Barátnőmtől okosító könyvet kaptam karácsonyra. Olyan negyvenes nőknek szólót. Már egy ideje olvastam, de nem haladtam vele úgy, mint a romantikus regényekkel. Aztán a korona belehúzott. Felfaltam, és próbáltam belé kapaszkodni, biztos fog valami útmutatást adni, bölcsek köve szerű varázsigéket mormol nekem. Nem így lett. Tükröt tartott. Bár lehet azt is akart volna eredetileg, csak én ültem háttal a moziban. Tényleg. Remélhető életem felén túl vagyok, ami már megismételhetetlen, javíthatatlan. Csak újratervezni, és élni lehet a hátralévőt másként. Nem igazán gondolkodtam ilyeneken eddig. És igen, mintha mindig is vártam volna arra, majd felnövök. Én még nem vagyok az a megmondó, okos és bölcs ember. Akár a barátnőim, akiknek mindig volt tapasztalatuk, bölcsek, higgadtak, megfontoltak, decens úrinők. Aha. De rájöttem, idősebbek is többnyire nálam. Lehet, tényleg rá kell jönnöm, most már nincs tovább várni, élni kell, ha tetszik, ha nem.

Gyerekeim a háború kirobbanásakor hazajöttek az iskoláikból. Zaklatottak voltak. Szüleim a nappaliban nézték rémült tekintettel a híradókat váltakozva. Pillanatok alatt vita kerekedett, nem is akármekkora. Mindenki harsogta a saját álláspontját és félelmeit. Akadt, aki arra hivatkozott, „én erről nem is akarok tudni, ez engem nem érdekel, mert kamasz vagyok, van elég gondom”. Más pedig már a harmadik világégést vizionálta. És én még meg sem szólaltam, a magam újságírói hírfüggőségemmel. Akkor már jó ideje nem aludtam és mindent elolvastam munka mellett, vagy éjjel, meghallgattam, megnéztem. Nagy levegőt vettem és ösztönből beleálltam a vitába. Szüleimet felküldtem. Kikapcsoltam a netet, tévéket, gyerekeket leültettem az asztalhoz. Mondtam most én beszélek, az én történelem előadásom, és élet tudósításom következik, amely után annyit kérdezhetnek majd, amennyit csak szeretnének. De ezen így hárman most végig fogunk menni csendben minden pittyegés és hangos dolog nélkül. Nem egy óra volt, több. Kérdések özönét kaptam, pedig duzzogva ültek le az asztalhoz, puffogva. Nem tervezett, nem felkészült beszéd volt, csak ösztönös reakció. Órákkal később eszméltem, milyen jó kérdéseik voltak, nagyon büszke voltam intelligenciájukra és látásmódjukra. Rálátást adtam, amelyet nagyon jól megértettek és hasznosítottak. Valamint szabadságot, hogy van joguk különbözően kezelni a helyzetet, de érteniük kell, és a döntést tudatosan hozni. És azt is tudniuk kell, bármennyire elfoglaltak, kamaszok, háborúra nincs ok, mentség, magyarázat. Ezt pedig most élesben elraktározzák, mert egy-két év és ők lesznek már döntésképes választópolgárok. Nagyon nem mindegy mit visznek tovább. Aztán a könyv olvasása közben ez eszembe jutott. És talán magamra is büszke lettem. Rájöttem, igen, a tudás számít. Bárki akarja is ezt elvitatni, akár egy rendszer, egy világ, akkor is számít. Pont a nehéz pillanatokban. Ha megtanultál elemezni, értékelni, rátekinteni, kockázatot elemezni, összefüggéseket látni, akkor túlélhetsz. Márpedig én ezt tettem, teszem ma is. A gyerekeimnek pedig ezt adom tovább mindig, bármiről legyen szó. Nem akarom, hogy könnyen téríthetőek legyenek, vagy mindenben összeesküvést látók. Legyen rálátásuk, mindig egy lépéssel előre legyenek a helyzetben akár variációkkal is, és érezzenek. Mert enélkül szintén nem lehet. Az Egó tudással, de érzelmi intelligencia nélkül veszélyes. Márpedig talán az utolsó percekben vagyok, hogy ezt még csiszoljam bennük. De igen! Éreztem és láttam, a közös meséink, hosszú beszélgetéseink nem voltak hiábavalóak. Érdemes! Nem vagyok és lehettem jó játszótárs, bütykölő partner. Hiányzott is belőlem, és az élet hamar családfenntartót, ápolót képzett belőlem. De az esti mesék, a kirándulások, a nagy beszélgetések én voltam. Durva, hogy egy háború döbbentett erre rá.

Még valamire ráeszméltem, hogy a példám az egyetlen, ami hat rájuk. Két szerepet is képviselnem kell, odafigyelve mindenre. Persze ez kivitelezhetetlen, lehetetlen. A gyereknevelés kétszereplős játék. Mindenképpen pontokat vesztünk. De igyekeznem kell mindenkinek azt adni, amire szüksége van. Élő, érző, küzdő embert kell játszanom nekik, mint egy reality-ben. Tényleg figyelnek és követnek. Fent kell tartanom az érdeklődést, el kell érjem, hogy magukévá tegyék, megvegyék az üzenetet. Legyen szó személyi higiénéről, öltözködésről, beszédről, dühkezelésről, véleményről, önértékelésről, mozgásról, étkezésről, tanulásról, tervezésről, önellátásról, stb.

Sokáig voltam színpadon. Akadt, hogy hetente akár többször szerepeltem, rögtönöztem. Talán egy évtized alakult így az életemből kamerák, mikrofonok előtt. Furcsa, de akkor nem görcsöltem, nem izgultam, adtam magam, hittem benne jó, amit teszek és ahogy. Tervezetten vásároltam ruhát, gondoltam végig, miben leszek és mikor. Még sminkeltem is….. Nem is olyan rosszul. De mindez már történelem, VHS-en vannak a bizonyítékok is és sárguló fotókon. Újra kell játszani az élet színpadán, már bölcsességgel, mentori érzékkel megáldva, sok kilóval és ránccal többel, valamint low budget-tal. Igen, ez sem mindegy. Mindig kérdezem magamtól hova teszem a pénzt? Elnéztem őket és rájöttem. Lovaglás, úszás, zongora, hegedű, angol duplán, rajz, cserkészet….. sorolhatnám. Bennük. Amit régen még csak magamra, most beléjük teszem. Mert így helyes. Még nem értik miért pityergek minden vonónyekkenésnél, leütött hangnál, elkészült rajznál, kiejtett angol mondatnál. Majd fogják. Mert én tudom, mi minden van e mögött tőlük és tőlem.

Azon kaptam magam, hogy ruhát rendelek egy rendezvény kedvéért, tudatosan. Sőt, tovább mentem, az elsőt visszaküldtem mérethiba miatt, és rendeltem nagyobbat. Én?! Ilyen messze egy ruháért sose mentem a gyerekek óta. Még az akciókat is kivártam, sorban álltam érte. Színében, fazonjában is üzenetet hordoz, amit csak azok fognak érteni, akik olvasnak, gondolkodnak, remélnek egy élhetőbb jövőt. Nagyon tetszik. Próbáltam vele azt hangsúlyozni, ami előnyös bennem. Ilyenek talán csak a lábaim és az agyam. Az egyik, ha nem beszélek sosem lesz látható. Szóval, meg kell tanulnom újra kommunikálni, bátornak lenni, elhinni, hogy van mögötte tudás és felnőttem már, van bennem bölcsesség. Ahogy az a bizonyos könyv fogalmazza, már az a korosztály vagyok, akinek a véleménye számít és döntő. Egyelőre csak a kamaszaim felé szeretném ezt bizonyítani, többről nem álmodok. Csak apró lépések! Száguldozni nem fogok.

Tehát kérem, negyvenen túl, egyszülőként, úgy döntöttem valóságshowt játszom a gyerekeimmel. Bevetve a PR és a marketing minden eszköztárát. El kell érjem az érdeklődésük és fent kell tartsam. Ez a stratégia, aztán meglátjuk, hogy válik be. Közben teszek a saját egészségemért és jövőmért, hogy az a másik fele élettel telt legyen…

Azt hittem, a korona elmúlik. Trónfosztás és kész, ennyi volt. De ez a valami nagyon ragaszkodik hozzám. Mikor már mindenhol harsogják, vége, elvonult a járvány, én képes vagyok benyelni. Ráadásul, nem is olyan igazán tipikusan indult. Egyszerűen bevérzett a szemem. A vérnyomásomra gyanakodtam meg fáradtságra. De két nap múlva ott volt az a fránya két csík. Mintha megint visszalöktek volna a kezdővonal mögé az élettársasjátékban.

Most ez nagyon másként ment, mint egy éve. Mintha ez egy érzelmileg túlfűtött sárkánnyal történne. Nőneművel természetesen. Minden idegesített, bármin fel tudtam magam húzni, az amúgy is nazális hangomon a kiabálás még erősebb volt. Mintha a korona a hormonjaimat és az idegrendszeremet szállta volna meg. A higgadt gondolkodás megszűnt, tárgyalásra képtelenné váltam családtagjaimmal. Mintha ez a korona egy utolsó csepp lenne életem kupájában a saját diliházam cirkuszporondján. És már folyt is kifelé a habzó cucc, megállíthatatlanul. Jöhettem én itt kis rongyokkal feltörölni, felitatni, ami valljuk be nevetséges. A korona tomboló kólót járt bennem. Aztán a legerősebb elérhető terápiára szántam magam. Bevetettem aggódva persze a következményektől. De éreztem, ez így nem maradhat. Aztán tényleg, legalább ezt az idegbajt mérsékelte, a tüneteket meg rövidítette. Volt minden, mint tavaly, de órákra. Még a csíny nem letudva, csak reménykedem. Alkalmazom, hogy az adott körülmények között, a lehető legjobb döntést hoztam. Mantrázom magam számára.

Negyvenen túl vagyok, az ilyen megállók mindig elgondolkodtatnak. Nem hiszem, hanem tudom, hogy okkal lök vissza a startvonal mögé az élet. Valamit már megint rosszul csináltam. Amikor kezdett a köd tisztulni, a düh erősebb lett bennem. Nem fog legyőzni, nem fogja megint tönkre tenni az egész évem. Felálltam, tornázni kezdtem, amit persze utálok. De egy cél volt előttem, nem ismétlődhet meg az előző koronás kalandom. Fájt mindenem, de megcsináltam. Először csak napi egyszer, aztán már reggel-este. Nekiálltam takarítani, mosni, maszkban főzni a családnak. Nem akartam, hogy megint leteperjen. Néztem az órát, vettem be az aktuális vitamint, gyógyszert, ettem, ittam, orrspray és aztán újra. Csak éjjelre feküdtem le. Közben pedig igyekeztem dolgozni otthonról. Ezt a szorongást talán sosem fogom tudni levetkőzni. Egyedülálló anyaként öt emberért felelve, a munkahely a biztos pont, ami elengedhetetlen, kihagyhatatlan. Ezt nem veszíthetem el, ebben teljesíteni kell, hisz mind függünk tőle. Azért erre a koronás időszakra egy plusz teher is társult. Szüleimet, gyerekeimet és magamat láttam a televízió, a közösségi média fotóin, videóin. Pont olyan emberek. Mit tennék? Képes lennék egyedül erre? Igen. Mert megtanultam már, ha muszáj, meg kell tenni, erő is lesz valahonnan nagyon mélyről és ösztönből. Felfoghatatlan. Borzasztó. Szavak nincsenek erre. Szóval, muszáj legalább az agyamban mozgás akaraterőt gyártanom, ha már ilyen kromoszómám nincs. Márpedig az én legerősebb szervem az agyam. Tehát képes vagyok rá. A gyártósort indítottam, de nincs 5 és 10 éves tervem, mert a végén úgy járok, mint a malacokkal Hofi a statisztikában.

Sőt, mostanában ennél még tovább mentem. Tudatosan feliratos angol nyelvű filmeket kezdtem nézni újra. Sokáig hanyagoltam, mert fárasztott az olvasás, könnyezett a szemem. De most elgondolkodtatott valami. Kiabálhatok, beszédet tarthatok, írhatok, kérlelhetek, könyöröghetek a kamaszoknak, hatástalan. Ahogy az összes tiltás és szabályok is. Ideig óráig működik, aztán ha lankad a figyelmem, dől, mint a kártyavár. Szóval, arra jöttem rá, egy személyben kell példát mutatnom, elől járnom. Mint egy Élet kabalafigura. A múltról beszélni hasztalan, azt lerázzák, kinevetik. Most negyven éven túl kell megmutatni nekik. Tehát igen! Anya beszél angolul kicsit, érti kicsit, akár el is tudja mondani. Anya nézi a feliratos filmeket, fejleszti a kicsit. Igen, anya sokféle csatornát néz, olvas, tájékozódik nap mint nap. Igen, korlátozza a jelenlétét a közösségi felületeken, igyekszik tudatos lenni. Igen, mozog minden nap, még ha elég nevetséges is, de bakker megteszi hulla fáradtan is az angol szövegre, és érti. Felkel, felöltözik, méghozzá tisztát vesz fel, fogat mos és szalonképes minden nap. Eszik salátát, néha bizony kihagyja már a vacsorát, mert irtó késő van. Nem hoz haza édességet, ő sem eszik. És szalonképes véleménye van, mindenről. Olvas, változatos könyveket, minden nap. Látszik rajta, hiányzik az önbizalma, sokszor sír a gardróbban, a tükör előtt. De megpróbál jól kinézni. Szoknyát vesz fel hétköznap! Persze ezeket nem most kezdtem, de a korona összefoglalta. Megállított. Ahogy a háború is.

Néha benyomják azt a fránya a STOP gombot, visszatesznek az élet tábláján a startvonal mögé és csak a hatos dobással indulhatsz. Na, valahogy azt próbálok most dobni. Ez egy ilyen játék. Az az opció most nem szerepel, hogy nem lesz hatos. Jön, csak dobálni kell és kitartóan, beleadva minden dühöt erővé csatornázva.

Láttam háború elől menekülő embereket, traumákkal küzdő fiatalokat. Néztem a szemükbe. Kitörölhetetlen emlékek. A déli határ mellett éltem, mikor a bombázások zajlottak, nappal a gépek zúgtak a fejünk felett, az utakon katonai konvojok masíroztak. A sötétedéssel pedig jöttek a közvetítések, a hírek, és bizony hallottuk a bombázást, a robbanásokat. Együtt ültünk a televízió előtt, vajdasági társaink könnyeikkel, tehetetlen dühükkel, elkeseredetten, aggódva. Természetes volt a sírás, a dühöngés. Társak voltunk. Láttam kétségbeesett szülőket ahogy búcsúznak gyerekeiktől, egymásra bízva őket, kis dobozban átadva mindent, mit adhatnak. Láttam ahogy a fiatalok egy része ment volna vissza, de barátai, idősebb testvérei, szülei nem engedték, kérlelték. Aki átjött, tudta, lehet sose térhet vissza, mert nem vállalta a katonaságot. De akkorra már volt egy generáció, aki kamaszként, gyerekként megélte a háborút, és tudta, mit nem akar, mire mond nemet, hova nem akar menni, részt venni.

A lelkembe égtek akkor ezek az ölelések, pillantások, könnyek. Nem tehettünk többet egymásért, mint egy időre megálltunk, és együtt vártuk az esti és reggeli híreket. Csak ott voltunk egymásnak egyszerűen. Aztán a bombázások után, mikor újra át lehetett lépni a határt, beengedtek a fiatalok a világukba. Elmesélték szorongásaik, a hirtelen egyik napról a másikra megváltozott életük, a háború traumáit. A szemeikben ott volt a háború. Ott könnyek nélkül senki sem tudott beszélni és hallgatni. Vajon képes ezt még a mai ember felfogni, aki a covid karantén ellen is lázadt, hogy korlátozzák? Pedig csak otthon kellett kibírni a tévé és internet előtt. Nem pincébe, óvóhelyre futni, menekülni a behívó elől, vagy iskolapadból gyilkolni menni, mert valakik úgy döntöttek mától gyűlölni kell egymást.

Azt hittem, Európa közepén Srebrenica örök mementó lesz mindenki számára, hogy soha többé háborút. De pár év után jöttek a képek a menekültekről, én pedig egy másik határra mentem munka után este és hétvégén. Akit ez már egyszer megérintett, tudja, mit jelent. Gyerekek, nők, kétségbeesett fiatalok elgyötörten, megtörve, űzve, kergetve. Erre csak a háború képes.

És minden ott kezdődik, amikor azt mondogatjuk mi és ők. Nincs ilyen! Mind emberek vagyunk. Miért nem tanulunk ezekből? Elég elolvasni az Asszony a fronton-t, vagy egy Edith Eva Egert, F. Várkonyi Zsuzsa Férfiidők lányregényét. És még sorolhatnám, nekem ezek voltak az utolsók épp. Meg sem kell tapasztalni, csak olvasni, és tudnia kéne minden érző és gondolkodó embernek, mit nem lehet, mit nem szabad. Ott kezdődik, amikor ők és mi leszünk, amikor az egyik kevesebbet ér, a másik több, amikor erőből oldunk meg helyzeteket. Amikor elfelejtjük, emberek vagyunk ésszel, szívvel, lélekkel, és nem halhatatlanok. Senki sem az. A gyűlölet, erőszak mindent elpusztít, nincsenek nyertesek. Aki elköveti is örökre áldozattá válik. Ebben csak vesztesek vannak. Volt miből tanulni.

Ma összeszorult a torkom, bevallom könnyek is peregtek. Érezhető volt, a levegőben volt a háború. De mindig reméltem, az ember tanul, hogy ilyet többet nem. Van okostelefonunk, érintésre működik bármi, csak az emlékezetünk nem használjuk. Pedig akár hanghívásra is előhozható az interneten bármelyik színesen, borzalmasan. A legnagyobb kihívás az életben, embernek maradni, minden körülményben. A háború pedig mindenkiből a legrosszabbat hozza ki, és ehhez elég a tőle való félelem is. Mind emberek vagyunk, nincs ők és mi. Egyikünk sem tévedhetetlen és halhatatlan. Az egyetlen út ezért az elfogadás és megértés, a közös nyelv, a pillantások, az érintések.  Csupaszon érkezünk erre a világra és csupaszon távozunk. Mindannyian bőrszíntől, nemzettségtől, vallástól, gondolatoktól, bármitől függetlenül.

Hosszabb hallgatás után jelentkezem újra, mert amiket írtam, nem mertem nyilvánosság elé tárni. Veszélyes időket élünk, amikor ezek nem szerencsés és biztonságos lépések egy magam fajta rendszer számára nem kedvelt egyéntől. Mondjuk úgy, nem vagyok kompatibilis. Hiszen egyedülálló, hívő, kamaszokat nevelő, anya forradalmár felmenőkkel, elfogadó és befogadó gondolatokkal. Jobb ezt megtartani magunknak. De egy óriási oka van a mély csendnek. Lassan tíz éve járom a gyermekvédelem útvesztőit, minden szinten. Nekem azt hallani mindenütt, hogy „gyermekvédelmi” és népszavazás is, elég cinikus és felháborító. Őrjöng a lelkem. Mert akik benne vagyunk, tudnánk égetőbb és konkrétabb gondokat sorolni az ügyben, melyek sikítanak és napi szintűek.

Kusturica filmekbe illőek mostanában napjaim, nem is tudom, meddig tart majd ez, mi vár rám. Lassan a tervezhetőség lehetetlenségét minden szinten elérem. Pedig annyira nagy lendülettel kezdtem bele ebbe az évbe. Elhatároztam, eljött az én időm. A testemen, lelkemen, személyiségemen nyomot hagyó traumákon túllépve, élni fogok. Tisztelve ezeket a sebeket, de már nem dédelgetve. Lett ebből aztán szép színes körmöcske kézen is és lábon is. Barátnőktől kapott új ruhatár. Régóta vágyott csizma, harisnyák, ruhák, szoknyák. Lassan lépdeltem kifelé a komfortzónámból. Még azt a hullámvölgyet is elbírta ez a lendület, hogy karácsony előtt újra kórház, újabb kis műtét és torkot szorító várakozás a szövettan eredményére ünnepek alatt. Aztán a jövőre mutató vágyaimat megfogalmazó álmodozásaim fogaskerekébe egy szikla került. Na, innen álljon fel, aki tud! Csak kapkodtam a levegőt és ütöttem a falat, hogy ezt nem hiszem el. Most hogyan tovább? Én cipőkről, ruhákról, új ágyról, kozmetikusról, diétáról, mozgásról és gyomorban repkedő pillangókról ábrándoztam, feledve néhány estére a hétköznapjaim, az életre kapott feladataim. 44 vagyok már, nem 14. Nem férjről, apáról álmodom, nem kérem senkitől vegye le a terheim. Csak órákra feledtesse, hogy mosollyal könnyebb legyen minden nap, képes legyen párbeszédre, gondolatokra és nevetésre. Mert azt gondolom, ez a legnehezebb. Olyan emberre bukkanni, akivel jó együtt lenni, beszélgetni, nevetni, talán néha sírni is. Hazudik, aki könnyedén veszi az élet döccenőit, nem kell soha a bátorítás és a jó szó, a partneri, egyenrangú párbeszéd.

Azért a kamaszok nevelése, nyugdíjas szülőkkel együttélés körülbelül a porcelánboltban tett túrával egyenrangú minden nap, amelyben én jelenleg az elefánt vagyok munka után. Börtönéből szabaduló lelkem a szobák végtelenjén söpör át hazaérkezéskor. A mozgás kromoszóma pedig régóta tudom hiányzik belőlem, valahogy ez a fogantatásomkor kimaradt. Éppen ezért nem indulok neki futni, szaladok edzőterembe levezetni feszültségeim. Nekem gondolataim vannak, amit nem a fenti két generációval osztanék meg. De hősnek kijáró tisztelettel méltatom akaraterőm, mely ennek ellenére felvisz a futópadra a nappalimban kedvenc politikai vitaműsoraim alatt. Továbbá engedek az undornak és lenyomok egy zsírégető jóga, majd pilates edzést a telefonos applikációban. Az elején kalandos volt ez, mert kiskutyám mindig meg akart menteni, kétségbeesett felfordult bogárpózaimban, vagy ahogy szidtam az angol trénert. De lassan lenyugodott és nagy sóhajokkal szemléli szenvedésem a karok és lábak összehangolásával a fotelből. Nem hagy magamra, még nem menekül ki. Szerintem tart még tőle, hogy újra kell éleszteni, vagy felsegíteni. Hű társ, meg kell hagyni. Rosszabb napjaimon magamat félre is tenném, gyerekeimtől azonban nehezen várhatok el mozgásfronton változást, ha nem látnak tőlem bármit. Szóval, a magában pörgő futópad nézése távirányítóval és borral a kezemben, elvetve.

Néha elkap Bridget Jones számvető attitűdje. Belekezdek, hogy cigi nincs, csak elektromos illúzió, kiló dekánként csökkenő, vérnyomáscsökkentő tabletta van….. a fenébe! Dehogy mérlegelek! Örülök, hogy élek! Részemről ez teljesítmény jelenleg. A mosoly, a szoknya, a harisnya, nem ettem csokit-sütit, a nem mondtam ki a véleményem senkinek kimagasló eredmény egy nap végére.

Miért írtam ezt le? Hogy erőt adjak, hogy megmutassam, van kiút, van gyógyulás, van tovább. Mert számomra ezek a nagy gyakorlatias kérdések, lehet-e így tovább, meddig kísért, tart velünk, hova lesz a fájdalom, a keserűség. Vajon a nagy végkifejlet után mi történik a hősökkel. Valami ilyesmi talán. Megtanulnak élni a helyzettel, és nagyon értékelni, hogy élnek, látják a szeretteik. Mert ez volt a legnagyobb traumám. Úgy élni, hogy azzal zsarolnak, bármikor elvehetik tőlem őket, hogy egyik napról a másikra nem ölelhetem, óvhatom, hogy mindig választanom, vizsgáznom kell. Egyre több emlékem jön elő az elmúlt 18 évből, de ezek már erősítenek, nem visszahúznak. Öröm is, mert azt hittem, elvesztek pillanatok. Úgy fogom fel, tisztul az elmém és a lelkem. A napi rettegés helyét kezdik feltölteni emlékek és álmok. Még ha most nehéz is álmodni, mert az a szikla csak odakerült. De ilyenkor jön a következő felismerés az emlékek által: hisz már mi mindenen vagy túl….. ahhoz képest ez….. Akkor sem tudtam, hogyan és honnan lesz erő és mi a megoldás. Mégis sikerült. Most is fog, hisz már mennyivel könnyebb a helyzet. Valami ilyesmi történik, ha akarjuk. Ha elhisszük, hogy túléltük. Dolgozom rajta. A hullámok amplitudója kisebb, vagy rövidebb, fogalmaznék így.

Könyvnek lennie kell az ember táskájában. Ez a legszükségesebb kellék. Mesélték a táskáim és a gardróbom. Nélkülözhetetlen, mint a levegő. Bármi történhet, bármikor szükség lehet rá. Ha várni kell, csak előkapom és már máshol járok, nem is sietek. Az idő repül. Nyáron nagy hasznát vettem az egészségügy útvesztőiben, és a sok rossz hír között. Rájöttem ez az egy kellék, mely minden korszakomban, minden élethelyzetemben velem volt. Megvan a közös többszörösöm. A könyv! Mindenevő vagyok. Sőt! Minden elől is, szeretek elmenekülni a könyvek birodalmába. Tovább megyek. A legjobb dolog, ami közös élmény gyerekeimmel, az olvasás. Nagyon meggyászoltam, amikor abbamaradt ez az esti program. El sem merem mondani, milyen sokáig kitoltuk. Nehezen váltam meg ettől. Imádtam, élveztem minden percét, a közös kalandjainkat. A legjobb az volt, mikor még kirándulni is vinni kellett, mert olyan helyen voltunk a történetben, amit nem lehetett abbahagyni, és kevés volt az esti lefekvés előtti egy fejezet. Szuper közös kalandok.

Nehezen engedtem el ezt a projektet az életemből. Már maguk akartak olvasni, saját kedvenceik, kalandjaik lettek. De végre én is rátaláltam a sajátjaimra. Elfelejtem a gondjaim, a valóságom, a bánatom. Messzi tájakra repülök, időutazom a történelemben, romantikázom, majd kémkedem, nyomozok, önmegvalósítok. Bármit megtehetek. Szeretem. Sírok, nevetek, dühöngök. Múltkor ledobtam a könyvet, mélyen megbántva éreztem magam, mert a főhősnő bepasizott. Elöntött a sárga irigység, mert addig annyira hozzám hasonlónak éreztem. Puffogtam egy sort, majd hangosan felnevettem, visszavettem a könyvet és felfaltam egy éjjel alatt. Még jó, hogy ezt az intermezzot senki sem látta a kutyámon kívül! Szerettem Tommal kommandós lenni, Ambrózy báróval és Milli kisasszonnyal nyomozni, évődtem, flörtöltem a romantikus hősökkel, bejártam egy csésze kávéért Koppenhágát, vagy a kis pékséget a világítótoronyban. Megmártóztam a holokauszt túlélők regényeiben, világában, történeteiben. Sírtam és nevettem velük. Borzongtam a második világháborúban, hálát adtam az életemért, és gondjaimért. Megértettem Tisza Katával a bántalmazás lélektanát, szembesültem sebeimmel, erőt merítettem a Döntésből. De politizáltam és filozofáltam is, fociztam fejben az elmúlt hónapokban. Pont ez a lényege az olvasásnak. Nincs két ember, akik ugyanazt a könyvet olvasva, ugyanazt élnék át. Személyes történetek lesznek.

Megszerettem a könyvtárat is. Mint a jó terapeuták és gyógyszerészek, tudják, kinek mi a jó, mi használ. Ajánlottak, segítettek, megértettek, ismerik titkaim. Teljesen rájuk hagyhattam magam, és csak élveztem a sok gyümölcsöt, édességet, amit kaptam. Mert a könyvtár olyan nekem, mint az édességbolt, benne pedig én, mint Gombóc Artúr. De mondhatom azt is, olyan mint a titokzatos boszorkánykonyha, ahol tündérboszorkányok ejtik varázslatba az embereket.

Mostanában gyerekeim egyre többet szerepelnek. Hallgatom őket, mikor felolvasnak, beszélnek. Ösztönösen érzik a ritmust, a hangsúlyt, értően tudnak ismeretlen szöveget is olvasni. Ilyenkor megsimogatom a lelkem. Talán itt visszaköszön a sok hangos olvasás, hogy igyekeztem ezzel átitatni a fülük, talán magukba szívták a kottát. Na, ezek a kapaszkodók kellenek az ember gyermekének, hogy minden reggel felkeljen, menjen tovább, mikor minden borús, szürkés, zűrzavaros és rosszindulatú.

Ma is gardrób gerillaharccal indult a nap. Közben sorban futok össze régi ismerősökkel, akik kedvesen üdvözölnek, érdeklődnek. Mindig meglep, mennyire másnak látnak, sokan azt sem tudják elváltam időközben. A valamikori huszonéves nőt látják még bennem, rá emlékeznek. A gyerekek ilyenkor mindig megkérdezik, ki volt, honnan ismer. A válasz során emlékek kavarognak bennem. Egy másik nőt látok. Vágyak, álmok, célok tűnnek fel. De olyan jó látni, hogy vannak, akik erre emlékeznek, és még látják bennem, amit én annyira elfelejtettem. Múltkor mondtam, az óperenciás tengeren túli időkből ismerem.

Pontosan ez járt ma reggel is a fejemben, amikor harcoltam a nadrág és ruha frontvonalon. Miért mentem egyetemre? Miért választottam ezt a szakot annak ellenére, hogy jogra készültem? Történeteket akartam mesélni. Ezt szerettem, ez érdekelt. Mindig a dolgok, tények, érzelmek mögöttieket akartam látni és láttatni. Szerettem hallgatni, kérdezni és mesélni. Mindig többet látni, mint ami látszódik. Ez ennek a szakmának a lényege, elmesélni, ami néma, ami láthatatlan. Hangot adni és képet azoknak, akiknek épp nincs. Céltudatos, akaratos és rendíthetetlen voltam. Barátnőm mondaná: És mindig nőies, nagy betűkkel. Akkoriban, amit kitaláltam, megvalósítottam. Gyorsan lett ismert a nevem, a hangom, az arcom. Tudtam mit akarok, hova tartok. Közben pedig nagyon sok szeretetet kaptam.

Na, ezek a dolgok az anyasággal eltűntek, valahol elvesztem az elmúlt pár év állóháborújában. Most a gardrób és a tükör az én motivációs trénereim. Kemény küzdelmek minden reggel. Mit bír aznap a lelkem. Be kéne mutatni annak a fiatal nőnek, a mostani negyvenes anyát. Tanulniuk kéne egymástól, kiegyezni, békét kötni. Ha akkor képes voltam, most is képes vagyok. Ugyanúgy keresem a dolgok, emberek mögötti történeteket. Igazából nem változtam lényegesen, csak elfelejtettem, ki vagyok.

Reggel néztem a táskám. Mekkora volt, és mik voltak benne huszonévesen, majd harmincasan és most negyvenesen. Árulkodó a leltár. A harmincasban nem volt szájfény, rúzs, tükör. Helyette inkább törlőkendő, váltás ruha, esőkabát, víz, keksz, fertőtlenítő. Most a mérete még nagy, nem engedte el a megszokásokat, de a tartalma változatosabb. Ideje újratervezni. Lehet vissza kéne tenni a tükröt, a szájfényt, a rúzst. Mintha valami purgatóriumi állapot lenne ez, itt sem és ott sem. Mintha a táskáim, a gardróbom is mesélne. Még nem értem, vagy fogalmazzunk úgy, hogy nem akarom megérteni. Ez a könnyebb. A táskák és a cipők párban járnak, talán újra elő kellene venni, és barátságot kötni a magasabb sarokkal. Már nem kéne rohanni, ennyi idősen várjanak rám, ha kíváncsiak, ha szeretnének. Tudom a leckét, derék, gerinc kihúz, fej megemel, felfelé néz, lassan lépked, egyenletesen. Mit lépked? Vonul. Lelki szemeimmel látom én ezt. De még a kivitelezés várat magára. Maradjunk még a gardrób gerillaharcnál. Éppen elég egy front. Közben meghallgatom, mit mesélnek a ruháim, a táskáim, cipellőim, és várom tündérkeresztanyám. Bár lehet ennyi idősen már nem jön.

Sok apróság kavarog bennem mostanság, de kamaszaim nem hagynak teret, hogy ezeket képernyőre varázsoljam. A szoftver dolgozik piros lámpáknál, mosdóban, meg elalvás előtt, de a hardverre várni kell, hogy elérhető legyen. Így kicsit lehet csapongós lesz ez a bejegyzés, viszont már annyira kikívánkoznak mondatok. Márpedig, amíg nem püfölöm le, visszatérnek. Billentyűkbe kell önteni, hogy a gép tovább forogjon.

A minap volt pár percem, berohantam diadalittasan az egyik felkapott cipőboltba. Találtam egy piros bakancsot, le is fotóztam, hogy akkor én azt most a boltban megpróbálom és megveszem. Úgy örültem. Ahogy lépkedtem, még meg is állapítottam a kirakatban, elfogadhatóan nézek ki, márkája is volt a ruhának rajtam. Nagy szó! Beléptem, három fiatal eladó állt egy kupacban. Rám néztek, beáraztak. Láttam rajtuk, sokra nem tartottak. Nem léptem át azt a határt, akitől nagyobb vásárlás várható, levettem. De nem érdekelt, odaléptem, mutattam büszkén a képet. Aztán gyorsan lehervasztottak. Az egyik kislány gúnyosan rámutatott a képre „csak online”. Lefagytam, igen, ott volt. De én ezt nagy örömömben nem is láttam. Leforrázva, sűrű bocsánatokat kérve elsétáltam. Majdnem pityeregtem. Ők nem tudhatták nekem ez mekkora öröm volt, milyen komfortzóna átlépés, hogy márkás ruhát vettem magamnak, azt fel is vettem, bejöttem a város ezen részébe, ráadásul venni akartam egy piros cipőt. Körbesétáltam, hátha látok egy másik piros cipellőt. Hamupipőkének éreztem magam, aki tündér keresztanyját keresgéli. Meghallottam ahogy az eladók beszélgetnek, más cégekről, milyen rosszak, hogyan választják ki a munkatársakat.  Közben lehiggadtam, és én is beáraztam nyulambulamékat, de diszkréten magamban, majd kijöttem. Valószínűleg nem megyek be oda többet. Annyi eszük sem volt, hogy kedvesen ajánljanak pár másik piros cipőt, lássák bennem a potenciális vásárlót, tartsanak már annyira, hogy tegyék a dolguk, amiért ott állnak. Az egyik legutálatosabb dolog, amikor látom ahogy beáraznak valahol. Külső alapján eldöntik, mennyire tartsanak, mire vagyok képes. Szánalmas, egyben mai erős trend.

Naponta jövök rá, mennyire kétszemélyes játék ez a gyereknevelés. Nálam ez magányos reality lett. Mint egy hullámvasút. Egy napon belül járom meg mostanában a fent és lent mámorító élményeit. Közben hallom a külső véleményeket: miért nem pasizol, randizz már, menj pihenni, kapcsolj ki, fektess a külsődbe, keress társat, regisztrálj társkeresőn, stb. gyöngyszemek. Közben eszembe jut, mekkora kihívás most mindenre figyelni, ott lenni, mekkora munka van ebben az elmúlt években. Hol lett volna mindezekre időm. Igen, lehetett volna másképp. De akkor most is más lenne. Kétszemélyes játékot viszek egyedül, amiben még egy háború is volt. Nem bántam meg, de néha elszomorít, hogy álmomban dohányzom és könyvekben szeretkezem.

Álltam tegnap a fák között, néztem a fiam. Folytak a könnyeim. Próbáltam legyőzni a feltörő zokogást, ne ijesszek meg senkit. Annyira büszke voltam. A lányom épp segített barátnőmnek, a fiam pedig koszorúzott. Olyan elegáns volt, jól nézett ki, jól állt neki, és mindketten a helyükön voltak. Én pedig a bokrokba bújva, próbálok eltűnni, mert zokognék a sokféle érzelemtől. Rájuk nézek, és az odavezető utat látom. Ott, akkor eltörpült mi minden maradt ki, és még milyen sokáig marad ki, hogyan áraznak be a megjelenésemért, az önbizalom hiányomért, a fáradtságomért, a szomorúságomért, riadtságomért, bátortalanságomért, könnyeimért. Talán egyszer eljön majd az a világ, amikor ez számít, nem árazunk, hanem látunk, érzünk, figyelünk egymás rögös útjaira címkék nélkül, csak úgy.

Reggel az autóban üvölt a The Final Countdown, vagy az Eye of the Tiger, Pink Floyd, esetleg sír Lady Gaga és Bradley Cooper, Ed Sheeran. Próbálok erőre kapni, meggyőzni magam, hogy ébren vagyok, fitt és bizakodó csodanő vagyok, egy szupermodell. Na, aztán a parkolóba érve, mintegy szappanbuborék ez el is durran. A szupersztárok élete részemről itt véget is ér minden nap.

Ezúton szeretném megkövetni szüleimet a kamaszkoromért, és minden szülőnek kifejezni a legnagyobb tiszteletem, hogy túlélték gyermekükkel együtt a kamaszkort. Ezt tényleg csak az érti, aki volt már benne. Felemelő és egyben csodálatos utazás ez gyermekünkkel, de közben az idegrendszerünk aknamezővé válik. Sohasem tudhatjuk, hol robban épp egy atombomba, vagy napalm. Ha hetente csak egy világégést élünk meg, szerencsések vagyunk.

Közben pedig mélyen belül hálás vagyok, hogy itt tartunk, idáig jutottunk. Csak ne lennének ilyen tépázottak az idegeim! Jó velük elmélkedni, gondolkodni, véleményt cserélni, rácsodálkozni, mennyi mindent tudnak, ismernek, mik nem jutnak eszükbe. Ez mind fantasztikus. Még a repkedő pillangók is a fejükben és a szívükben. Csak adna valaki egy golyóálló mellényt, vagy tündepáncélt mellé! Meg persze egy mosómedvét és egy takarítónőt.

De ha ez mind nem lenne elég, itt van még ez a hely, amely a szülőföldem, a hazám. Ízlelgetem jó ideje ezt a szót, fogalmat. Hívő ember vagyok, összeszorul a szívem a Szózatra, megdobban a Himnuszra, felnézek Széchenyire, Deákra és Rákóczira, a Lánchíd egy világ jelképe számomra, Radnóti sorai ugranak be nehéz időkben, Adyn mélázom szomorúságomban. Mégis azt érzem, mintha kinéznének, nem itt lenne a helyem. Más vagyok, amit nem néznek jó szemmel. Nem félek a migránsoktól és nem zavar a homoszexualitás, van véleményem a dolgokról úgy általában, szoktam gondolkodni, olvasni, érezni, számomra a lenagyobb törvény embernek lenni, tisztelni egymást. Hiszek a gondolat és az ember szabadságában, az emberi jogokban, a méltóságban. Jajj! És nem utolsó sorban nő vagyok, egyedülálló, két gyermeket nevelő, kettes személyi számmal rendelkező. Lehet, ez utóbbiakkal van a gond. Nem férek bele a keretekbe, ilyen vegyesvágott ma nem létezhet, nem tudják beazonosítani, rendszeren kívüli. Sőt, még a szakmám is veszélyes, mert újságírónak tanultam, médiában dolgoztam, sajnos, átlátok jó pár tömegkommunikációs technikán. Nem jó kombinációk azt hiszem. Mégis szeretem ezt az országot, az embereket, jó érzéssel tölt el, ha valakit gondolkodásra ösztönözhetek, ízlelgethetem a magyar nyelv csodálatos szófordulatait, a magánhangzók és mássalhangzók összetéveszthetetlen ritmusát.

Itthon vagyok. Ragaszkodom ehhez. Ide kötnek a gyökereim, a családom, a barátaim. Itt mehetek ki a temetőbe elmélkedni. Olyan fák között élek, melyeket nagyszüleim ültettek. Furcsa érzelmes, érzelgős nőszemély lettem az évtizedek alatt. Bízom benne, nem ellenség leszek egyszer a színes nyakláncommal, meg az emberi jogokról alkotott véleményemmel. Hinni akarom, hogy ez a Kárpát medence engem is elbír. Miközben ezen mélázom be is érek a munkahelyemre, elhallgat a zene, én pedig csak lépkedek egy újabb nap, újabb feladataival és reményeivel. „Ötszáz bizony dalolva ment….” kattog a fejemben. És ezt csak itt értik, érthetik. Pontosan ezt szeretem.

Nevet és személyiséget adtam neki. Muszáj volt. Így működöm. Mindig okot és értelmet kell találnom a szenvedésemnek. Ez a túlélési stratégiám hosszú ideje. Most az összeomlás ellen, ez volt az egyetlen fegyverem. A gusztustalan, fájdalmat, szomorúságot és kétségbeesést okozó szörnyet a hasamban, meg kellett személyesítenem. A műtét előtti órákban elköszöntem tőle, minden keserűségemet az elmúlt évtizedből átruháztam, bele tettem, és kijelentettem, nincs bennem helye többet, erővel, erőszakkal kell onnan kikerülnie, ha már másként nem ment. Nem segített terápia, akarat, beszélgetések. Ennek így kell lennie. Ára volt, hiszen, nőiségem, és esetleges újrakezdésem darabját is vele kellett adnom, de képes voltam. Az orvosnak engedélyt adtam. Szerencsés vagyok. Két gyerkőcöm van, bár senki nem fogadott volna rá, mégis sikerült. Elengedem a korom, a lehetőséget. Elégedett vagyok. Hogy mennyire leszek majd még nő? Ezt is elengedem. Bántottak érte eleget, szenvedtem miatta évekig. Anyaságom és nőiségem volt a legjobb céltábla hosszú ideje. Most kész vagyok az életemért, a még rám váró szépért beáldozni. Majd megoldjuk. Legyen, ahogy lennie kell. Csak tőle szabaduljak meg, kerüljön ki a testemből, a legmélyebb, legsebezhetőbb helyről, ahol nem lenne már keresnivalója, de ott maradt. Befészkelte magát, emésztett, gyötört, felfalt. Belőlem élt. Az én gyötrelmemből. Könyörtelen, alattomos módon elrejtőzve táplálkozott a legértékesebből. Hát, ennek most vége. Kivágják, kidobják, oda, ahova való.

Megtörtént. A vámot megfizettem. Nem mindentől kellett megválnom, de nagy árat fizettem. Élek, lélegzem, megkönnyebbültem. Az első érzés volt, ami teljesen átjárt a műtőből kifelé, a megkönnyebbülés. Hosszú ideje nem tapasztalt könnyedség.  

Az ilyen sebeket viszont csak szertettel lehet gyógyítani. Nekem ezt most újra kell tanulnom. Elhinni, hogy érdemes vagyok rá, engedni felém áradni, elfogadni. A kórházi magányomban volt idő végig gondolni, milyen szerencsés vagyok. Hálás vagyok, hogy ilyen csodálatos családom van, akik fél szavakból is értették, mitől tartok, mit kell mondani. Unokaöcséim pontosan tudták, mire gondolok, ahogy a keresztszülők is. Szavak nélkül, ölelve búcsúzkodtunk és indultam a kórházba, nem tudva mi lesz velem. Éreztem kicsitől a nagyig az aggódást mindenkinél. A barátaim pedig fantasztikusak voltak. Hetek óta ugrottak és segítettek. Első szóra vittek, hoztak, gondoskodtak rólunk, rólam. Szerencsés vagyok. Hálás vagyok. De ezt a szeretet el is kell fogadni, megélni. Aztán az élet ezt is megoldotta. Hazakerülve nem boldogultam a sebbel. Hiába, évtizednyi fájdalom jött ki rajta erőszakkal. A gusztustalan szörny bőven hagyott nyomot maga után. Ezt pedig csak őszinte szeretet gyógyíthatja. Barátnőm minden este itt van, rendíthetetlenül és szinte vénásan injekciózza belém a feltétel nélküli szeretetet és bátorítást. Réges-régen sokat nevettünk, nagyokat álmodtunk, nagy dolgokat csináltunk, de én közben eltűntem. De minden éltem abból, amit tőle tanultam, kaptam közös kalandjaink, munkáink során. Hiába, ha az ember maximalista és munkamániás, nehéz megértő és vele egy nyelvet beszélő társat találni. Ő akkor is mellettem maradt, amikor a magánéletem elnyelt. Támogatott, kiállt értem. Most mosolyog, aggódik, gondoskodik. Érezteti velem, hogy megérdemlem, szeret, feltétel nélkül, bátorít, dicsér. Minden este erőt kapok a mosolyából., és megállapítom, hogy van miért tovább és szerencsés vagyok.

Csodás emberek vannak mellettem. Olyan üzeneteket kapok, melyek mindig ledöbbentenek. Eszembe jut, ha ennyien ilyennek látnak, akkor én miért tartom magam másnak. Elég nagy ébresztőt kaptam, honnan kellene újrakezdeni. Ezt most már magamért kell tovább tennem, elfogadni, elhinni és elengedni. Kezdve például azzal, hogy nem érzek lelkiismeretfurdalást a kiolvasott, felfalt tíz könyvért. Hasonló tempót a gimnáziumi nyarak engedtek csak. Ki kell mondjam, mennyire élvezem és jó érzés ez a szabadság. Az üzenetekből pedig el kell hinnem, én is tettem már annyit másokért, hogy most megérdemlem én is. Nagy utazás ez önmagamban, fájdalmas leckék, de mégis talán még időben és hatékonyan. Akarom.