíg dolgozom képesek nekem vidám rucit venni, cipőt adni, hogy feldobjanak. Barátok, akik elviszik a gyermekeimet, ahova én nem tudom, és úgy kényeztetik őket, mint sajátjukat. Rokonok, akik elhalmozzák őket, játszanak velük, nevetnek amikor én már nem bírok. És vannak munkatársak, akik évek óta mellettem vannak, és szinte velem lélegeznek. Többek ők már a munkatársaknál. Csendet adtak, amikor az kellett. És nevetést, amikor már muszáj volt nevetni a nyomorban. Volt, aki, mint egy edző az olimpián állt mellettem, és hitet adott, hogy folytassam. Pedig az a célszalag csak tolódik, tolódik, mintha valaki egyre csak vinné előttem, hogy sose érhessem el.