Élet szösszenetek

Anya egyedül

Nőnap újratervezve

2019. március 08. - anya egyedül

Egy éve, pont ezen a napon omlott össze a világom, valamiért a sors, vagy egyes eljárói így időzítettek, hogy nőnapon kapjak egy gyomrost, olyan K.O-szerű dolgot. Anyaként, nőként, emberként hevertem a porban, ahonnan akkor úgy tűnt, sosem fogok felállni, vagy inkább nem is akarok már. Szerintem, ha a körülöttem lévők tétjeit kértem volna, nem igazán akadt volna bárki, aki mer velem kockáztatni. Lassú, nagyon lassú folyamat volt féltérdig eljutni.

Azóta eltelt egy év, az élet nem igazán foglalkozott azzal, hogy nekem onnan a padlóról fel kell állnom, és ehhez idő kell, tehát a megszokott nehézségekből kicsit kevesebb jusson, vagy a feladatokból. Jöttek a kihívások, megoldandó problémák, és közben, mint a faágakba, ezekbe kapaszkodva küzdöttem fel magam a hegyoldalon, hogy újra kilássak. Csak a fákat, árnyékokat és a homályt láttam magam körül.

Ma reggel egy álmos, nyűgös arc tündéri mosolya fogadott: "boldog nőnapot!" Kaptam mellé két puszit. A legédesebbet és legszebbet, amit lehet. És felöltözve ment is álmosan köszönteni a szintén még kótyagos nővérét. Pedig még a csoki vásárlás is nehezen ment a lányoknak, akkora az ellenállása ezzel a nappal. Ilyen reggelem és napom még soha nem volt. Mindezt teljesen magától. Miközben én csak azért aggódtam, hogy az iskolában vegyen erőt, köszöntse majd meg a lányokat. Fiús anyaként ez óvoda óta egy nagy program számomra. Ne felejtsem el, előkészítsem, megbeszéljük. Ellenszélben még nehezebb.

Ültem percekig az ágyam szélén, aztán a konyhában a pultnál ácsorogtam, és azt láttam süt a nap, mintha felértem volna a hegyoldalba és kilátnék a fák lombja felett. Hosszú az út, de ilyen szösszenetek kellenek, melyek felülírnak rosszakat és mutatják, van miért, van hova.

Útitárs

Akkor is túl kell élni, és élni kell, és megtalálni a jót, a szépet ebben az egyszeri és megismételhetetlen valóságban. Ez a nagy titok, akármekkora a sötét, akármi húzza le az embert. Fel kell állni és tovább, előre, nincs más csak ennyi.

Újra a medence szélén ülök hetente és a hangok, a látvány nyugalmat ad, erőt ehhez a továbbhoz. Ha ott vagyunk, akkor hellyel közzel, de megy ez a menetelés, tartunk előre. Mint egy belső iránytű, mutatja, hogy mozgásban vagyunk, és előre tartunk. De az elmúlt hónapok ismét megmutatták, mekkora munka van ebben, hogy ide eljussunk, és ott üljek a medence szélén két törölközővel a hátam mögött, könyvvel a kezemben. És jelentem, ismét kiolvastam egy könyvet! Egy nagyszerűt. Ebből is tudhatom, hogy a világom rendje kezd helyreállni, ismét kézben tartom a kilengések ellenére. A vízből pedig egy engem pásztázó szempár követ, aki várja a biztató mosolyomat. Itt nincs első, utolsó, csak körben mennek és ellazulnak. Itt a hibák is kiegyenlítődnek, ez a közeg segít nem különbözni. Mert erre ismét rájöhettem, nem jó nagyon elütni, különbözni a nagy átlagtól. De én hiszek a gyerekeimben, látom mekkora utat tettek meg, milyen akadályokat küzdöttek már le, és milyen kincsek vannak bennük.

Még a kamaszkort is elkezdtem szeretni és újra felfedezni az utóbbi hetekben. Persze ehhez egy hatalmas segítség is kellett. És ahogy már megtanulhattam, ha nyitott vagyok, akkor jön is az őrangyal valaki, vagy valami képében. Csak ez a nyitottság, ne menne olyan fránya nehezen. Karácsonyra kaptam unokatestvéreméktől egy könyvet, melyet kissé hitetlenkedve vettem kézbe, hogy tényleg ennyi lenne csak a kulcs kiskamaszaimhoz. És nagyjából igen. Megértettem, mi zajlik körülöttem, miért is olyan nehéz ez az időszak, de megláttam a szépségét. Ahogy haladtam előre benne, kezdtem élvezni az újfajta beszélgetéseinket a gyerekekkel. Hihetetlen jó. És még egy nagy dolog történt, elkezdtem értékelni magam anyaként. Nehéz egyedül, főleg ekkora ellenszélben, de mégis olyan csodálatos, értékes gyerekekké váltak. Sok hibát követtem el, és még fogok is. De tanulok, és követem őket, nap, mint nap figyelem a változásokat. Megtiszteltetés a kísérőjüknek lenni ezen a kemény úton, ahogy felnőtté válnak, mint a virágok bimbóznak, és kinyílnak. Szép ez a korszak. Ráadásul olyan szerencsés helyzetben vagyok, hogy egy lány és a fiú kísérője lehetek, amely még nehezebb kihívás, de pontosan ennyire izgalmas és felemelő is.

És még egy nagy titka volt ennek, fel kellett magamban újra ismerni azt a kamaszlányt, aki voltam egykor. Mert ő ott van, és ha megtalálja az ember, sokkal könnyebb megérteni saját kiskamasz gyermekét. Eszembe nem jutott volna, hogy ehhez például gyermekkorom ikonikus filmje kell, hogy megértsem, átérezzem. És ezt is unokatestvérem súgta, amelyet még kisem tudtam neki fejteni, mekkora segítség volt. Hirtelen már nem akaratos, vitatkozó, játékos kis gyerekeket láttam magam mellett, hanem okos, a világra nyitott, információra, véleményekre szomjas, csillogó szemű, érdeklődő, érzékeny tiniket. Csak csendben hallgattam ahogy előadták véleményüket a filmről, meghatottságukat, izgalmaikat. Igen, valahogy ez kell ehhez a korszakhoz. Tudni figyelni, hallgatni, óvó pillantással követni és elengedni, és ha ők akarják, beszélgetni. Nagyon jó érzés, ahogy fekszenek az ágyamban és csillogó tekintettel néznek rám, egymás szavába vágva teszik fel a komolyabbnál komolyabb kérdéseiket és várják, hogy beszéljek. Nem leckét, betanult monológot várnak, hanem élményeket, véleményeket. Szerva itt, szerva ott. Nagyon jó velük kerekasztal beszélgetni. De azt is látom, ahhoz hogy két kiskamasz ezt kérje, hosszú út vezet, akárkit nem fognak meghallgatni.

Nem tudom, mit hoz a jövő, de egy biztos a továbbhoz, hogy mozgásban legyek, kellett az a felismerés, hogy megtiszteltetés és ajándék, ha az ember a kísérője lehet kamasz gyermekének, vagy inkább útitársa.

Érintés

Nem hagyta nyugodni egy szempár, mindegy volt, hogy sötét, vagy világos van, csukva vagy nyitva a szeme, azt a gyűlölettel és undorral teli szempárt látta. És mintha minden pillanatban a sötétség vette volna körül, és állandóan rázta a hideg. Mintha valami elszívta volna az életerőt, az életkedvet. Az a szempár nem hagyott nyugalmat, nem volt pihenő. Követte, mint egy lerázhatatlan, kitörölhetetlen kép, a retinájába égett. És a legrosszabb ebben, hogy mellé egy gúnyos mosoly is társult, és hallotta a hangját is. Látta az egész arcot, a legváratlanabb pillanatokban tűnt fel. Egyik éjjel arra ébredt megérintették, és látja az undorodó, gyűlölettel teli szempárt, és hallja a gúnyos szavakat. Beleborzongott az emlékbe. Évek óta nem érezte ezt az érintést, igyekezett is elkerülni, hogy idegenek megérintsék, félt ezektől az emlékektől. Most megtörtént, valami előhívta. Körbejárta a lakást, mert úgy érezte, ott van, annyira valóságos volt az érintés, az álom. Felejteni, felejteni, sosem látni többet, csak ez zakatolt benne. Soha többé nem akarja látni és hallani ezt, meg pedig nem érintheti. Soha többé, ezt megfogadta. De a legnagyobb baj, hogy ennek az érintésnek a nyoma nem lemosható.

Már világos volt, mire kitisztult, és megnyugodott, hogy nincs idegen a lakásban, csörgött a telefon, indul a napi rutin. Ébreszteni a gyerekeket, öltöztetni, kiosztani a napi feladatokat. Csak annyiból volt más ez a reggel, hogy ő nem evett a gyerekekkel, de a zuhanyzás kétszer olyan hosszúra sikeredett aznap.

Az iskolánál sokáig nézte őket, a szemüket és a mosolyukat. Mintha próbálná velük felülírni azt az emléket, mert mindegyik hasonlít, de mégsem. Csak a formájuk, vagy egy-egy mozdulat. De muszáj felülírni.

Pillangók

Azon kaptam magam, hogy Dirty dancing-et nézek. Ajajj! Ez elgondolkodtató és vészlámpás nálam. Ezek szerint megmozdult az XX bennem, ami veszélyes. Kemény mindennapi munka, hogy elbújtassam női mivoltomat, csak a biológia ellen nem tehetek, hogy még az vagyok. Valami megmozdult bennem, és mintha pillangók rebegtek volna a hasamban. Mi ez? Miért? Eddig tökéletes biztonságban tudtam magam minden ilyen érzelemtől, hétpecsétes lakattal őriztem lelkem ezen hetedik szobáját. Magas falakat építettem, várárokkal körülvéve. Erre valaki átjutott, valami furcsa üzenet befurakodott ide, ahova nem szabad, mert felborít mindent, amit olyan szorgos munkával építgettem.

És becsukott szemmel álmodoztam, valaki beférkőzött a gondolataimba, és nem tűnik el. Mit is akarok én ezzel? Miért műveli velem ezt az agyam. Még füstjeleket is küldött az élet, amit persze gúnyosan kinevettem az elmúlt héten. Viccesen szoktam mondani a két pasi az életemben a kutyám és az autóm. Hát, 15 év hűséges szolgálat után a kutyám elhagyott. Nagyon nehezen tette, sejtette, nem igazán fogok a lelkemhez még egyszer közel engedni valakit, de fel kellett adnia. Majd őt követte szeretett igazán férfias és elegáns autóm, aki szintén feladta. Ő sem bírta tovább, és tegnap be kellett adni a szerelőhöz. Itt maradtam két hűséges férfias társam nélkül. Gratulálok, a legjobbkor hagytak magamra. Hahó! Nincs, aki otthon várjon, reggel bánatosan elengedjen, együtt érzőn rám nézzen, miközben küzdök kiskamasz csemetéimmel.

Mintha a pillangók nem bírnának magukkal a hasamban, ennek nem lesz jó vége. Ilyenkor szoktam valami eget rengető hülyeséget elkövetni. És tudom is, ki jutott át egy mosollyal az én szúrós tekintettel, elutasító hangnemmel, zsákszerű ruhákkal, bakanccsal védett hetedik szobámba. Kizökkentem, elvesztettem a biztonságot jelentő talajt a lábam alól, ennek rossz vége lesz. Jobban mondva talán pár napra a rossz álmokat elűzi, legalább ezt a hasznát látom én is. Csak kibírjam extra égés, és hülyeség nélkül ezt a pár napot amíg elnyugodnak a pillangók a hasamban.

Persze álmaimban nem vagyok ilyen elutasító, hanem inkább kezdeményezek. De álmaiban az ember ugye Daniel Craiggel is randizik 38-as ruhában és tökéletes sminkkel. Szóval, ezek a pillangók itt rendetlenkednek, az agyam pedig elindult az álmodozások útján. Bízom benne, mielőbb visszakapom szeretett autómat, belehuppanok és visszakapom magabiztosságom és biztonságérzetem benne. De félő az élet füstjelei konkrétak, hogy egyszerre dőltek ki mellőlem hűséges társaim. 1 éve vásárolt naptáram is hasonlóra figyelmeztetett: „Adassék, hogy szeretett kisállatod emberként szülessen újjá!” Pont kutyám távozása utáni héten kaptam ezt a rejtjeles szinte horoszkópszerű jóslatot, melyben a társtalan szingli nők annyira hisznek, reménykedve, hogy egyszer a jósolt nagy Ő megérkezik és véget ér hányadtatásuk, a kényszermagány és beköszönt számukra a másoktól látott társaslét. Az idézetet olvasva, elsőre bevillant, talán egy férfi képében…. csak kevésbé hisztisen, ha kérhetném. Amikor ezt kigondoltam, hangosan felnevettem. Még jó, hogy senki sem látott. Annyira kérlelem a pillangókat nyugodjanak el, mert én ilyenkor a világ legnagyobb bénaságait vagyok képes elkövetni, és ha elmúlik ez az érzés, nagyon tudom utálni és sajnálni magam, és duplájára erősítem a vasfüggönyt magam körül. Könyörüljetek rajtam, vagy küldjetek egy James Bondot, aki ezen képes áttörni! Mert annyira jó lenne újra táncolni, mikor valaki vezet, és a botlásnál megtart. Olyan jó lenne a kidőlt fán idétlen vihogással tánclépésekben lejteni nem érezve, hogy egy elefánt egyensúlyozik éppen, mert tudom, van, aki megfog és hasonlóan idétlen. De úgy racionálisan végignézve az életemen, a problémáimon, rajtam tényleg csak egy „rázva nem keverve” kém segíthet.

Csendes gyilkos

A tükörből egy napról napra szürkébb arcú nőszerű képződmény néz vissza rám, tekintete egyre üvegesebb, fakóbb. Mintha lassan lassan eltűnnék, felemésztene valami. Szeretném felnevelni a gyerekeim, tör fel ösztönszerűen a vágy. De erős bennem, hogy már nem akarok több bántást. És ez nem feladás, mert én még mindig küzdök. Csak az erő fogy, amiből emberfeletti van, és már a megtett út is az.

Ha egy bántalmazóról soha nem mondják ki, hogy bűnös, az áldozaton örökké ott marad a bélyeg: élénk a képzelete, depressziós, biztos még szerelmes, felnagyította, és igazából a szerepek fordítottak. Ha ez nincs tisztázva, az áldozat egyre jobban magára marad, már önmagát is megkérdőjelezi, és jobb esetben egy megtört emberként lézeng, rosszabb esetben ez felemészti és már nem is kell igazságot szolgáltatni, mert nem lesz többet, aki felemlegesse a bűnöket. Az utolsó tanú is eltűnik, és ugye a múltat nem kell háborgatni. Azért váltam el, mert elegem lett a bántásból. Ahogy ígérte, a válás beadásától még szörnyűbbé vált. Majdnem 3 évig éltem vele utána is egy házban, aztán feladva mindent megvásároltam szabadságom. Amiről azt hittem, meg lehet. De nem, hiszen a két közös gyerek örökké ellenem fordítható fegyverré vált számára. Mert amikor már szemtől szemben nem tudott bántani, velük és rajtuk keresztül tette. Rájött ennél jobb nincs, ebbe tényleg bele fogok rokkanni lelkileg és egzisztenciálisan is. És most jöhetnek a tanácsok: ne hagyd magad, ne engedd, építsd újra magad, addig teheti csak amíg hagyod, ha lenne egy új férfi melletted abbahagyná, stb. stb. Persze, ez így mind szép és jó, és én is megtettem, csak lépéselőnye van. A nekem okozott fájdalom teszi őt boldoggá. Tehát nincs határ, bármeddig képes elmenni. A gyerek félelme, fájdalma, szenvedése sem érdekli. Én viszont örökké őrlődöm miattuk, és ezért sosem tudom azt az arcom adni, amivel az ember az ilyen bántást kezelheti. Ha senkit nem féltesz, senkiért nem aggódsz, sebezhetetlen vagy. És az ő nevelési képességeit senki nem vizsgálja, egyetlen környezettanulmányt sem folytattak nála. Én viszont csak azt a tanácsot kapom mindenhol: „ne vegye elő a bántalmazott nő kártyát!”.  És pénzem sincs magamért küzdeni, bőven mindent felemészt a gyerekek ügye, lelkileg és egzisztenciálisan is.

Soha senki nem írta le, nem mondta ki, hogy bűnt követett el, még azt sem, nem helyes, amit tesz, tett. Persze, jöhetnek a mentegetőzések, anyuka nem azt az eljárást indította, nem azt mondta, nem tehetünk semmit a jogszabályok miatt, stb. stb. Pedig ebben a 6 évben volt, amikor hetente jelentkeztem a családsegítőnél, többször jártam a gyermekjólétnél, a gyámhivatalban, negyedévente bíróság. Már nem megyek jó ideje, úgy sem segítenek, még az iskola jelzését is kiforgatták, a rendőrét is gyorsan lepasszolták. Tologattak, pattogtattak ide-oda, megállapították a szülők közti konfliktus áldozatai a gyerekek. Kielemeztek, jobbnál jobb nevelési tanácsokkal láttak el. És igen, eltelik az a jó pár év és véget ér. Aha. De milyen áron, és a résztvevőkkel mi történik?! Pedig csak egyszer legalább le kellett volna írni, hogy ilyet nem szabad. Mert ezzel örökre az áldozaton maradt a kérdőjel és a bélyeg: felnagyította, élénk a képzelete, féltékeny. A bántalmazó pedig feljogosítva, továbbra is büntetlenül gyötörheti még a jogszabályok szerinti évekig az áldozatot. Húsvét után karácsonykor is le lehet „szűzkurvázni” és a gyerekek előtt mocskolni, fenyegetni, hogy börtönbe fog kerülni. Egy órányi ilyen hangnemű, kedves „simogatás a lelküknek” heteket vesz el a jókedvből, építkezésből és önbizalomból. Ez olyan, mint magos Déva vára. Amit raknak estig, leomlik reggelre. De ott is csak megtalálták a megoldást egy kisfiú bánatára sajnos.  

Bár számomra aktuálisabb most Harry Potter esete a „Hazudni bűn” karcolással, előbb utóbb a bőrünkbe ég. Épp tegnap este olvastuk a gyerekekkel és mind ugyanarra gondoltunk, ültünk, néztük egymást. Már ők is tudják, milyen, amikor nem hisznek nekik, és újra és újra el kell mesélni, és elfáradsz, a bélyeg pedig ott marad, hogy hazudsz, élénk a képzeleted. Mert a bántalmazó a minisztérium embere….

Ha sosincs kimondva ez, nincs igazságszolgáltatás, a bántalmazót a társadalom, a környezet elkezdi rehabilitálni. Mennyi idő kell ehhez? Kb. hat év. Akiknek addig kicsi kis kétségük is volt, hogy tényleg olyan-e, mint amit meséltek róla, itt megnyugtatja a lelkét „ááááá, dehogy, hiszen ez már olyan sok idő”. És a hatóságok, társadalom által szentesítve mehet minden tovább, míg az áldozat él. Utána meg már minek, hisz a múltat nem célszerű háborgatni, mindenki nyugodjon le.

Szuper minden szakmai írás, okfejtés a bántalmazásról, hogyan kell magunkat újra építeni, kilépni a bántalmazó kapcsolatból, stb. Egy bibi van. Én már kiléptem belőle, felismertem, megtettem. És a társadalomtól, közös segítségnyújtó intézményeinktől kértem a segítséget, melyben a bántalmazó végig dolgozott, dolgozik. Tudom, nincs vér, kék-zöld foltok, szexuális erőszak, nem csámcsogható és szaftos. Csak csendes gyilkos. És a bőrömbe égett „Hazudni bűn”

Nem voltam felkészülve, nem gondoltam, hogy ennyire meg fog rázni az elvesztésed. Azóta új időszámítás ketyeg nálam, vagy inkább áll az idő. Kisfiam fogalmazta meg jól: ugye anya ezt csak álmodtuk, és nem történt meg? Sírok, és nem keresem a miértjét a fájdalomnak, engedem. Már nagyon hálás tudok lenni, ha nem marad miért, mi lett volna ha, hanem csak tisztán az érzelem, aminek ott és akkor helye van. Őszinte, tiszta érzelmek, helyzetek, döntések.

Valaki mindenét adta nekem, élete örök hűségét és szolgálatát, akkora szeretetet, odaadást, amit szerintem ember nem tud, nem képes. De nem csupán nekem, hanem az általam legjobban szeretett négy, volt mikor hat embernek is. Amíg nem érkezett el a végzetes, visszafordíthatatlan pillanat, azt hittem, könnyebben viselem majd. Önmagamba vetett hitem esett a porba, amikor olyan zokogásban törtem ki, ahogy még talán soha. Egyszer csak a maszatos pokrócon találtam magam könnyekben, hozzásimulva a beteg, elgyötört testhez. Akkora méltóság, intelligencia és szeretet áradt belőled az utolsó percekben is, amit embertől oly keveset kapni, látni.  

Hetek óta vívódtam, sőt, az utóbbi egy hétben különösen, mi lenne a legjobb. Felhívtuk az állatorvost, de nem tudott jönni, és nem sürgettem, mert minden nap úgy éreztem, még nincs itt az ideje. Aztán egy kellemes este után éjjel hazaértem, hatalmas robaj térített magamhoz a garázsból. Felborított vizes tál, rendetlenség fogadott, a takarók össze-vissza, és Te küzdöttél. Soha nem láttalak ennyire elesettnek, elgyötörtnek. Tartottalak a karomban, próbáltam segíteni, de nem tudtam, nem lehetett. Kétségbeesésemben eszembe jutott, mikor vajúdtam. Térre, helyre volt szükségem elviselni a fájdalmat, és csendre. Kijártam az autóval, apu segítségével elhárítottunk minden akadályt az utadból, és hagytunk róni a köröket, azt láttuk, ez segít. Leroskadtál, újra felálltál, és ezt újra és újra, borzasztó volt látni. Azt hittem, nem vagy magadnál, de kimentél az udvarra, és a sötétben eltaláltál messze a megszokott helyedre, képes voltál elmenni, és visszajönni. Pedig kérleltelek, mentem veled. Mindezt csak azért, ne okozz nekem gondot. Még erre is figyeltél. Nehezen, de sikerült gyógyszert adnom, amitől picit el tudtad engedni magad. De láttam, mennyire megtörtél. Reggelre nem maradt bennem kérdés, mit kell tenni. Szenvedtél, és tőlem vártad a segítséget, bújtál, a szemeidből áradt a fáradtság és a búcsú. Csendben voltál, egyetlen hang nélkül beszéltél, a lelkünk értette egymást. Kihoztam hozzád a gyerekeket, akiknek egész eddigi életükben a társuk, pajtásuk, dadájuk, őrzővédőjük voltál. És Te felálltál. Nem kellett azt látniuk, amit nekünk felnőtteknek. Elköszöntetek. Utána nekem már összeroskadtál. Pontosan értettétek egymást. Aztán odajöttél, és úgy tetted a nyakamba a fejed, bújtál, mint aki tudja, utoljára még megvigasztal. Én pedig zokogtam. Az eszem és a szívem is tudta, mit kell tennem, de talán még soha semmi nem fájt ennyire.

Elfáradtál, sok feladatod volt velünk. Hirtelen láttam, milyen hosszú is volt ez a 15 év. A kis elkényeztetett kedvenc, aki mellé két gyerkőc érkezett, majd egy hatalmas kertet birtokolhatott. Otthont védelmező daliás, rettenthetetlen harcossá váltál, és közben beteg lettél, többször nekifutottunk, mindig talpra álltál. De most itt volt a vége, és ezt nekem is tudomásul kellett vennem. Köszönöm, hogy megmutattad nekem, milyen is a feltétel nélküli szeretet, milyen mikor valaki mindenét odaadja. Több lettem általad, és a gyerekeim is. De nagyon fáj, és a szomorúság nem múlik. Az a fránya idő mintha tényleg megállt volna.

A padban

Egyedül ültem a padban, aztán beült egyik oldalról egy idősebb férfi, majd a másik oldalról egy apuka kislányával. Így középre kerültem. Egyik oldalról a táskámmal, másik oldalról sálammal védtem magam. Még mindig szorongás fog el, ha valaki mellém ül, vagy beszorítanak valahova. Ez alól csak gyermekeim részesülnek évek óta felmentésben. Mérsékelten pedig a nők. A férfiaktól még mindig szorongás fog el, még ha ismerem is őket. De legalább annyit elértem, hogy a szorongás inkább zavartságba ment át. Hiába, azok a megalázó pillanatok, és az azóta is tartó lelki nyomorgatás ezt szülte bennem, ebből nem tudom kirántani magam. Hosszú, kemény önfejlesztés volt, hogy az ölelést újra el tudjam fogadni. Sokáig féltem, és nem bírtam ezt sem elviselni. De tudtam, küzdenem kell, tudatosan tettem érte. Mára már újra tudok őszintén ölelni, és meg is tudom ezt engedni a kiválasztottaknak.

Az elmúlt lassan hat évben a legnagyobb erőt a hitem adta, ha nem lenne ilyen rendíthetetlen, biztosan nem jutottam volna idáig. Idén minden hétvégén eljutottunk a templomba. Tavaly csak lányommal tettük ezt, és kéthetente ez keserűséggel társult, mert fiam nem lehetett velünk. Most viszont egy ideje hárman megyünk. Kisfiam nagyon büszke a pecsétjeire, hogy végre minden hétvégéről van. Ott ráérek végig gondolni, milyen büszke vagyok rájuk, és magamra. Hogy ismét elég erőt, hitet kaptam a hét feladataihoz. Múltkor arra is rájöttem, mennyivel többről szól mindez. Egy jó ideje elindította plébánosunk, hogy az idős emberek ne menjenek ki áldozásnál, hanem ő megy oda hozzájuk, és utána jöhetnek a többiek. Eleinte nehezen értették a gyerekek. Most örömmel látom, hogy szépen kivárják, ahogy az idős nénikhez odasétál a pap, majd őt is megvárják, hogy visszaérjen, és utána állnak be a sorba. Pityeregve figyelem, gyerekeim megállnak, és a padból kilépő nénit beengedik maguk elé, a vidáman szaladgáló kisgyermek útjából is félreállnak. Ezt az értékrendet nem nekem kell nevelnem, hanem látják. Itt otthon érzem magam, és egy órára biztonságban, ahol még a könnyem is kipottyanhat szégyen nélkül. A beszélgetéseket, eszmefuttatásokat pedig kifejezetten élvezem a mise után. Mindig rengeteg kérdésük van, pontosan azt tanulják meg, hogy nincsenek kész válaszok, gondolkodni kell, megkérdőjelezni, összerakni, beszélgetni, és többen többféleképp látjuk a világot. Egyetlen közös és biztos pont van, a szeretet.

Most egyedül ültem a padban. Rájöttem, tettem egy lépést, egy hatalmas lépést. Vita nélkül értünk a templomba, és időben! Izgatottan várták zenetanárnőjüket a kórus feljárójában, hogy felmehessenek. Amikor meghallottam fiam hangját a templomban, akkora sóhaj szakadt ki belőlem, hogy szerintem mindenki hallotta. A mise végén pedig boldogan, felszabadultan integettek fentről, le sem akartak jönni, és már tervezgették a jövő hetet. Azt számlálták, hogy pénteken fiam kipróbálta a csembalót az esti koncert végén, vasárnap pedig az orgonát. És boldog volt, szárnyalt. De ehhez kellett a nővére, nélküle nem mert felmenni, ő pedig bár mindennel kötekedő kiskamasz, mégis felment vele. Mit éreztem?! Nyugalmat, büszkeséget és elégedettséget.

Mikor már magamtól intéztem vallásos és hitbéli dolgaimat, hanyagoltam a miséket, és a gyónást különösen ellenszenves dolognak tartottam. Most viszont be kell valljam, a sötétségben és kilátástalan helyzetemben mégis ez lett a mentsvár, a támasz. Itt van idő a csendemnek, a gondolatoknak, felismeréseknek, és itt kaptam életem egyik legnagyobb feloldozását. Mindenütt bűnösnek, hibásnak éreztem magam válásom miatt. Sosem fogom elfelejteni, mikor a gyermekjóléti szolgálat pszichológusa azt mondta, foglalkozzak kevesebbet a gyerekeimmel, úgy könnyebb lesz ezt a pár évet elviselni. Itt a plébános, egy hosszú és komoly beszélgetés, gyónás alkalmával szembesített, csak azt tettem, amit egy ilyen helyzetben tenni kell, és a gyerek érdeke mindenek felett áll, az anyaság pedig nem gúny tárgya. Amikor beléptem pár éve a templomba, még zavarban voltam, féltem az emberek pillantásaitól mint az elvált nő. Mostanra viszont itt jövök rá mindig, nem is vagyok annyira kirívó és fura, mások is küzdenek legalább annyi gonddal, problémával, sőt nagyobbal is mint én. És mégis büszkén, tartással viszik, cipelik, élik meg. Azt is látom, hogy igenis működhet ez a családos férj-feleség összhang. És talán gyermekeimnek része lehet majd benne, nekik sikerülhet, ami nekem nem. Mert ez nem álomvilág, és nem vagyok lelki nyomorék ahogy volt férjem mondta gyermekeimnek.

Gyertyák egy cinkos mosolyért

Égnek a gyertyák ismét. Érted égnek. Holnapra ígértek ítéletet az ügyedben. Én feketét veszek fel, mert Tőled még ezt is elvették. Meg sem lehetett tisztességgel gyászolni, hiszen folyamatosan kételkedtek a halálodban. Bízom benne, végre lesz valaki, legalább egy ember, aki képes lesz kiállni érted, és kimondani mindazt, amit évek óta kellett volna, és igazságot szolgáltat érted és a gyerekekért. Önző módon magamért is bízom, hiszen az elmúlt hat évben lassan teljesen elveszítettem a hitem a rendszerben. Amit adtak, az az önvád és a bűntudat volt, lassan pedig már az ép elmém is elvész benne.

Amikor a bíróságon voltam, sokak megrökönyödésére elmosolyodtam, mert cinkos mosolyod rémlett fel előttem, Téged láttalak. Ahogy kérsz, küldjelek el az iskolába, ahova fiad jár, hogy láthasd, ott lehess. Ez az angyali arcod van előttem, és cinkos mosolyod. Így emlékszem, és erre a pillanatra. De az is örökké el fog kísérni, ahogy bánt utolsó találkozásunk. Miért nem figyeltem jobban, miért nem állítottalak meg. Nem gondoltam, hogy akkor látlak utoljára és ennyire nagy veszélyben vagy. Azóta felfogtam ennek a súlyát, bár ez az egész felfoghatatlan. Telefonod csendje, ahogy nem értelek el, örökre megváltoztatta az életem.

Érted égnek a gyertyák, én emlékezem, és holnap nagyon fogom várni a híreket. Igazságot kérek Neked és a gyerekeidnek. Imáimban kérem, hogy megtudják féltett kincseid, mennyire szeretted őket, és mi mindenre képes voltál értük. Ahogy azt már egyszer korábban írtam, és megfogalmaztam, a mércét magasra tetted. Te onnan, a síron túl sem adtad fel, és még mindig küzdesz értük. Még mindig nem adtad fel, a hangod pedig egyre erősebb lesz, nem tudtak elhallgattatni. 

A reggeli száguldó cirkusz

Az elmúlt évek reggeli mantrája „Istenem adj erőt és adj hitet!”. Szinte kivétel nélkül így indulnak a hétköznapi reggelek. És a nap végére mindig konstatálom, hogy a Jóisten ehhez a naphoz is éppen eleget adott. Mint egy elhasznált lábtörlő, jelenleg úgy érzem magam, és próbálok fényév távolságban gondolkodni minden nap, és megérteni mindennek a miértjét, jelentőségét, hasznát. De reggelente a legnehezebb, esténként pedig a hiányokat nehéz elfogadni. Mi hiányzik a legjobban?! A társ, a partner. Akihez még ha hisztis is vagyok, de a fejem odahajthatom, és együttérez csemetéink ügyében.

Ha mély filozofikus eszmefuttatásokat bonyolítok magamban, látok értelmet a mindennapi küzdésben, a napi szentbeszédekben gyermekeim felé kitartásról, egymás iránti szeretetről-odafigyelésről, tanulásról, szorgalomról. De a hétköznapi hajtásban, és főleg reggelente, az egészet értelmetlen és felesleges szélmalomharcnak érzem. És igen, elvesztem a türelmem. Csapkodok, kiabálok, mérgelődök. Mert sokszor a fáradtságtól már nem bírom kivárni, hogy 10. emlékeztetőre sem reagálnak, és inkább megcsinálom, feladom rá, engedek neki. Tökéletesen jól érzik ezt a kifárasztásos taktikát. Persze minden már gyermeket nevelő és nem nevelő felnőttnek, és neten olvasható cikkben van egy jó tanács, mit is kéne tenni, vagy nem tenni. Hagyd a gyereket, légy következetes, ha nem engedelmeskedik, hagyd ott, stb. Hát, az enyéim tökéletesen tisztában vannak vele, hogy hiába mondom, úgy sem hagyom otthon, meg kell várjam elkészüljön, mert nekem is munkába kell mennem, és egyedül otthon nem hagyhatom, illetve az igazolatlan óra is nekem lesz kellemetlen. És az új cipőt, nadrágot úgyis meg kell vennem neki, mert lyukasban, kinőttben nem járhat. Reggelente azt érzem, én vagyok az egyetlen szülő, aki képtelen higgadt, türelmes, mosolygós, vicces maradni kiskamasz csemetéi mellett. 

Szóval, a reklámokból látott reggel nutellával, mosolygósan, viccelődve készülődik és indul a család, nekem nem megy.  Reggel fél nyolckor meggyőződésem, hogy én vagyok a legszörnyűbb anya a földön, amikor gyerekeim előveszik a hegedűt, vagy leülnek a zongorához, vagy éppen tizedszer könyörgök nekik, hogy tegyék már le a könyvet, mert már a cipőket kellene húzni, és indulni. Az autóba zuhanva, és az iskola előtti puszikat ellehelve a nap egyik legnehezebb és mégis legfelemelőbb pillanatát élem meg. Elég erőt, hitet kaptam, ma is beértünk csengetés előtt, és épen. Mindenkinek megvan szeme, füle, keze, lába. És nagyon büszke vagyok magamra akkor, csak én. Senki nem tudja, ez nekem mekkora sikerélmény minden áldott nap. Az a visszajelzés pedig még többet ér, hogy engedem őket, menjenek csak a barátokkal maguk az iskolakapuban, de még visszalépnek egy puszira. Itt jön egy kis visszacsatolás, hogy borzalmas, elviselhetetlen, és bukásra álló házisárkány anya vagyok, de mégis megbocsájtják ott ezt nekem. És persze én is nekik ott. Azok a puszik, a kölcsönös dicséretek, és jelzés, hogy kellünk mi egymásnak. Mindez kitart a műszak végéig, amikor is kezdjük este újra egy más frekvencián.

Jó lenne néha, ha minket szülőket is megsimogatnának, azt mondanák, jól csinálod! A mai reggelből is kihoztad a maximumot, és jó lesz ez fényév távolságból. Legalább mi tartsunk össze, és ne felejtsük el pár év, évtized múlva, hogy voltunk ám mi is reggel rikácsoló és rohanó szülők, és a mi gyerekünk sem matekzseninek, bankárnak, vagy cukrász mesternek született, tökéletes-sportos-egészséges alakkal és udvarias-illedelmes-türelmes természettel. Mert ilyen nincs, csak ahogy a dackorszakot, hisztirohamokat, hasfájást elfelejtjük, úgy nem emlékszünk már erre az idegtépő korszakra sem. Mert a végén mindig kerek minden, csak legyen idő átgondolni nem gyorsreagálású hadtestként.