Nőnap újratervezve

Egy éve, pont ezen a napon omlott össze a világom, valamiért a sors, vagy egyes eljárói így időzítettek, hogy nőnapon kapjak egy gyomrost, olyan K.O-szerű dolgot. Anyaként, nőként, emberként hevertem a porban, ahonnan akkor úgy tűnt, sosem fogok felállni, vagy inkább nem is akarok már. Szerintem, ha a körülöttem lévők tétjeit kértem volna, nem igazán akadt volna bárki, aki mer velem kockáztatni. Lassú, nagyon lassú folyamat volt féltérdig eljutni.

Azóta eltelt egy év, az élet nem igazán foglalkozott azzal, hogy nekem onnan a padlóról fel kell állnom, és ehhez idő kell, tehát a megszokott nehézségekből kicsit kevesebb jusson, vagy a feladatokból. Jöttek a kihívások, megoldandó problémák, és közben, mint a faágakba, ezekbe kapaszkodva küzdöttem fel magam a hegyoldalon, hogy újra kilássak. Csak a fákat, árnyékokat és a homályt láttam magam körül.

Ma reggel egy álmos, nyűgös arc tündéri mosolya fogadott: "boldog nőnapot!" Kaptam mellé két puszit. A legédesebbet és legszebbet, amit lehet. És felöltözve ment is álmosan köszönteni a szintén még kótyagos nővérét. Pedig még a csoki vásárlás is nehezen ment a lányoknak, akkora az ellenállása ezzel a nappal. Ilyen reggelem és napom még soha nem volt. Mindezt teljesen magától. Miközben én csak azért aggódtam, hogy az iskolában vegyen erőt, köszöntse majd meg a lányokat. Fiús anyaként ez óvoda óta egy nagy program számomra. Ne felejtsem el, előkészítsem, megbeszéljük. Ellenszélben még nehezebb.

Ültem percekig az ágyam szélén, aztán a konyhában a pultnál ácsorogtam, és azt láttam süt a nap, mintha felértem volna a hegyoldalba és kilátnék a fák lombja felett. Hosszú az út, de ilyen szösszenetek kellenek, melyek felülírnak rosszakat és mutatják, van miért, van hova.