Élet szösszenetek

Anya egyedül

2019. január 22. - anya egyedül

Nem voltam felkészülve, nem gondoltam, hogy ennyire meg fog rázni az elvesztésed. Azóta új időszámítás ketyeg nálam, vagy inkább áll az idő. Kisfiam fogalmazta meg jól: ugye anya ezt csak álmodtuk, és nem történt meg? Sírok, és nem keresem a miértjét a fájdalomnak, engedem. Már nagyon hálás tudok lenni, ha nem marad miért, mi lett volna ha, hanem csak tisztán az érzelem, aminek ott és akkor helye van. Őszinte, tiszta érzelmek, helyzetek, döntések.

Valaki mindenét adta nekem, élete örök hűségét és szolgálatát, akkora szeretetet, odaadást, amit szerintem ember nem tud, nem képes. De nem csupán nekem, hanem az általam legjobban szeretett négy, volt mikor hat embernek is. Amíg nem érkezett el a végzetes, visszafordíthatatlan pillanat, azt hittem, könnyebben viselem majd. Önmagamba vetett hitem esett a porba, amikor olyan zokogásban törtem ki, ahogy még talán soha. Egyszer csak a maszatos pokrócon találtam magam könnyekben, hozzásimulva a beteg, elgyötört testhez. Akkora méltóság, intelligencia és szeretet áradt belőled az utolsó percekben is, amit embertől oly keveset kapni, látni.  

Hetek óta vívódtam, sőt, az utóbbi egy hétben különösen, mi lenne a legjobb. Felhívtuk az állatorvost, de nem tudott jönni, és nem sürgettem, mert minden nap úgy éreztem, még nincs itt az ideje. Aztán egy kellemes este után éjjel hazaértem, hatalmas robaj térített magamhoz a garázsból. Felborított vizes tál, rendetlenség fogadott, a takarók össze-vissza, és Te küzdöttél. Soha nem láttalak ennyire elesettnek, elgyötörtnek. Tartottalak a karomban, próbáltam segíteni, de nem tudtam, nem lehetett. Kétségbeesésemben eszembe jutott, mikor vajúdtam. Térre, helyre volt szükségem elviselni a fájdalmat, és csendre. Kijártam az autóval, apu segítségével elhárítottunk minden akadályt az utadból, és hagytunk róni a köröket, azt láttuk, ez segít. Leroskadtál, újra felálltál, és ezt újra és újra, borzasztó volt látni. Azt hittem, nem vagy magadnál, de kimentél az udvarra, és a sötétben eltaláltál messze a megszokott helyedre, képes voltál elmenni, és visszajönni. Pedig kérleltelek, mentem veled. Mindezt csak azért, ne okozz nekem gondot. Még erre is figyeltél. Nehezen, de sikerült gyógyszert adnom, amitől picit el tudtad engedni magad. De láttam, mennyire megtörtél. Reggelre nem maradt bennem kérdés, mit kell tenni. Szenvedtél, és tőlem vártad a segítséget, bújtál, a szemeidből áradt a fáradtság és a búcsú. Csendben voltál, egyetlen hang nélkül beszéltél, a lelkünk értette egymást. Kihoztam hozzád a gyerekeket, akiknek egész eddigi életükben a társuk, pajtásuk, dadájuk, őrzővédőjük voltál. És Te felálltál. Nem kellett azt látniuk, amit nekünk felnőtteknek. Elköszöntetek. Utána nekem már összeroskadtál. Pontosan értettétek egymást. Aztán odajöttél, és úgy tetted a nyakamba a fejed, bújtál, mint aki tudja, utoljára még megvigasztal. Én pedig zokogtam. Az eszem és a szívem is tudta, mit kell tennem, de talán még soha semmi nem fájt ennyire.

Elfáradtál, sok feladatod volt velünk. Hirtelen láttam, milyen hosszú is volt ez a 15 év. A kis elkényeztetett kedvenc, aki mellé két gyerkőc érkezett, majd egy hatalmas kertet birtokolhatott. Otthont védelmező daliás, rettenthetetlen harcossá váltál, és közben beteg lettél, többször nekifutottunk, mindig talpra álltál. De most itt volt a vége, és ezt nekem is tudomásul kellett vennem. Köszönöm, hogy megmutattad nekem, milyen is a feltétel nélküli szeretet, milyen mikor valaki mindenét odaadja. Több lettem általad, és a gyerekeim is. De nagyon fáj, és a szomorúság nem múlik. Az a fránya idő mintha tényleg megállt volna.

A bejegyzés trackback címe:

https://anyakentegyedul.blog.hu/api/trackback/id/tr1114583172

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.