Anya egyedül

2021.aug.02.
Írta: anya egyedül komment

Műtőbéli krónika

Kísértem már műtőbe mamámat, anyukámat, gyerekeimet. Én is jártam ott, anyukám fogta a kezem a liftig, visszafelé az ágynál is ő várt. Most újra én indultam. De egyedül. Felnőttként, sürgősséggel, bátorító és minden egyéb nélkül, mert ezekre már nem volt idő. Éjjel a kórházi ágyban a sötétben sírdogáltam. Nagyon féltem és szorongtam. Mi lesz, ha…. Csak az kattogott bennem, ugye mindenről gondoskodtam? Ugye meglesznek otthon?És a pitiáner dolgok, hogy például fájni fog a katéter? Ugye nem sírom el majd magam? Ugye felébredek? Mindent bevetettem, hogy tartsam magam. Láttam, a szobatársaim is félnek, szoronganak. Pedig nekik már unokáik is voltak, de ugyanazok kattogtak bennük, mint bennem. Talán egy gondolat volt, ami csak az én félelmem. Ugye már biztonságban vannak a gyerekek és nem bánthatják őket? Ezt csak az ismeri, aki ezt az utat megjárta.

A humor volt az egyetlen, amivel átvészeltem a gyötrő várakozás idejét. Próbáltam megnevettetni társaim, és ezzel magamnak is segíteni. Már hívtak is katétert feltenni, én pedig próbáltam kikapcsolni mindent, kiszállni a testemből, nem érezni a remegést, a fájdalmat, a szemérmesség morzsáit. Már csak azok maradtak, hiába építettem éveken át tökéletességre, előző héten a másik kórházban ezt erőszakkal többszörösen elvették. Két és fél nap alatt vagy nyolc orvos vizsgált felváltva. Már elvárták, hogy tudjam, vetkőzni, felmászni, elviselni, hogy hányan látnak, néznek. Megalázás, szégyen két és fél napba sűrítve. Csak pityeregtem az ágyamban. Bugyi nélkül 3-4, vagy akár 5 férfival szemben, nem lázad, kér ki magának bármit egy nő. Csak hallgattam és eltűnni akartam.

Ebbe kapaszkodtam a műtét előtt, hogy itt legalább a szemérmesség csíráit őrizték, nem aláztak, inkább figyeltek, bátorítottak. Aztán hirtelen már jött a műtősfiú, én pedig már nem aggódhattam, hogy kerülök fel az ágyra. Felmásztam, feküdtem, úton voltam. A műtőben kedvesen fogadtak, észnél kellett lennem, komoly kérdéseik voltak, döntések, aláírások. De mindegyik férfi kedves, figyelmes volt. Hálás voltam. Már ezért, az előző hét után. Nevettek a poénjaimon, mert kínomban, csak ez maradt. Nem akartam sírni. És tudtam, ha belegondolok, hogy most mi vár rám, és a gyerekeim…, sírni fogok. Odajött az orvos, mondta, ő fog műteni. Mondtam, négy emberért felelek, amit jónak lát, tegye meg, élnem kell. Kedves, szinte atyai mosollyal bíztatott. Aztán jött a maszk, a levegővételek, az infúzió és egy álomba kerültem. Aztán ködös ébredés még a műtőben, és nem az orvosok, hanem barátnőm hangjára és mosolyára. Ott akkor tudtam, minden rendben, velem vannak ők. Homályosan láttam a szobatársaim, ahogy állnak a folyosón, bátorítottam őket, hogy mindenki kedves odafent és várom az őrzőben őket egy buliba. Nevettek, megsimogatták a kezem. Átmásztam az ágyra, és éreztem nincs a feszítő fájdalom a hasamban, megkönnyebbültem. Csak mozdulni nem szabadott, mert akkor minden hasított, szét akart szakadni. Hirtelen sokan voltak mellettem, mindenfélét kötöttek, nyomtak belém, sürögtek, forogtak. A még műtétre váró szobatársam mellettem volt, simogatta a kezem. Én pedig próbáltam bátorítani. Órák teltek el fájdalmasan, el-elbólintva, újabb és újabb infúziókkal. Hárman voltunk már az őrzőben frissen műtve. Sóhajtoztunk, és fájdalmas bulit tartottunk mozdulatlanul. Hálás voltam értük, vették a poénjaim és ez átsegített minket a nehéz órákon. Másnap reggel bejött az orvos, megsimogatta a vállam, kedvesen rám nézett. „Asszonyom, hát magára aztán senki sem mondhatja, hogy hisztis. Óriási fájdalmai lehettek. De már jobb lesz.” És felkeltem. Észre se vettem, hogy már kint a katéter, hogy lekötöttek az infúzióról, leengedték az ágyat. Vagy öten voltak körülöttem, és én már talpon. Mindenki mosolygott, bíztatott, dicsért. Így könnyebb volt. Átsétáltam a szobámba. Minden mozdulat innentől tömény fájdalom volt. De tudtam, menni kell, csinálni, haza kell mennem és élni. Olvastam, olvastam, olvastam rendületlenül. Oda menekültem. Próbáltam nem látni a szenvedést körülöttem, a körülményeket, a fájdalmat nem érezni, nem félni, mi vár még rám. Élni kell, amihez talpra kell állni, menni, mozogni. De a magány volt a legrosszabb, hogy senki biztos nem lehetett mellettem. Nem öleltek meg, nem sírhattam a vállukon, tudni, hogy itt és most egyedül vagyok.

Van egy túlélési stratégiám. Minden nehézségben a tanulást keresem, hogyan leszek ettől több, mit viszek tovább belőle. Ott a kórházi magányban a tömény fájdalomban tudtam, túl leszek, mert annyi mindenen vagyok már túl, többnyire egyedül, magányosan. Valahol ez titkos erőt adott. De a borzasztó magány nehéz volt. Végtelenül egyedül éreztem magam. Hálás voltam a családomnak, a rokonaimnak és csodás barátaimnak. Tudtam, értük is meg kell tanulnom elhinni újra, hogy szerethető vagyok, engedni, hogy szeressenek. Ebbe a gondolatba kapaszkodtam.

A korona után a félelmetes mellkas fájdalmat ez a furcsa hasi szenvedés váltotta fel. Működtem, éltem vele, dolgoztam, próbáltam újrakezdeni helytállni. De egyre erősebb volt a mindennapos fájdalom, végül legyőzött, ledöntött, kivette az irányítást a kezemből. Általa minden testi korlát ledőlt, nem uralhattam, irányíthattam semmit, meg kellett tapasztalnom, amit még sosem, a legmélyebb pillanatban sem eddig. Hogy nincs munka, nincs gondoskodás, önfeláldozás, hősiesség. Csak én vagyok, és az életösztön, amit akarni kell. Élni kell, semmi más érzelem nem fér ide. De már a műtőből kiérve éreztem, mintha valami borzasztó rossz megszűnt volna, eltűnt volna belőlem. Lenullázódtam. Minden mozdulatért meg kellett küzdeni, újra kezdeni, és óráról órára újra. Felfogni, mint egy új esélyt. Hálát adni és szerencsésnek látni magam, hogy kaptam. Talán vár még rám valami, amiért most felkelek és nem adom át magam a keserűségnek, önsajnálatnak, dühnek, szomorúságnak, magánynak. Talán….. A mosolygó, együttérző orvosok, műtősök, szülésznők, ápolók tekintete belémivódott, becsuktam a szemem és láttam. Talán, szerethető vagyok, hiszen ők még ebben a szenvedés sorozatgyárban is csupaszon, minden nyomorúságommal annak láttak. És az üzenetek szerint otthon is várnak. Talán ez az utolsó esély ezt elhinni, élni.

A nővér mosolya

Feküdtem az ágyon, mindkét karom kikészítettem, szabaddá tettem. Mellettem egy néni ült, neki úgy csöpögött az életet adó lé. Beszélgettünk, aggódott az unokáiért, hogy mennek vissza az iskolába. Mind a hárman egyet értettünk. A nővéren láttam, fáradt. Húsvétkor, hétvégéken is oltanak. Aztán meg jön, és ilyeneket lát el például, mint én, vagy nehezebb eseteket. Az ő aggódása még jobban megérintett, hiszen még közelebbről látja, amit mi csak sejtünk, vagy szagolunk. Közben szabadkozik és elnézést kér, mert nem lehet megszúrni, nem bírják az erek. Én pedig legszívesebben megölelném. Nyelem a könnyeim az ágyon fekve. De nem fájdalomtól, hanem a meghatottságtól. Mondom, ne aggódjon, nem ez a fájdalom és a probléma, én csak köszönöm, hogy nem adja fel. Már a mellettem lévő néni is szurkol és segít. Folyik. Nem. De. Beindult. Jó lesz. Nem, vissza, újra. Aztán együtt örülünk a sikernek. Kész csapatmunka volt. Mind a kettőjüket megölelgetném, hogy így aggódtak értem, és kedvesek voltak.

Beszélgetnek. Féltik szeretteiket. Aggódó szavak, melyekből a szeretet sugárzik. Ilyenkor örülök a maszknak, mert nem látni a könnyeket. És fáradhatatlanul jön a nővér, nézi jól csepeg-e, nincs-e gond, jól vagyok-e. Nézegeti a karom és megállapítja, most pihenjünk kicsit. Vigyázzunk erre a vénára, szükség van rá. Megegyezünk. Nézem a palackot és szuggerálom, ettől leszek erős és fitt. Behunyom a szemem, látom ahogy a sárgás, barnás hadsereg elárasztja a vérem, felrázza fáradt sejtjeim. Meg kell táltosodnom, szükség van rám, erőre kell kapni. Vár még rám sok kaland. Ilyenkor behunyom a szemem és végig gondolom, mekkora ajándék is az én két kamaszom. Lefárasztanak idegileg, mérgelődök, de imádom a humorukat, az éleslátásukat, a szenvedélyüket, idiótaságukat és ahogy felfedezik a világot. És rácsodálkozom, hogy ennek a két szinte felnőtt embernek, én vagyok az anyja. Hiszen nagyobbak nálam, be nem áll a szájuk, érvelnek, vitáznak, önállóak, és ránézésre nincs is különbség köztünk. Nem vagyok öreg, nem lehetek az anyjuk, ahhoz másképp kéne kinézni. Pedig de. Én vagyok az anyjuk, még ha úgy is látnám magam, mint a kortársuk. Mert a zenei ízlésünk is hasonlít, együtt üvöltünk az autóban minden rock számot, versenyzünk ki ér a netflix elé, értjük egymás poénjait. Én is fiatalosnak gondolom még magam. De azért ha elsétál mellettünk egy gyerkőc, már csókolomot köszön. Ideje elhinni, felnőttek, én lettem a legalacsonyabb, erősebbek már nálam, gyorsabbak, aktívabbak. Persze ehhez akarat is kell részükről. Na, ez vagyok én most. A motivációs edző nap mint nap. Levegő, fény, alvás, ébredés, takarítás, szemétszedés, fürdés, öltözés, elpakolás, tanulás, kötelező olvasmány, stb.

Ilyenek járnak a fejemben, míg lefolyik a koktélom. Hálát próbálok a nővér felé sugározni szememmel, és mondom is, mennyire köszönöm. Ő pedig csak elnézéseket kér, hogy később érek majd be dolgozni, mert lassabbak voltunk, vagy mert látszik majd a karomon. Kedves és minden ellenére mosolyog, figyel rám. Pedig ki tudja, mikor pihent utoljára, neki még idén húsvétja sem lehetett. Én lassan felöltözöm, még mondogatják, hogy óvatosan. Mind a kettőjüknek a gyereke lehetnék, hallgatom ahogy iskolás unokáikért aggódnak, és melengeti a szívem féltő szeretetük. Mintha egy másik világban lennék, ahol természetes a jó szó, a kedvesség, a figyelem, a törődés, az egymásra figyelés. Ahol mindez nem ciki. Tudom, kilépek a kapun a katonák és ápolók között, a sűrűn sorakozó emberek mellett és visszatérek a másik világba. Hallom a mentők szirénáját, látom a fekete autót ahogy kifordul, a rohanó embereket, a sok autót, próbálom felvenni a tempót. De még nem bírom, én még mindig lassan, komótosan sétálok. De haladok. És tudom, mekkora szó ez, milyen vékony mezsgye. A hangjukból áradó szerető féltés családjuk, és az emberek iránt velem marad. Többet kaptam, mint a napi infúzió.

Ez a lassítás mindig rádöbbent, mennyire túlhajtottam magam, és milyen nehéz volt az elmúlt évtized. Ezzel szembe kell nézni, látni kell, és így élni meg most ezt a jutalomjátékot. Most csak telefonos, vagy messengeres segítség vagyok az online tanulásban már, csak ébresztő óra és motivációs tréner. Eljutottam oda, hogy gyermekeim szabadságát tisztelve, önállóan gondolkodó, cselekvő fiatalok lettek. Sok dolgom van még, de az elmúlt évekhez képest lényegesen kevesebb szükségük van rám, vagy inkább már másként kellek nekik. Intelligensek, okosak, érdeklődőek, van véleményük, gondolkodnak, kreatívak, szenvedélyesek. Pont, amilyennek lenniük kell, amit szerettem volna. Jó látni, még ha küzdelmes is volt az út, és még nagy kihívásokra számíthatok, de öröm. Az én örömöm és büszkeségem. A többit pedig majd meglátjuk, csak haladni kell, úton lenni, nem megállni. Valahogy a magánnyal is békét kötök majd, és felzárkózom a tempósan vágtázó világgal.

Maradok

Vannak érzések, melyek bármi is történjen, nem tűnnek belőlünk, de megtanulhatjuk felismerni őket és kezelni, viselni. A sebek bár nem láthatóak, de belül maradandóak és életre kelnek váratlanul. Az elmúlt években sok mindenen mentem keresztül, dolgozom rajta, hogy uralni tudjam az emlékeim, az érzelmeim, tovább lépni, gyógyulni. Ez a betegség azonban, felerősített, túlhangolt sok mindent. Talán azért is talált ekkora fogást rajtunk családilag, mert lelkileg, idegileg ennyire fáradtak voltunk. De megküzdöttünk, mozgósítottuk a megtanultakat. Sajnos, az egyik ilyen a fegyelem volt. A bírósági és egyéb küzdelmek, ezt kőkeményen megtanították mindannyiunkkal. Csendben, fegyelmezetten, megfontoltan. Utálom érzés, néha a vállam, nyakam fáj tőle, olyan görcsösen fegyelmezett tudok lenni. De már képes vagyok elengedni is. Viszont az emlékbetöréseket nem tudom teljesen uralni, közben, vagy utána jövök rá, hogy az eltelt évek traumái okozták.

Életem koronájával jött egy furcsa érzés, a fulladás, a félelem, a nem tudom uralni a testem, érzelmeim, és mint a vészkapcsoló szorongásra kapcsoltam. Sok emlék tört rám és nagyon tudatosnak kellett lennem, hogy elmúlt, túl vagyok, most ezt előnyömre kell fordítani, gyógyulni, és akarom. Aztán tanulva hibáimból, próbáltam minden negatívat kizárni az életemből, hogy csak a gyógyulásra koncentráljak, folyamatos véroxigén esés mellett, fulladás, légszomj kíséretében. Sajnos, ez egy felügyelt kapcsolattartás mellett, megszállott volt férjjel lehetetlen küldetés. Köteleztek, hogy vegyem fel a kapcsolatot vele, eljuthasson hozzám, olvasnom kelljen, kérnem kelljen. Tudtam, így még erősebben kell küzdenem. De mintha egy zongorát ejtettek volna a mellkasomra és a lelkemre, lassan préselve ki a szuszt belőlem. Aztán eljött az a perc, mikor az orvos egy szombati napon azt javasolta, és barátaim is, hívjak mentőt, rossz hallgatni, ahogy veszem a levegőt. Bebújtam a paplan alá, de rossz ötlet volt ebben a helyzetben, inkább az ablakot választottam, sajnáltam magam, folytak a könnyeim, vettem a nagy és mély levegőket és bekapcsolt a vészüzem az agyamban. Mi történik, ha bemegyek, bent fognak, esetleg nem élem túl. Ezt nem tehetem meg a gyerekekkel, beteg szüleimmel. Azt sem oldotta meg a hatóság, hogy lelevelezze vele a pótlást, halasztást, hát még a felügyeleti jogot. Hiszen tíz éve erre vár, hogy eltűnjek, beszámíthatatlan legyek, akadályoztatott. Nem hagyná ki. Lepörgött a vészprotokoll az agyamban. Szóval, ilyen opció nincs. Leírtam mindent, rendelkeztem, ha mégsem bírnám. Majd indult a vészprogram. Légzőgyakorlatok, folyamatos véroxigén mérés, szellőztetés, járkálás, éjjel is. Tartani az oxigént és az agyam, túl kell itthon élni magányosan. A gyerekeknek biztonság kell. Azt hiszem, szeret a Jó Isten, hogy kaptam még időt velük, túléltem. A legfurcsább, most először imádkoztam a saját életemért, hogy adjon még időt. 

A bizonytalanság, a félelem, ilyen emlékeket hívnak elő bennem. Egy ideje próbálok tudatosan élni, mondogatni, nem irányíthatja ő az életünk, nem az ő beosztása szerint alakítom a terveim, érzek, szorongok. Serpáink vannak, akik segítenek élni, akut sebeket kezelni. Mégis tegnap sikerült aktiválni ismét a vészprotokollt. Örömmel, büszkeséggel olvastam, hogy megint címlapra került bejegyzésem. Ilyenkor azt érzem, talán jó célért osztom meg életem legsötétebb oldalát és megküzdésem történetét. Aztán kommentek érkeztek. Először mondtam, szólásszabadság van, hagyom. De mikor hirtelen 300 komment lett, erőszakos stílusban, emlékeim jöttek. Lépnem kellett, azonnal töröltem mindenhonnan ezeket, egy rövid időre azon is vívódtam, maradok e itt ezen a platformon. Aztán győzött az az énem, aki félelem nélkül akar már élni, de óvatosan, megfontoltan. Rájöttem, a vészjelzőket nem tudom kiiktatni, velem maradnak, a rossz dolgokat nem lehet kitörölni, ezek nyomot hagynak. De meg kell tanulnom javamra fordítani, védelmi vonalak lesznek. Úton vagyok, haladok, néha megállít valami, például egy korona, egy troll, de lefuttatok magamban némi szoftverfrissítést és megyek tovább. Egyet tanultam ebből az egészből. Haladni kell. Ha kúszva is, de mozgásban kell maradni, bár lehet azt a haladást csak én fogom érezni, de már az is jó!

Koronás elmélkedés

Egyre többet gondolok manapság nagyszüleimre. Néha azt érzem, szeretném megölelni mindegyiket, és elmondani, mennyire tisztelem őket. Mindig így volt, de most, mint mikor a szellő átsuhan a nappalin, engem is meglebbentett egy érzelem. Életem szerencséje, hogy csak megérintett, nem több. Fulladunk a maszkban, mérgelődöm, egyedül vagyok, hiányzik a család, a közös ünnepek, az ölelések, puszik, nagy nevetések, a koncertek, a színház, a kávézgatások, látom befordulni a gyerekeimet, figyelem ahogy a társas kapcsolataik szűkülnek, érzem szüleim értetlenségét, félelmét, szorongok a jövő miatt, aggódom szeretteimért, a megélhetésünkért, a munkámért.

Ekkor jutnak eszembe nagyszüleim, mennyire félhettek, retteghettek, nem is beszélve dédszüleimről, akik egyszer már megkönnyebbülhettek, majd újra bekövetkezett. Talán a legszörnyűségesebb, mikor túléltük, tanulunk újra élni, felszabadulunk, és megint lecsap. Hogy csinálták? Mi éhezés, öldöklés, erőszak nélkül is már azt gondoljuk egy év után, ez kibírhatatlan, hogy végünk, nem lesz újra a régi.

Nem lesz az, és ki fogjuk bírni. Miért gondolom? Mert nagyszüleink és dédszüleink ennél sokkal többet kibírtak, túléltek, és mi vagyunk a tanúi, hogy tudtak még szeretni, ölelni utána is, és képesek voltak mindent újrakezdeni. Miért jutnak eszembe? Mert talán ők értenék meg, milyen, mikor minden bizonytalan, de világ szinten, mikor naponta halljuk szeretett barátaink, ismerőseink, családtagjaink halálhírét, amikor a mentő szirénája már nagyon sok. Mikor nem tudjuk hogyan tovább, mikor a gyerekek is már nézik a híradót, mikor nincs karácsony, nincs húsvét már másodszor. Nincs hangos nevetés, csak temetés, temetés után, van hogy egy héten ötször is. Mikor családok tűnnek el szinte nyomtalan, és egyre több család hord feketét. Mikor nem lehet elbúcsúzni, nem tudni, ki, hol és merre és mikor. Tegnap beszélgettünk, ma már nincs. Minden bizonytalan és sötét. Ők pontosan értenék.

Persze ez nem hozza vissza szeretteink, nem öleli át és könnyít az egészségügyi dolgozók fizikai és lelki terhein. De nekünk türelmet adhat, biztatást, új szemléletet egy jobb jövőre. Ahol több a megértés, a szeretet, az egymásra figyelés, a békesség, ahol értéke van az ölelésnek, egymásra nézésnek, jó szavaknak, biztatásnak, az egymás iránti tiszteletnek.

Rendíthetetlen a hitem a szabadságban, az ember tiszteletében, a feltétel nélküli szeretetben és az imában. Tudom, így voltak ezzel nagyszüleim és dédszüleim is. Azt is tudom, hogy ők is megküzdöttek és újrakezdtek. Ahogy én is fogok, és a gyerekeim is. Mi volt a koronás pályafutás egyik nagy túlélési tapasztalata? A fegyelmezettség, a türelem, a befelé figyelés, és a megszerezett tudásomba, tapasztalataimba vetett hit. Kikre gondoltam? Nagyszüleimre, és dédnagyanyámra, aki a második világháborút háromgyermekes özvegyként vészelte át, akinek a fia a fronton volt. Férfi nélkül, két lánnyal egyedül. És tudott szeretni, nevetni. Tőle származom én is, bennem él tovább, akkor én is tudni fogom, amit ő tudott. Most úgy megölelném őt is, és nagyszüleim is, hogy kérdezzem őket, meséljenek, hogy csinálták? Nem nagyon beszéltek azokról az időkről, kérdés nélkül semmiképp. Sosem panaszkodtak azokról az időkről. De tény, hogy kis dolgokon kevesebbet idegeskedtek, lassabbak voltak, megfontoltabbak, elfogadóbbak az élet nehézségeivel, és makacsabbak. Valamit tudtak már. És most érzem, kár volt, hogy nem kérdeztem többször. Talán tanulhattam volna belőle. Többet kéne emlékezni és tanulni.

Koronás búcsú

A röntgenben vetkőztem, az utolsó lépéseket tettem meg, hogy végre lezárjam koronás pályafutásom. Ahogy levettem a pólóm, a szívemnél egy kis foltot láttam. Már reggel és este is észrevettem, de azt hittem, eltűnik. Belenéztem az öltöző falán lévő tükörbe, és megérintettem a helyet. Mintha az eltelt 7 hét és talán 7 év villant volna át, mint áramütés rajtam. Gyorsan elfordultam és mentem az újabb vizsgálatra, hogy lezárjam ezt a fejezetet. Aztán ki a szabadba, levegőt akartam venni, de rájöttem az ffp2-es maszkban ez a nagy levegő nem az igazi. Körülöttem pedig rendőrök és katonák, talán nem itt kellene levenni és nagyot szippantani. Elindultam gyalog a gyógyszertár felé, ha már beküzdöttem magam ennyi elzártság után a városba. Nagy lendülettel indultam, aztán elfogyott a levegő és a lendület. Megálltam, pár nagy levegő, és már lassabban kezdtem újra neki. Próbáltam felvenni azt a tempót, amivel nem kell megállni újra és újra. Ahogy haladtam, bezárt üzletek mellett mentem el. Közben folyamatos szirénázás a távolból. Hallottam ahogy egyik mentő indul a másik után, és sikítva töri az utat valahova a távolba. Belül elhangzott a sóhaj: csak ne ismerjem! Aztán ahogy egymás után hagytam magam mögött a bezárt kapukat, üzleteket, rájöttem, vajon hányan sóhajtanak fel, csak ne ismerjem. Nincs olyan, hogy senkinek sem fáj. Valakihez tartozik, és ott fáj, szomorúság, aggodalom, féltés és szeretet kíséri. Aztán óhatatlanul is eszembe jutott a kis tappancs nyoma a mellkasomon, megsimogattam a kabátomon keresztül. Azt hiszem, hálát adtam. Erre nincs jobb szó. Ahogy figyeltem az üres utcát, a bezárt ajtókat, hallottam a szirénát, és elköszöntem saját koronámtól.

Eltelt aztán még egy nap, a folt halványult, de ott van még. Egy véletlen mozdulat maradványa lehet az orvos részéről, ahogy a szívemet próbáltam kivizsgálni. Számomra mégis jelképes. Meglátom, és hálát adok. Lehetett volna másképp. Nagyon sok esély megvolt rá. Maradtam, pedig oly sokaknak menniük kell, válogatás nélkül. Nincs olyan, hogy én jobban csináltam, vagy más rosszabbul. Ugyanúgy. Magányosan küzdünk, küzdenek értünk, és nem tudjuk kinek sikerül, kinek nem. Aki maradt, kell, hogy emlékezzen, elmondja, éljen vele. Az a kis folt a biztatás, hogy nekem van tovább.

Szívem koronája

Úgy tűnik, életem koronája a szívemben időzik a legtovább. Onnan nem akar távozni, vagy csak azért van ott, hogy érezzem, van, és oly sokat sérült.

Legalábbis most erre próbálok gondolni. Amikor panaszkodtam egy barátomnak, nagyon fáj a szívem környéke, mely aggaszt, megkérdezte: csak néha, vagy folyamatosan érzed, hogy van? Azóta próbálok nem félni, megnyugodni, és úgy gondolni rá, hogy túl régóta elhanyagoltam, tényleg úgy tekintettem rá, mint ami nem létezik már. Hát, most jelzi, van, 7. hete. Mindenről le kellett mondanom, amit eddig gépként csináltam egyedül: háztartás, takarítás, bevásárlás, munka, hivatalos ügyek intézése, lelket önteni másokba, biztatni, baráti beszélgetések. Amint próbálkozom, erős fájdalommal találom magam szemben. Az egyetlen, amit enged, az az írás, pihenés, olvasás, kutyasétáltatás és film nézés. Ezeket türelemmel hagyja. Sőt! Rengeteg pótolni való között, akadnak kedves romantikus történetek bőven, és ilyenkor összegörnyedve sírok. És az jó neki, mintha simogatna. Igen, lemondtam a szerelemről, a társról, a magány mellett döntöttem. Ezt választottam. És elvártam, hogy érzéketlenül, csupán az anyaságban élje ki minden szeretetet utáni vágyát ez a sérült szív. És elvártam, hogy mindig dobogjon tovább, még ha meg is állt volna a bántásoktól, rémülettől, félelemtől, vagy csapásoktól. Mint egy robotra tekintettem, és nem tápláltam, csak elvártam, hogy automatikusan érzések nélkül menjen, életben tartson.

Most Ő jelez nekem, hogy van, elfáradt, és szüksége van rám. Bízom benne, meggyógyítható! Sok szépet nem tudok számára álmodni, mutatni. De őszinte tudok vele lenni, ami nagy érték. Bevallhatom neki, sajnálom a magányt. Nekem is hiányzik a társ, a szerelem, megértem. De annyira szeretem a gyerekeim, hogy nem tudok tőlük megválni. Látnom kell őket felnőni, örülni, csalódni, összetörni és felállni, megküzdeni, boldognak lenni. Ott akarok lenni, és kérem, hogy legyen ebben társam, motorom! Megértettem a fájdalmát, fáradtságát. Bocsánatot kérek, mert nem hallgattam rá, nem engedtem utat neki, mindig elnyomtam, sosem adtam elég időt.

Sose akartam, hogy a gyerekeknek kelljen nekem segíteni, hiszen vállaltam örökre támaszuk leszek. De most már ők pakolnak ki és be a vásárlásnál, iránymutatás szerint a kezeim a takarításnál, egyedül tanulnak digitálisan, csak a telefonos segítségként funkcionálok, még főzni és sütni is elkezdtek. Ügyesek, okosak és van szívük. Hihetetlen büszke vagyok rájuk. De telhetetlen vagyok, és nem tudom még itt hagyni őket. Látni akarom ahogy felnőnek.

Örökbe fogadtam másfél éve egy kutyát a gyerkőcök kérésére, pedig azt mondtam, nem, soha többet. A lelkem, nem bír el több fájdalmat, nem tud már ragaszkodni, meg kell védeni. Sosem látott módon kezdett hozzám ragaszkodni, ami most is tart, töretlen. Néha önmagam látom benne, két sérült lélek egymásra találása volt a miénk. Az Ő második esélye, egyben az enyém is, hogy érezzek, éljek, nyugodtan és félelem nélkül szeressek újra. De ehhez a szívemnek pihennie kell, és meggyógyulni. Túl sokat vártam el tőle telhetetlen módon. Nem vagyok Vasember, szuperhős, normál halandó női szívem van, a megszokottnál is több sebbel és teherrel; és most koronával, de már őszintén.

Lélegzem

A gyerekeim elképzelése szerint én vagyok vasember, és semmi sem tud megtörni, ledönteni. Hát, erre meg is koronázott az élet. A szervezetem pedig gyors tartalékolási lázba kezdett, meg is növelte étvágyam, ki tudja, ha kórházba kerülnék, legyenek a zsírsejtjeimben emlékek a finomságokról.

Viccet félretéve, mert ez tényleg komoly, most ilyen viráglétben vagyok, és csak fotoszintetizálok szinte. Kemény lecke ez számomra. Kezdem azt gondolni, hogy a vírusnak érzékelői vannak, ki a leggyengébb láncszem. Nem voltam egészséges, mikor megtalált semmilyen szempontból, és eléggé mélyponton is voltam. De minden ellenére megvédtem a családom a nagyobb bajtól, gondoskodtam róluk. Viszont így itt maradtam utolsónak gyógyulni. Amint kicsit valami hétköznapit szeretnék csinálni, jelez a testem, hogy nem! Szinte kiabál. Marad a kisvirág lét, inkább hatalmas lótusz a cserépben, kanapén és nem csinál semmit, csak újra és újra figyelmeztem magam, hogy lélegezz. De olyan dolgokat teszek, melyekre eddig nem volt példa. Kiolvastam az Asszony fronton-t, mely évtizedes terv volt, megnéztem a Csernobil sorozatot, mely 1 éve várt, végig néztem a Korona mind a 4 évadát, melyet oly régóta terveztem.

Ez egy rettenetes nagy önismereti lecke és magányos küzdelem. Valahol bent eldől, tényleg akarsz-e élni. Legalábbis nekem ezt feladta keményen. Ahogy lassult a légzésem, éreztem egyre kevesebb, megszólalt a vészjelzés, és én vettem a nagy levegőt, hogy javuljon. De jóra kellett gondolnom, és akarni kellett nagyon. Mintha egy láthatatlan harc dúlt volna a lelkem és az agyam között a testemért.

Azt hiszem, ez ébresztett bennem először tiszteletet a betegség iránt, mikor a 8. és 9. napokon valami furcsa állapotban megéltem, hogy hatalmas akartra volt szükségem, amire talán még soha. Nem ragaszkodtam ennyire még sosem az életemhez. És sosem láttam még ennyire tisztán sem az életem és önmagam. Nem volt rózsaszín ködös és habos. De két gyerek volt benne és elsöprő akaraterő. És tükör a magányról, melyet, mint homokvihar el kellett sodornom, mert éreztem, elvisz.

A munkám, a feladataim éltettek, mindig tettem a dolgom bármi történt, akármekkora baj volt, vagy beteg voltam. Elterelték a figyelmem a helyzetemről. Most ezt kihúzták, és csupaszon maradtam önmagammal, a helyzetemmel. Na, ezért is tankol, mint egy mackó a téli álomra a testem. Félek a védtelenségtől, a csupasz lelkemtől.

Látom magam, mint szép nagy virág a cserépben, elképzelem ahogy a fény felé fordulok, hagyom, hogy öntözzenek. És igyekszem megszeretni ezt a virágot, hogy meggyógyuljon végre, és rászólni időként „Fotoszintetizálj! lélegezz!” Elhitetni vele, hogy mindenki számára szép, és öröm a létezése is.

Vállalom

Vállalom. Mit? A mazsolaságom a városi forgalomban szitáló esőben, félhomályban, szürkületben, vagy akár hazafelé a vadak között az országúton. Igen, lassabb vagyok, kétszer körülnézek, megállok, hátranézek, lassítok, bekötöm az övet. Persze a zene üvölt az autóban, és én is veszettül énekelek. Ott lehet. Az az én terem és az én időm mindig. És nem árulom el a lányomnak, hogy az általa ajánlott szlovák rock rádiót hallgatom. Megdolgoztam az autómért, minden javításért, karcolásért, a fenntartásért. Tudom, milyen drága a fékbetét, a gumi. Hát, még milyen nehéz cserélni is. A napi idegi-lelki fitness hatására tudom, hogy kevesebb a figyelmem, sőt, ma már sokkal többfelé kell koncentrálni, mint mikor mondjuk a jogosítványom szereztem. Mindenki rohan, kapkod, siet, egyre több az agresszív vezető. Hát, akkor én vállalom, mazsola vagyok. Persze nem 5-el döcögök végig, de megfontoltabb vagyok. Mert tisztában vagyok korlátaimmal. Anyaként, szüleimre figyelő gyerekként ezerfelé jár az agyam, mindig késésben vagyok, mindig fáradtan kelek útra, sok kilométer van a lábamban az évtizedek alatt. És én sem vagyok már fiatal. Büszke, rutinos középkorúnak tekintem magam. Talán éppen ezért óvom már és védem, amiért keményen megdolgoztam. És tudom pontosan, mit szeretnék elkerülni. Mert a legnagyobb félelem, másban kárt tenni, másnak kárt okozni. Vállalom, mazsola vagyok. De büszke mazsola!

Vállalom lúzerségem, hogy itthon maradtam, azon belül is vidéken, kisvárosban versenyzem és falun élek. A gyerekeim is falusi közösségben szocializálódtak, jártak óvodába, iskolába. Az a fránya, furcsa megmagyarázhatatlan „hazádnak rendületlenül” érzés a szabadelvű, szabad gondolkodású, humanista énem legmélyén ott van. Bár jelenlegi trendünk szerint „defektes” család vagyunk. Nem is család, mert egyedül nevelem a gyerekeket. Én akkor is itt élek, itt dolgozom, itt versenyzem, itt tervezek. Politikusok, törvények jönnek-mennek, de a hitem mindig megmarad. Vállalom, lúzer vagyok. De büszke lúzer hazai versenypályán!

Vállalom „Angela Merkel”-i méreteim, termetem. Nem járok edzőterembe, hazafelé nem álmodozom a futópadról, nem számolom a kalóriákat, a mérleg a legnagyobb ellenségem. Szeretem az esti 2 órát a televíziós vitaműsorok előtt tölteni, pörgetni a napi sajtót és olvasni. Olyan sokat vártam erre a két órás saját időre. Gyerekekkel tanulni, különórára rohanni, vacsorát készíteni, elpakolni, és már fürdetés, estimese, alvás. Végre beköszöntött ez a jól megérdemelt, saját kis idősáv. Hát, nem kapja meg a futópad, vagy edzőterem! Nincs ilyen vágyam, akárhogy erőltetem, küzdök ezért az érzésért. Annyiszor mondtam, hogy a mozgás kromoszóma kimaradt belőlem. Szeretek jókat enni, sütni, nagy asztalnál beszélgetni a családdal falatozás közben. Imádott anyukám legújabb főzési hullámát nem akasztom meg, és mindent megkóstolok, megdicsérek. Mert tudom, Ő ebben éli most ki magát. Én pedig hagyom. A korral, a sok gonddal, önmagam védelmével szép falakat építettem testem köré. Minden nap azt kívánom, hogy egyszer olimpiai sportág legyen a napi idegi-lelki fitness, melyet egyedül űzök hosszú évek óta. És szerintem átkozott jó vagyok benne. Vállalom büszkén méreteim.

Miért írtam ezt? Mert bizony én is sírok néha, elkeseredem sokszor, világgá mennék, elbújnék mindenki szeme elől. De szerencsére van jó serpám, jó barátaim, akik ilyenkor azért emlékeztetnek a tükörrel a megtett útra, és rávilágítanak a nehezített pályámra, amin azért jól teljesítek. A gyerekeimnek mindig ezt papolom, nem lennék hiteles, ha magammal nem ezt tenném. Közben pedig napi szinten látok csodálatos lányokat, nőket, anyukákat, akik hasonlóan szégyellik mazsolaságuk, lúzerségük, méreteik. Egyesével ölelném meg őket. Ha egyszer kimondanánk, mindannyian vállalnánk, lehet kiderülne most a kisebbség diktálja a tempót és a mércét. Leírni könnyebb volt, mint minden nap megélni. De nem adom fel, tréningezem önmagam. Hajrá Csajok! Vállaljuk! Legyen látványsport a hétköznapi idegi-lelki fitness! 

Létezés

Beszívom a levegőt, kifújom. Létezem. Ez már nagy eredmény. Fáradt vagyok, mint aki megmászta a világ legnagyobb hegyét, és most légszomjjal küzd. Nappal alszom, amikor tudom fény van, vigyáznak rám, élet van körülöttem. Éjjel az emlékező csend ölel. A mellkasom őrzi a láncok súlyát, hiába nem nyomják, de a test emlékezik. A csend sötéten ölel.

Élni kéne. A testem a lelkem helyett is emlékezik, most már jóra is. Ez sem könnyű. El kell fogadni, rögzíteni a központi számítógépben, hogy ő nem fog megváltozni, nekem kell. Mindig lesz egy kiszámíthatatlan tényező az életünkben, akinek sosem fogok tudni jót tenni. És ezt várja is, hogy lépjek és ő majd reagál úgy, hogy én rosszul érezzem magam. Időnként szüksége van arra, hogy gyomorszájon vágjon képletesen, mert ha nem is láthatja a hatást már, vagy hallhatja, de az érzésre szüksége van a létezéséhez.

Ezzel kell élni, nem csak létezni. Jót nem fogok tudni tenni. Egy életen át nem lehet sakkozni. Szerettem. Nagyon. Mindent tud rólam, megkapta a kulcsot a szívemhez, lelkemhez, testemhez. Ismeri, hogyan működöm boldogan és szomorúan. Látott szenvedni. Mindent tud, mi egy emberről tudható. És ezt én adtam neki kényszer nélkül, önzetlenül, szerelemből. Ez az én döntésem volt, és akkor jónak tűnt. Nem mérlegeltem patikamérlegen, mennyit kaptam vissza. Ezt nem erre játsszák.

A kulcsot vissza nem lehet venni, nekem kell változnom és érteni az érthetetlent. Mert az én világomban nem leli örömét ember a másik szenvedésében, gyötrésében. De valahogy fel kell építeni egy új világot, és élni kell újra így.

Egyszer az egyik gyermekvédelmi, családsegítő szolgálatban dolgozó gyermekpszichológus számon kért, miért nincs mellettem új társ, mert ez is azt bizonyítja én nem tudok túllépni. Bezzeg ő új életet kezdett sok kilométerrel arrébb, új lakást vett és nősülni fog. Szégyelltem magam, képtelen voltam reagálni. Majd még hozzátette, kevesebbet kellene foglalkoznom a gyerekeim lelkével. Összetörve, szégyenkezve jöttem ki, és minden más mellett, még ettől is egy csődtömegnek éreztem magam, hogy ő boldog párkapcsolatban él és nősülni fog, én meg még ezt sem tudtam.

Elteltek évek. Ma már tudnék válaszolni. Vajon, ki sérült ebben a történetben jobban, ideje ebben a történetben? Nagyon rossz társ nélkül, minden szempontból nehéz. De ha sérül az ember legbenső biztonság érzete, minden önértékelése romokban, minden megkérdőjeleződik körülötte, tényleg az a hasznos és elvárt, hogy beleugorjon egy új kapcsolatba, csakhogy ezáltal jobb szülő legyen? Tényleg ez a legfontosabb feladat, ettől leszek jobb ember és anya? Egyedül vagyok, én döntöttem így, én választottam ezt az utat. És azt gondolom, ettől nem vagyok rosszabb ember és anya. Sőt! A gyerekeim megtapasztalták, hogy tudok szeretni, fájni tud, képes vagyok más fájdalmát tisztelni és elengedni. De a legnagyobb, amit adhattam nekik, hogy bármi történjen is, mindig minden körülmények között számíthatnak rám, bízom bennük, hiszek nekik, és biztos pont leszek az életükben, kiszámítható és szerető. Az egész összezavarodott koordináta rendszerükben origó voltam és maradtam.

Hiszem, hogy én is megtanulok majd élni, új határokkal és biztos pontokkal, de addig még van út előttem, van mit tanulnom és elengednem. De talán a legfontosabb, hogy bekötött szemmel, mélyen a lelkem és a szívem legmélyén, a gyomoromban is higgyek. Ne halljam, lássam a külvilágot, csak azt, ami belül van. Nekem kell tudnom a saját értékeim, bárki, bármit terjeszt, sugall rólam. Bizonyosságot kaptam az igazságról, ennek kell erőt adnia, hogy jól csináltam, és nem vagyok rossz ember, rossz anya. Valami fényes pajzs kellene, mely minden újabb támadását hárítja, szertefoszlik. Visszaütni én nem akarok, az megtörténik nélkülem is. A gonoszság, a bántalmazás megnyomorítja a bántalmazó lelkét is. Csak tőlem tudjam távol tartani végre kulcsaim birtokosát, csak ebben legyek képes változni és így élni! Tündepáncélt kérek! 

A diadal íze

Néha távolság szükséges, hogy az ember lássa, mekkora utat tett meg, és mit ért el. Nekem ehhez azt hiszem, egy évre volt szükségem, és többszöri értesítés, hogy jogerős, megtámadhatatlan már a döntés. A hosszú idő és sok év arra nevelt, állandóan figyelni, készenlétben lenni, előre gondolkodni, keresni honnan jöhet a támadás. A legszörnyűbb talán az volt, hogy már kezdtem ép elmémben, értékrendemben kételkedni. Az önbizalomról már ne is beszéljünk, mindent megköszöntem már a hétköznapokban, a bántásokat, leszúrásokat is. Mindenért bocsánatot kértem már, a jelenlétemért is. A hitem és a lelkierőm vitt előre az úton az utolsó lépéseken. De túléltem, még mindig veszek levegőt, ölelem a gyerekeim, és tudok velük újra felhőtlenül nevetni. Pont annyi idősek, hogy most érik be egy csomó nevelés, tanulás, és én azon kapom magam, potyognak a könnyeim, meghatódom, de ez a bizonyosság, a megnyugvás és az őszinte büszkeség jele. Pontosan tudom, mekkora ára volt ennek, és mekkora munka volt mindez mögött tőlük és tőlem is. Nagyon jó érzés ott lenni, látni az örömük, és a felhőtlen gyermeki, kamaszos idétlenkedésüket, harcaikat. Ahogy nyerik vissza a biztonságérzetet, önbizalmat, egyre jobb látni. Persze, nem festek rózsaszín unikornisokat és szivárványt a kamaszkorra, mert na, kell ehhez idegrendszer és humorérzék, akárcsak az időskorhoz. De mi már mind tudjuk, van rosszabb. Ha nem hisznek, ha megkérdőjeleznek, ha gyaláznak, ha kínoznak, ha már semmi sem biztos és biztonságos körülötted, ha a teljes világ kifordul és te egyedül érzed magad, akinek védenie kellene, bánt, vagy asszisztál.

Hosszú út vezetett odáig, hogy minden félelmet, önvédelmet félretéve meglépjen, amit már oly régóta kellett volna. De most értettem meg, nincs más lehetőség. Zsigerből tiltakoztam, ezek nem az én eszközeim, sose akartam elmenni eddig. De el kellett, és nem én sodortam magam ide, nem én kényszerítettem ki ezt. Nekem egy feladatom van, megvédeni, biztonságot adni, a rám bízottaknak. Hangfelvétel készült. Amikor elkezdtem meghallgatni, összecsuklottam. Nem, ez nem lehet. Újra hallottam a mondatokat, amiért mindent eldobtam, kockára tettem, a hangsúlyt, láttam is becsukott szemmel magam előtt. És ez nem velem történt, hanem a gyerekemmel. Nem, nem, nem…. Segítséggel tudtam végig hallgatni, és anyák napján legépeltem, hallgatva, minden mocskot, akár többször is, és éreztem a gyerekeim rettegését, fájdalmát. Amikor végeztem, letettem és átadtam az ügyvédemnek. Én már innentől képtelen voltam megszólalni, küzdeni, mert csak azokat a mondatokat hallottam újra és újra, és a gyerekeim félelmét éreztem, meg mindent, amit felkavart, újra előhozott. Megkönnyebbülés volt, hogy Ő tudta, mit kell tenni, mondani, megértően, határozottan és érthetően beszélt velem. Egy új korszakot éreztem meg, amikor valami bizonyosságot nyert, amiben eddig rajtam kívül talán mindenki más kételkedett picit. Amikor meghallgattam a felvételeket, első kérdésem volt a gyerekekhez: ez egyedi volt? És a legsúlyosabb mondat, amit hallhattam, de a lelkem mélyén tudtam pontosan: nem, ez egy átlagos találkozás volt. Tárgyalás, tárgyalást követett. Egy maratoni alkalommal az ügyvédem és a bíró kérdezték volt férjemet, én néztem. Most nem lehetett kibújni, letagadni, szembesítés volt keményen. És én ültem és néztem. Éreztem a pillanat súlyát, ott volt a lelkemen. De még mindig nem engedett, még nem volt vége, és bennem még mindig ott volt a sok kérdés, mi lesz most, nem tudtam megkönnyebbülni, és vádoltam magam, lelkiismeretfurdalás, rémálmok kísértek.

Teltek a hónapok és mikor már minden újabb szakértés megtörtént, elérkezett az utolsó tárgyalás. De én ezt nem tudtam elhinni, csak kattogott az agyam, mit találhatnak még, miért lehetek még hibás, mi nem elegendő, mit találnak még ki. Minden szóért, mondatért hálás voltam az ügyvédemnek. Az agyam az évek alatt megértette, hogy a bírónak és az ügyvédnek objektívnek kell lennie, de nekem együttérzésre, támogatásra volt szükségem, hogy higgyenek nekem, hiszen én akkorra már az utolsó szalmaszálba kapaszkodtam, és kezdtem elhinni más mátrixban létezem, háttal ülök a moziban.

És eljött a pillanat. A bíró bejelentette, hogy ítélethirdetés következik. Hirtelen úgy éreztem, álmodom. Hálás voltam, hogy az ügyvédem végig beszélt hozzám azokban a percekben, így tudtam, valóság, megtörténik. És szólítottak, álltunk, olvasta a bíró, olvasott, olvasott. Koncentráltam, de nem állt minden össze a fejembe. Az első, ami eljutott hozzám, hogy a gondviselő feladata volt bizonyítani. Igen, mint amikor a sziklát legördítik az ember mellkasáról és levegőt tud újra venni. Eljutott az agyamig, hogy meg kellett tennem. És aztán a következő, hogy az anya visszakaphatja az anyakönyvi kivonatokat. Hosszú évek alatt talán 2 hónapig voltak nálam, a többit a bíróságon, így mindenhol magyarázkodtam, hiteles másolatot kellett kérni. Most pedig a kezembe adták, láttam rajtuk a sorokat, amiket a születésükkor ráírtak, feljegyeztek. Lényegtelen a tartalom, de azok a papírok voltak a bizonyosság számomra mindenre, hogy élek, hogy velem vannak, hogy megküzdöttem, hogy van értelme mindennek, hogy véget ért, hogy normális vagyok. Súlyos, hosszú ítélet volt. Csak annyit voltam képes felfogni, hogy megdönthetetlenül sikerült bizonyítani, végre védelmet kapnak, végre hisznek nekik és nekem. És hogy ez volt a feladatom, nem a féltékeny, bosszúálló volt feleség vagyok, ahogy éveken át mindenhol címkéztek.

Kijöttem, megöleltem az ügyvédem, akinek sose fogom tudni meghálálni, hogy az utolsó métereken, a legfontosabb helyzetben higgadt, elegáns, de megfelelően határozott volt, és sosem kell majd szégyenkeznem az elhangzottak miatt. Nem bántott feleslegesen a nevemben senkit. Nem tapad hazugság, mocskolódás a nevemhez. Az évek alatt mind a két ügyvéd pontosan ezt tette, amiért örökké hálás leszek. Mert az élet folytatódik, és csak így lehet egyenes gerinccel élni. Sok helyen kellenek ezek az iratok, és mindig fogom tudni vállalni. Amikor embertelen, igaztalan helyzetben van az ember, az őrület határán, kétségbeesve, kell, hogy legyen egy origo, egy koordináta rendszer, mely itt tartja, emlékezteti, ki ő, miért küzd, mi a fontos, és hogy utána is lesz élet, és tükörbe kell nézni.

Eltelt egy év, három helyen is elő kellett vegyem a 30 oldalas ítéletet. A dokumentummal könnyebb volt, egyértelmű volt a helyzet, nem kellett magyarázkodnom, értették, és rögtön segítettek. Egyértelmű lett minden. Többször is kimondták a szemembe szakemberek, hogy bántalmazás, súlyos bántalmazás, ami történt éveken át. Láttam a maszk felett a szemeikben azt, ami nekem éveken át annyira hiányzott.

Eltelt egy év, és túléltem, túléltük mindannyian. Együtt vagyunk. Képes vagyok nevetni. Elkezdtünk gyógyulni. Sok orvosnál jártam, mert az ilyen küzdelem sérülések nélkül nem megy. De még itt vagyok. Büszkén. Nem tudom, hogy bírtam. Sokszor gondoltam, hogy vége, nincs tovább. De minden alkalommal felálltam az előszoba, vagy a konyha kövéről. Amikor azt gondoltam, megőrültem, felhívtam a barátaim, és kérdeztem, provokáltam őket, hogy megbizonyosodjam, normális vagyok-e még. Amikor újra és újra elolvasom az ítéletet, visszaigazolást kapok: igazat mondtam.

Büszke vagyok magamra. A hitemre, az erőmre. De amire a leginkább, hogy odabújnak hozzám a gyerekek, és arra emlékeznek, hogy „Anya te mindig mondtad, vége lesz, és még mindig tudsz szeretni.” És igen. Imádkoztam, könyörögtem, ne váljak olyanná, mint a bántalmazóm. Amikor a hangfelvételek elkészültek pontosan ettől ijedtem meg, hogy odajutottam. De nem. A szeretetem erősebb volt. A gyerekeim pedig ezt díjazzák bennem. Erre vagyok a legbüszkébb. 

 

süti beállítások módosítása